Roncskutatás az Atlanti-óceánon
2020. március 1-én mutatták be az Egyesült Államokban azt a magyar közreműködéssel készült dokumentumfilmet, amely a Justicia (ex-Statendam) óceánjáró személyszállító hajóból átalakított csapatszállító 1918-ban történt elsüllyesztésének történetét, és az északi ír partok előtt, az Atlanti-óceánban nyugvó roncsainak helyszíni elemzésének eredményét adja közre.
A holland transzatlanti személyszállítás egyet jelent a rotterdami székhelyű Holland-America Line hajótársasággal. A vállalat szolgáltatásainak minőségét híven jellemzi, hogy hajói kiérdemelték a „makulátlan flotta” nevet. E flotta hajóinak legkiválóbbika az 1917-ben felépült Statendam volt, amely máig a legnagyobb holland utasszállító hajó, a „holland Titanic„. S nem csak a méretei miatt: hiszen a története is többszörösen összefonódott a szerencsétlenül járt brit óceánjáróéval, ráadásul hasonlóan tragikus véget is ért.
Terveit a Titanic idősebb testvére, az Olympic tervei ihlették, felépítésére pedig ugyanazon a helyen – a belfasti Harland & Wolff Hajógyárban – ráadásul éppen azon a sólyán került sor, ahol egy évvel korábban a Titanic-ot építették (merülését a sekélyebb holland vizekre optimalizálták, ezért valamivel kisebb lett, mint a Titanic, de még így is a világ nyolcadik legnagyobb hajójának számított).
A szomszédos sólyatéren ezalatt a Titanic fiatalabb testvérén, a Britannic-ra keresztelt Gigantic-on dolgoztak a munkások. A hajó történetében az első vészjósló fordulat a megrendelése után szinte azonnal – már 1912-ben – bekövetkezett, amikor megrendelője, a Holland-America Line igazgatója, Johan Georg Reuchlin odaveszett a Titanic-kal.
A Titanic elvesztése után minden építési munkát felfüggesztettek a hajón, amelynek a teljes biztonsági rendszerét áttervezték és megerősítették, különösen a vízzáró válaszfalakat, amelyeket jelentősen magasabbra építettek.
A nyugtalanító körülmények mégis egyre sokasodtak azután, hogy mindössze kilenc nappal a hajó vízre bocsátását követően kitört az első világháború. A felszerelés lelassult, majd leállt, ahogy az építő hajógyár átállt a haditengerészeti megrendelések teljesítésére, végül csak Lusitania elsüllyesztését követően fejezték be a félkészen félreállított hajót, hogy a kiesett szállítókapacitást pótolják. A brit kormány ekkor bérbe vette a holland óriást azzal a feltétellel, hogy a háború végén visszaadja az eredeti tulajdonosának, vagy, ha ez a hajó pusztulása miatt nem volna lehetséges, egy másik ugyanolyan hajót építtet a Holland-America Line számára.
A Statendam – immár Justicia néven – az Amerikából Európába tartó hadiszállítások egyik főszereplője lett. Négy transzatlanti útján összesen mintegy 20 000 katonát, 12 000 polgári alkalmazottat és több ezer tonna hadfelszerelést szállított. 1917 decemberében a tengeri hadiszállítások addigi rekordját is megdöntötte, amikor egy ízben 30 000 tonna hadianyagot szállított egyetlen útján. Mindössze négy hónappal a háború befejezése előtt érte utol a vég, amikor az U 64-es tengeralattjáró egyik torpedója eltalálta, 1918. július 19-én. Az óceánjáró azonban – a Titanic tragédiája után elvégzett megerősítésnek köszönhetően – nem süllyedt el, s a haditengerészet vontatóhajója segítségével igyekezett partot érni Írországban. Huszonnégy órán keresztül tartó, a betörő vízzel és az ellenséggel vívott epikus küzdelem vette kezdetét, amelyben a hajó tüzérei jól irányzott lövéseikkel több torpedót menet közben felrobbantottak, vagy eltérítettek.
Az U 64-es által riasztott U 54-es és U 124-es tengeralattjárók azonban másnap bevégezték az U 64-es által megkezdett munkát. A három német U-hajó összehangolt manővere a később rettegetté vált „farkasfalka-taktika” első ismert előfordulása (a taktika a közvélekedés szerint a második világháborúban született, a Justicia esete azonban bizonyítja, hogy a tengeralattjáróknak a későbbi farkasfalkákéhoz hasonló összehangolt támadására első ízben az első világháborúban került sor). Ez volt a világháború leghosszabb ideig tartó óceánjáró és tengeralattjárók közötti párharca, a Justicia pedig az első világháborúban elsüllyesztett második legnagyobb kereskedelmi hajó, az 1916-ban német aknára futott Britannic után.
A német tengeralattjárók kérlelhetetlen támadása (ezzel lényegében ez egész farkasfalka-taktika születése) egy tévedésre vezethető vissza: a Justicia ugyanis kísértetiesen hasonlított az Egyesült Államok 1917-es hadbalépésekor New Yorkban lefoglalt Vaterland nevű német óceánjáróra, amely attól kezdve amerikai katonák ezreit szállította Németország ellen. A német haditengerészek ezért ígéretet tettek a hadvezetésnek, hogy inkább elpusztítják a hajót, minthogy az ellenség felvonulását segítse. Otto von Schräder, az U-64-es parancsnoka azonban összetévesztette a Justiciát a Vaterlanndal, ezért nem akarta feladni és futni hagyni a sérült hajót…
Ma már csak az Atlanti-óceán áramlások söpörte mélyére merült roncsok emlékeztetnek erre a történetre, s a hajóról szóló könyvem, amely a hajó elsüllyedésének századik évfordulóján jelent meg. Ennek köszönhető, hogy felkértek, vegyek részt a dokumentumfilm elkészítésében. A négy napig tartó kutatás bázishajója a Rosguill motoros volt, amely naponta futott ki az Írország legészakibb pontja, a Malin-orom közelében fekvő Drongawn-öbölből, Rosapenna kikötőjéből. A Malin-orom jéggyalulta, szélfútta, fátlan felszíne olyan csupasz, akár az ember arca borotválkozás után. A helynek mégis félreérthetetlen varázsa, egyben lenyűgöző ereje van. Azt üzeni: itt nem adják ingyen az életet. Ám az mégis mindenütt jelen van a vidéken: a szabad tüzű kandalló és az előtte elrendezett kényelmes asztaloknál és székekben bonyolódó kedélyes beszélgetések köré szervezett pubok családias légkörében, a vastag gyapjút növesztő birkák kitartó legelésében, a smaragdzöld fű dacos növekedésében, az öböl homokos partján az áramlatok által partra sodort, a világ ki tudja melyik sarkában könnyű kézzel eldobott műanyagszemétben… S a valaha erre járt tengerészek emlékében.
A Justicia roncsa a parttól meglehetősen távol, 28 tengeri mérföldre (52 km) fekszik. Ezt az utat a Rosguill valamivel több, mint két óra alatt tette meg. Fedélzetén az expedíció búvárai, Barry McGill, Garet O’Neil, Kevin McShane, Pat Coughlan és Stewart Andrews. Mindannyian gyakorlott búvárok, akik rendszeresen merülnek Donegal partjai előtt, ahol 90 első és második világháborús hajroncs pihen. Hozzájuk csatlakoztak a forgatócsoport tagjai, Loubna Turjuman Genovese és Matt Bone producer, Jonathan Young operatőr, Liam Scott asszisztens és Quincy Andrews, a víz alatti távirányítású kamera (ROV) kezelője. A tenger nyugodt volt, ám – mivel selftengeren jártunk (amelynek az átlagos mélysége csupán 60 m) – a közeli aljzatról visszaverődve a legkisebb hullámzás is erősebbnek tűnt. Így, bár lélegzetelállítóan szép idő volt, a Rosguill erősen billegett.
A roncs fölé érve eljött Quincy ideje, aki Baxter névre keresztelt Deep Trekker típusú járművét már jó előre felkészítette a rá váró feladatra. A távirányításhoz és a képtovábbításhoz szükséges kábel 250 m-es hosszára tekintettel a Rosguill úgy manőverezett, hogy Baxter nagyjából a Justicia középrészén érje el a tengerfeneket, így akár az orr- akár a tat felé indulva elegendő hosszú kábel álljon a rendelkezésére. Az első próbálkozásra sikerült megtalálni a kazánokat, ahonnan Baxter a hajó tatja felé indult tovább. A hatalmas rozsdatemetőt idéző – a hajótest oldaláról leszakadt lemezekkel, szakaszosan összeomlott oldalfalakkal és fedélzet-maradványokkal borított – törmelékmezőn azonban a kezelő egyedül nem tudott volna tájékozódni, így végig mellette álltam és a távirányító kijelzőjén követve az eseményeket, lényegében egyfajta GPS-ként segítettem Quincynek Baxter irányításában. Így hármasban végül a hátsó kazánháztól kiindulva, a hajó menetirány szerinti bal oldala mentén hátrafelé haladva és a roncsmezőt a gépház mögött megkerülve, sikeresen körüljártuk a hajó hátsó felét. A jobb oldalon elhaladva Baxter látómezejében feltűnt a harmadosztályú nyitott sétafedélzet egyik szakasza, majd a távirányítású szonda visszatért a kazánokhoz, hogy Matt rendezői utasításainak megfelelően megkísérelje az orrtőke felől megközelíteni és egyetlen hosszú svenkkel felvenni a hajótest jobb oldalát.
Ám ezen a ponton közbeszóltak az áramlások, amelyek a kívánt ponton túlra sodorták a kamerát, amelynek a saját gépereje kevésnek bizonyult a visszatéréshez. Quincy ezért a felszínre hozta Baxtert, a Rosguill pedig új pozícióra állt, hogy az áramlás az ismételt vízre bocsátás után közvetlenül a roncs orrára sodorja a kutatószondát. Miközben az eredményt vártuk, s néztük, hogyan távolodik a kábeldobról letekeredő műanyag-bevonatú adatkábel, a fakókék messzeségben felsejlettek Írország partjai. A horizont fölé csak a legmagasabb hegyek körvonalai emelkedtek, s azok is éppen, hogy csak egy árnyalatnyival voltak sötétebbek a tengeri páránál, így tudtuk, hogy akik most a partról tekintenek észak felé, biztosan nem látnak minket. Mi azonban hamarosan újra megpillantottuk a képernyő kijelzőjén a Justicia roncsait, s Baxter ezúttal éppen ott landolt, ahol kellett.
Az expedíció legfontosabb eredménye az, hogy a hajó elsüllyedése után száz esztendővel elkészült a roncsmező első teljes és átfogó felmérése. A roncs pontos nyughelyét Norman és Simon Bamford búvárok azonosították, Leight Bishop ismert búvárfotós pedig az 1990-es évek közepétől készített rendszeresen nagyszerű víz alatti fénykép-felvételeket, amelyek 1998-tól kezdve széles körben ismertté tették a hajót. Egyes részletek – mint például a hajóorr – nagy hatású, ikonikus felvételeken nyertek bemutatást és búvárok tucatjait inspirálták, de a hajó egészéről ekkor még keveset lehetett tudni.
A roncsmező egészéről legalább átfogó képet akkor sikerült kapni, amikor az Ír Országos Tengerfenék-felmérés keretében 2005-ben elkészítették a roncsok első SONAR-képét. Ez a felvétel leginkább a roncsok térbeli elhelyezkedését és a mélység-adatokat mutatta be színskálával érzékeltetve a roncs legalacsonyabban fekvő, illetve a legmagasabbra emelkedő részeit. Bár erről a képről minden részlet hiányzik, néhány alapvető fontosságú tény azonban (az egyes részleteket közelről bemutató korábbi búvárfotókkal összevetve) már világossá vált. Kiderült például, hogy az erős tengeri áramlások útjában fekvő hajó, szétesett, s az egykor 237 m hosszú, 26 m széles hajótest alkotóelemei egy nagyjából 300 m hosszú és jó 50 m széles roncsmezőn szóródtak szét. Az áramlások a felépítményt például a hajó bal oldalára sodorták, a hajótestből pedig mára lényegében csak az egykori vízvonal alatti részek maradtak többé-kevésbé egyben. Minden más apró darabokra tört, jókora kirakóssá alakítva ezzel a hajdan fenséges óceánjárót.
A kirakós mozaikdarabkáit első ízben Norman Woods kísérelte meg összeilleszteni, akinek 2014-ben elsőként sikerült a roncsmező nagyobb területeit összefüggően bemutató víz alatti filmfelvételt készítenie úgy, hogy GoPro kameráját a búvárvontatójához rögzítette, így 13 perc alatt képes volt oda-vissza végigúszni a hatalmas hajó hossztengelye mentén. Neki sem sikerült azonban túlságosan eltávolodnia a hajó egykori középvonalától, így a roncsmezőn számos feltérképezetlen terület maradt még és vár azonosításra.
Ezek az információk segítették a mostani kutatás kiindulópontjainak meghatározását és az újabb felmérés megtervezését és elvégzését. Ennek eredményeként készíthettem el a HMT JUSTICIA nyughelyének első teljes ábrázolását, amelyet itt láthatnak első ízben az érdeklődők.
A kutatás végére sikerült azonosítani a roncson megtalálható egyes nagyobb szerkezeti egységek egykori – a hajón lévő eredeti – pozícióját, ami a hajótest összeroskadásához és széteséséhez vezető torzulási folyamat jobb megértéséhez és rekonstrukciójához is segítséget nyújt. Nagy meglepetés volt, hogy a hajótest víz alatti részében elhelyezett és a TITANIC katasztrófája után különlegesen megerősített vízmentes rekeszek (a JUTICIA a volt a TITANIC elsüllyedése után épített első óceánjáró, ahol az új biztonsági előírásokat alkalmazhatták) nyomásálló falai még ma is állnak és a kazánházak, illetve a gépházak körül most is láthatók végig, mindenütt az egész hajón. Ugyancsak újdonságot jelentett a hajó kidőlt előárbocának azonosítása. Sajnos azonban az is megerősítést nyert, hogy a roncs állapotának természetes romlása felgyorsult és a még felismerhető kevés részlet is hamarosan végképp eltűnik a szemünk elől.
Sokan érvelnek amellett, hogy a hajóroncsok a történelem egy-egy epizódjának az időben örökre kimerevített képi lenyomatát őrzik, mondván, hogy minden érintetlenül éppen úgy van a helyszínen, ahogyan a történtek idején odakerült. Ez nagyon romantikus kép, csak sajnos nem igaz. A hajóroncsoknak is van evolúciója, kicsit olyan, mint az emberi test lebomlása a koporsós temetés után. Ahogyan az emberből sem marad más, csak a csontváz, amikor elbomlik a hús és a bőr, a JUSTICIA testéről is immár egyre látványosabban mállik le a héjazat, s az eddig többé-kevésbé felismerhető, a hajótest hajdani formáját idéző részeken is egyre több helyen kandikálnak elő a meztelen bordák. A roncsmezőn rendszeresen végigsöprő áramlás ereje pedig akkora, hogy a teljes felépítményt lesodorta a hajótestről, s még a hatalmas vasöntvényből készült, három emelet magas dugattyús gőzgép-párt is felborította. Az elmúlás tanúi voltunk. Láthattuk, ahogyan elenyészik egy óceánjáró.
Az elmúlás fázisait tekintve a négy kortárs behemót – az 1912-ben elsüllyedt TITANIC, az 1915-ben elsüllyedt LUSITANIA, az 1916-ban elsüllyedt BRITANNIC és az 1917-ben elsüllyedt JUSTICIA – a bomlás négy különböző stádiumában van. Ez egyáltalán nem a hajók korával (hiszen mindegyik óceánjáró ugyanabban az évtizedben épült), vagy az elsüllyedésük körülményeivel (ütközés, illetve külső és belső víz alatti robbanások) áll összefüggésben. Sokkal inkább az elsüllyedés helyszínével. A legjobb állapotban a BRITANNIC van. Első ránézésre tényleg olyan, mintha most merült volna a tengerfenékre. A látszat azonban csal: amit látunk, az a mediterrán éghajlaton gazdagon tenyésző telepes élőlényeknek a hajótestre telepedett váza, amely szilárd kéregbe zárja a hajót, felvéve annak a formáját, azután is megőrizve azt, hogy az acél és a vas teljesen elkorrodált. Az eredetit felidézni képes állapotban a TITANIC van még csupán, s ennek oka az extrém nagy mélység, amelyben hever: a csaknem 5 km-es mélységben alig vannak olyan mikroorganizmusok, amelyek lebonthatnák. Alig… Az egyetlen kivétel a Halomonas titanicae nevű baktérium, amely vassal táplálkozik, s évtizedek alatt szó szerint elemészti a hajót. A bomlás harmadik fázisában a LUSITANIA áll, amely sekély tengeren fekszik, Írország déli partjainál. Az óceán áramlások söpörte fenekén állapota a végső összeroskadás közelében van. Ha még akarunk valamit kutatni a roncsai között, azt most kell megtenni. S a sorban az utolsó a JUSTICIA, a maga teljesen szétesett testével, amely a szó szoros értelmében roncsmező immár. Már nem reprezentálja önmagát, történetének életre keltéséhez nem elég odamenni és megnézni: ehhez bizony rengeteg szaktudás és élénk képzelőerő szükséges. A szomorú felvételeket látva mindannyian átéreztük: most pontosan ez a mi feladatunk, ezért vagyunk itt.
Az ókori görögök szerint három féle ember van: az élő, a holt és, aki tengerre száll, s csak az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Úgy éreztem, hogy a szép idő és a nyugodt víz üzenet: mintha ezzel kaptunk volna lehetőséget arra, hogy újra felidézzünk egy több mint százéves történetet. Inspiráló érzés volt arra gondolni, hogy jó munkával háláljuk meg a kapott lehetőséget.
Ám az expedíció még ezelőtt rögzíthette a hajóroncsok állapotát, így a róluk 2019-ben ismert kép – az elvégzett munkának köszönhetően – most már fennmarad.
A film készítésében közreműködő stáb tagja:
Filmesek:
Loubna Turjuman Genovese, sorozat-szerkesztő;
Matt Bone, producer;
Quincy Andrews, drón-kezelő;
Jonathan Young, operatőr;
Liam Scott, segítő.
Búvárok:
Barry McGill, merülés-vezető főbúvár;
Garet O’Neil, merülő búvár;
Stewart Andrews merülő búvár;
Kevin McShane, fedélzeti segítő búvár;
Pat Coughlan fedélzeti segítő búvár;
Michael McVeigh, kapitány.
Rejtélyes emberi vonal nyomait őrizi ez a barlang
Újabb vizsgálat igazolja, hogy a Levante kulcsfontosságú régió volt számos őskori emberi populáció számára.
Illatot árasztottak az ókori szobrok
Egy új tanulmány alapján az ókori görögök és rómaiak különleges illatanyagokkal kezelték istenszobraikat.
Gyönyörű, ősi aranygyűrűre bukkantak
A lelet egy szentélyként használt ókori sírban rejtőzött.
Ősi uralkodói sírt találtak Egyiptomban
A több ezer éves nyughely a második átmeneti korra datálható.
Megtalálták egy szoborfej száz éve keresett törzsét
A kutatók Kambodzsa világhírű lelőhelyén, Angkorban végeztek feltárást.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
