A sült Alaszkától a pekingi kacsáig

Kijevi csirkemell, pekingi kacsa, sült Alaszka, London-broil, szingapúri tészta – néhány étel neve a helyszíntől a tányérig eltéved kissé.

Ha egy étel egy földrajzi területről kapja a nevét, úgy hisszük, talán valami köze lehet is hozzá, vagy esetleg ott találták ki, a valóság azonban sokszor egészen más. A nashville-i forró csirke valóban kötődik a Tennessee állam-béli afro-amerikai népességhez, máskor azonban csupán reklámfogás volt a névadás oka, mint a sült Alaszka nevű parfétorta esetén, amelyet New Yorkban szolgáltak fel annak megünneplésére, hogy az USA megvásárolta Alaszkát az oroszoktól, 1867-ben, számolt be a nationalgeographic.com.
A legtöbb esetben az ételnevek kitalálói a fogyasztókra szeretnének hatni, s újabb rajongókat szerezni. „Valami olyanra van szükséged, amely a fogyasztó számára értéket képvisel, s amivel kiemelkedhetsz a többiek közül” – magyarázta Ken Abala, a kaliforniai Pacific Egyetem ételtörténésze. „A helynevekkel való azonosítás igen erős kötődést jelent, még akkor is, ha nincs valódi kapcsolat a hellyel.”
Hogyan hódította meg a kijevi csirkemell a világot?
A kijevi csirkemell igen jó példa erre. Az alaprecept egy fűszervajjal töltött, panírozva kisütött csirkemell, amely önmagában kiváló, ráadásul veszélyes is (a kifröccsenő forró vajra vigyázzunk a felvágása során!), azonban semmi köze az ukrán fővároshoz. Bonnie Morales, egy portlandi (Oregon állam) orosz étterem szakácsa és társtulajdonosa akkor kóstolta meg először, amikor szovjet bevándorló szülei készítették el neki vacsorára egy tévés recept alapján. „Otthon még csak nem is hallottak soha erről az ételről, Fehéroroszországban (ahonnan Morales szülei származnak) az emberek nem esznek kijevi csirkét”. Évekkel később a fogás igen jól futott az étterem menüjében. „Mivel először féltünk attól, hogy a vendégeket elriasztja a szokatlan orosz konyha, eleinte amerikai ízlésnek megfelelő ételeket készítettünk. Igazából a kijevi csirke is csak egyszerű rántott csirke, fűszervajjal, és ezt ki ne szeretné?” – tette hozzá Morales.
A kijevi csirke, bár az eredete nem ukrán, ám a 19. század végén egyre népszerűbbé vált az orosz menükben, valószínűleg a cárista arisztokraták által alkalmazott francia szakácsok egyike álmodhatta meg. Eredetileg darált húsból készülhetett, a hús leginkább sertés, de akár borjú, akár csirke is lehetett, és serpenyőben sült, fasírt jellegű külsővel. A csirkehúsos változat közkedveltté vált a 20. sz. közepén Oroszországban, különösen az Intourist szállodaláncnál, majd az 1960-as évekre nyugatias névváltozatban, immáron kijevi csirkemellként indult világhódító útjára britek és amerikaiak körében. Kijevben egészen az 1970-es évekig nem is ismerték, azonban a városba látogatók egyre többször kérték az éttermekben, s ezért a helyi szakácsok is felvették az étlapra. Ma már mini bronz szobra is van a fogásnak az ukrán fővárosban – stílszerűen a Kijevi Csirke nevű étteremben.

Egy falatka egzotikum
Egyes ételek egyszerű marketingfogásként születtek meg, mint például a rangooni rák. Ez az étel egy zsiradékban sütött fánkszerű tészta, amely rákkal, krémsajttal és barnamártással töltve készül, és a nevét a mianmari főváros egykori neve, Rangoon után kapta. A város neve ma Yangon, és igencsak nehéz lenne itt megvásárolni az egyik alapösszetevőt, a krémsajtot. A fogást ráadásul óceánok választották el a várostól: a 20. század közepén a kaliforniai étteremtulajdonos, Victor J. Bergeron találta ki, csendes-óceáni őslakosok témavilágát idéző Trader Vic nevű étteremlánca számára. Az étteremlánc menüjén számtalan ázsiainak és polinéznek nevezett étel szerepelt, és számtalan esetben csupán az egzotikus hangzású helynév köti az ételeket e régióhoz, mint például a tahiti flambé, a kissé trópusias jellegű jégkrém. „Ha egy étel helynévcímkét kap, a fogyasztókban azonnal az ezzel kapcsolatos képzettársítás jelenik meg” – magyarázta Ken Abala. A rangooni rák a legkedveltebb előétel a Trader Vic étlapján, Atlantától az Egyesült Arab Emírségekig. Eve Bergeron, az alapító unokája, az étteremlánc szóvivője elmondta, hogy ez a fogás igazi, egzotikus alapanyagból és európai konyhatechnikából merítkező fúziós étel.

Más ételek, is megtévesztő helynevet viselnek, mint a London-broil, amely amerikai stílusban sütött steak, vagy a német csokoládétorta, amely texasi eredetű édesség. Ez utóbbinak még csak az állam szép számú európai bevándorlójához sincs köze, hanem a German (német) nevű gyártóról elnevezett csokoládét használták hozzá, az alapanyag még 1850-ben Samuel German cukrász jóvoltából született meg. A kókuszos-pekándiós töltelékű csokoládétorta akkor vált népszerűvé, amikor 1957-ben a Dallas Morning News napilapban közölték a receptjét.
Amikor a névnek valós alapja van
A pekingi kacsa valóban a kínai fővárosból származó sült, abban a városban készült először, ahonnan, ahonnan a receptje is világhódító útra indult. Tényleg belga eredetű a belga ostya (amelyet mi gofriként ismerünk), a Buffalo csirkeszárny valóban az amerikai városban született meg 1964-ben, és a philadelphiai sajtos steak is az azonos nevű városban készült először.

És akkor mi a helyzet a kínai baromfival? Az első változatát a 13. században készítették és a kínai császárnak szolgálták fel, a receptjét pedig az 1330-ban nyomtatott mű, a Hu Szehuj udvari „dietetikus” által papírra vetett Ételek és italok komplett leírása című könyv közölte. A recept és a tálalása is császári eleségből vált közkedveltté a világ kínai éttermeiben. A Piencsifang, az első, pekingi kacsára specializált étterem 1416-ban nyílt meg Pekingben, utódja a mai helyszínén 1855-től folyamatosan üzemel. Az egyes éttermekben kissé eltér az elkészítés módja, van, ahol zárt sütőben sül a kacsa, van, ahol nyílt tűztérben készítik el, az apró különbségek vitára adnak okot: melyik étteremben a legjobb? Az azonban biztos, hogy ebben az esetben az étel neve mögött valódi helyi eredet áll.