Az atombombától a szexbombáig – Célkeresztben a NEVADA

2020.05.23.Dr. Balogh Tamás

National Geographic Magyarország

Egy csatahajó rendhagyó útja az első világháborútól a hidegháborúig.

2020. május 11-én röppent fel a hír, hogy az amerikai Search Inc. kutatói megtalálták és azonosították a USS NEVADA (BB-36) csatahajó roncsait a Csendes-óceánon.
A bejelentést követő híradások felidézték, hogy az Egyesült Államok leghosszabb ideig (32 évig) aktív szolgálatot teljesítő csatahajója harcolt mindkét világháborúban, majd a második világháború utáni selejtezését követően teszthajóként vett részt a nukleáris támadások hadihajókra gyakorolt hatását vizsgáló Crossroads-hadműveletben, ahol két atomrobbantást is túlélt, mire a korszerűbb amerikai csatahajók lövegei elé vetették, mint célhajót, ám azok egyesített tűzereje sem tudta a tengerfenékre küldeni, így végül megtorpedózták. Ezek a tipikus panelek és a hajó szomorú roncsairól készült víz alatti felvételek ismétlődtek a rövidhírekben, majd a sajtó – amelyről azt tartják, hogy gyorsan írják, gyorsan olvassák és gyorsan elfelejtik a híreit – igazolva ezt a kétes hírnevét, gyorsan újabb szenzáció után nézett. Pedig a NEVADA megérdemli, hogy felidézzük azokat az eseményeket, amelyeknek valóban kivételesen hosszú története során a tanúja lehetett. Cikkünkben pontosan ezt tesszük meg.

A hajó

„1941. december 6-án, a japánok Pearl Harbor elleni támadása előtti napon Victor H. Lively, az Egyesült Államok Haditengerészete Honoluluban állomásozó NEVADA csatahajójának első osztályú tüzérmatróza, a partra indult, hogy karácsonyi ajándékokat vegyen a családjának. Kimenője déltől éjfélig tartott. »Az eljárás az volt, hogy terepjárón felmegyünk a főkapuhoz, bemutatjuk a kilépőnket, és taxiba szállunk a város felé.« – emlékezett – s körülbelül huszonöt centet fizetett az új DeSoto sofőrjének. Honolulu-t „furcsa városnak” írta le, »ahol a legmagasabb épület is csak négyemeletes«. A váratlan támadás december 7-én, vasárnap kora reggel érkezett. Vic hallotta a riasztást: »Mindenki a harcálláspontjára!« Az ő helye a NEVADA előárbocára épített megfigyelőállásban volt, ahonnan az oldalsó ágyúk tűzvezetését segítette. Ezeket a fegyvereket azonban hajók elleni bevetésre tervezték (alacsony csőemelkedéssel), a fentről érkező légitámadásban hasznavehetetlennek bizonyultak. »Ha lett volna egy ’22-esem, azzal is lelőhettem volna a repülőket, olyan közel jöttek« – jegyezte meg később. A csata kb. egy órán át tartott, s Vic elhatározta, hogy a lövöldözés pillanatnyi szünetében lemászik a megfigyelőállásból. Ekkor azonban egy bomba vágódott az alatta lévő helyiségbe, megölve mindenkit, aki ott tartózkodott: ha néhány másodperccel korábban indul, ő is erre a sorsra jut.” – idézte fel az emlékeit Stephen Sherman 2007-ben.

A 177,6 m hosszú 27 500 tonnás NEVADA csatahajó 1912-1916 között épült a massachusettsi Quincyben működő Fore River Hajógyárban, az USA tizenegyedik dreadnought-típusú csatahajójaként. Az USA 8 hajóosztályban összesen 16 – osztályonként 2 – modern csatahajóval rendelkezett, noha az 1916-os flottaprogram részeként további 2 hajóosztályban még 7 csatahajó felépítését tervezték). Mintájuk az 1905-ben vízre bocsátott brit DEADNOUGHT volt, amely a haladási iránytól függetlenül folyamatosan célra tartható, 5 db páncélozott forgó lövegtornyában párosával elhelyezett 305 mm átmérőjű lövegeivel, erősen páncélozott hajótestével és a korábbi dugattyús gőzgépekhez képest nagyobb sebességet biztosító gőzturbináival egy csapásra forradalmasította a csatahajó-építést. Minden haditengerészet hasonló csatahajókat akart. Az új típust hamarosan továbbfejlesztették az amerikaiak. Már a legelső dreadnoughtjuk, a SOUTH CAROLINA is újdonságot jelentett, mivel tervezője, Washington L. Capps – annak érdekében, hogy kisebb méretű (gazdaságosabb) hajótest mellett se kelljen csökkenteni az ágyúk számát – a hajó hossztengelyében, egy vonalban, egymás mögött elhelyezett négy darab, 2-2 ágyúval felszerelt forgó lövegtorony közül a két középsőt megemelte, hogy átlőhessenek az alacsonyabban lévők felett.

A NEVADA további előrelépést jelentett, amennyiben 4 lövegtornyában már 10 darab 356 mm átmérőjű ágyút kapott. Az alsó lövegtornyokban 3-3 lövegcsövet helyeztek el, azért nem az összesben, mert a háromcsövű tornyokkal még nem szereztek elég tapasztalatot (háromcsövű lövegtornyokkal felszerelt csatahajókat elsőként az Osztrák-Magyar Monarchia épített, közéjük tartozott a SZENT ISTVÁN csatahajó is). Ezen kívül 21 db 127 milliméteres ágyút is elhelyeztek a fő fedélzet szintje alatt, a hajó oldalfalai mentén. A NEVADA további érdekessége volt a páncélzata, amennyiben azt a „mindent vagy semmit” elv alapján alakították ki. Amikor rájöttek, hogy a vékonyabb páncélzat nem tud ellenállni a késleltetett gyújtójú páncéltörő gránátoknak, viszont működésbe hozza azokat (így a hajótestben robbanva nagy károkat okoznak), a közepes páncélzatot teljesen elhagyták, s az így elért súlycsökkentést arra használták, hogy a létfontosságú részeken sokkal vastagabb, a legnagyobb páncéltörő ágyúknak is ellenálló páncélzatot helyezzenek el. A lövegtornyokat és lőszerraktárakat, a géptermeket és a tűzvezető központokat ezért 343 mm vastagságú páncéllemezekkel borították, a többi részt viszont egyáltalán nem páncélozták. A 27 500 tonna térfogatú hajó így is összesen 11 309 tonnányi páncélt kapott. A páncélzatnak ezt a 41%-os arányát a világ egyetlen egy csatahajója sem érte el. Ez a páratlanul erős védelem is hozzájárult a NEVADA kivételes túlélőképességéhez.

A hajót 1914. július 11-én bocsátotta vízre Eleanor Anne Seibert, Tasker L. Oddie nevadai kormányzó, Benjamin Stoddert haditengerészet miniszter leszármazottjának az unokahúga. 1916-os befejezését és átadását követő első parancsnoka pedig William S. Sims sorhajókapitány volt, aki 1916. március 11-én vette át a megbízatását. A NEVADA 1916. május 26-án csatlakozott az Egyesült Államok atlanti flottájához, majd az USA-nak az antant oldalán történt 1917-es hadba lépését követően, 1918. augusztus 13-án Nagy-Britanniába hajózott, a briteket támogató amerikai 9. flotta megerősítésére. Augusztus 23-án az Északi-tengeren őrjáratozott, majd a Woodrow Wilson elnököt és a kíséretét a franciaországi Brestbe szállító GEORGE WASHINGTON óceánjárót kísérte, végül december 14-én indult vissza az Egyesült Államokba.

A NEVADA a két háború közötti időszakban az USA atlanti- és csendes-óceáni flottájában is szolgált. 1922 szeptemberében az Egyesült Államokat képviselte Rio de Janeiróban, a brazil függetlenség centenáriuma alkalmából rendezett ünnepségeken. 1925 júliusa és szeptembere között részt vett az Egyesült Államok flottájának ausztráliai és új-zélandi lobogómutató útján, bizonyítva, hogy a flotta képes Japánig tartó távolságot megtenni. 1927-1930 közt Norfolkban korszerűsítették, s attól kezdve a csendes-óceáni flottában szolgált.

A Pearl Harbor elleni 1941. december 7-ei japán légitámadás idején az egyetlen amerikai csatahajó volt, amely felvonta a horgonyt és megkísérelte a kifutást. Ám, amint a fegyverei tüzet nyitottak, eltalálta egy torpedó és három bomba robbant fel fedélzetén, de úszóképes marad. Miközben kifelé igyekezett a kikötőből, újabb torpedótalálatot kapott. Attól tartva, hogy elsüllyedve eltorlaszolhatja a kikötő kijáratát, parancsnoka elkanyarodott vele és partra futtatta. A támadásban a hajó legénységének 50 tagja meghalt, 109 megsebesült.

A hajót kiemelték és 1942 februárjában újjáépítették. 1942 májusában Alaszkába hajózott, ahol tűztámogatást nyújtott Attu – az Aleut-szigetek japánok által megszállt egyik szigete – visszafoglalásához. 1944 áprilisában Nagy-Britanniába vezényelték, ahol felkészült a normandiai invázióra. Június 6-17 között, majd június 25-én hatalmas lövegei a német partvédelem egységeit puhították a Cherbourg-félszigeten, 27 km mélységben megakadályozva a német csapatösszevonást és ellentámadást. A német parti lövegek csaknem 30 találatot értek el rajta, de a NEVADA tűzereje nem csökkent.

1944. augusztus 15. és szeptember 25. között a dél-franciaországi inváziót támogatta és tűzpárbajt vívott a háború elején a németek által elfoglalt francia csatahajókról származó, a német partvédelembe beépített 340 mm-es ágyúkkal. Ezt követően a Csendes-óceánra vezényelték. 1945. február 16-án érkezett Iwo Jima partjaihoz, hogy március 7-én a tengerészgyalogosok hadműveleteit segítse.

1944. március 24-én csatlakozott az Okinava ellen felvonult tengeri haderőhöz és részt vett az invázió előtti bombázásban, japán repülőtereket és a partvédő tüzérség állásait bombázva. Három nappal később egy kamikaze-támadásban megsérült az egyik fő lövegtornya, amelyben 11 ember életét vesztette. Április 5-én a legénység további 2 tagja halt hősi halált egy japán parti ütegtől elszenvedett találat következtében. 1944. augusztus 7-ig harcolt a 3. flottával. Második világháborús szolgálatáért 7 harci csillagot kapott. A japán fegyverletételt követően a Tokiói-öbölben tartózkodott, majd visszatért Pearl Harborba, ahol leszerelték. Alapos átvizsgálást követően úgy döntöttek, hogy a háború utáni flottában már nem tartják üzemben a több mint 32 éves csatahajót, így két évvel később célhajónak jelölték ki a csendes-óceáni atomkísérletekhez.

A Crossroads-hadművelet

Amikor Hirosima és Nagaszaki elpusztítása bebizonyította, hogy újfajta hadviselés van kibontakozóban, az amerikai kormány igyekezett gyorsan és alaposan kiismerni a hadseregeket térdre kényszerítő láncreakció jellegzetességeit. Ennek keretében a háborút követő 12 évben – 1946 és 1958 között – nem kevesebb, mint 23 hidrogénbombát és atombombát robbantottak fel a Csendes-óceánon. Az 1946. júliusi első két kísérletet nagy médiajelenlét mellett hajtották végre azzal a céllal, „hogy a nyilvánosság meggyőződjön a kísérlet igazságosságáról és általános eredményeiről” (a védelmi célúnak mondott tesztek így erődemonstrációt is jelentettek a hidegháború küszöbén). A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség megfigyelői mellett összesen 131 újság-, magazin- és rádió tudósítója jelent meg az Egyesült Államokon kívül Ausztráliából, Franciaországból, Kanadából, a Kínai Köztársaságból, Nagy-Britanniából, sőt még a Szovjetunióból is. A robbantások jelentős médiaeseménnyé váltak.

Harry S. Truman, az Egyesült Államok elnöke még 1945 januárjában hagyta jóvá egy légi és két víz alatti atomrobbantás terveinek kidolgozását. A cél az atomfegyverek hadihajókra és tengerészeti felszerelésekre, anyagokra gyakorolt hatásának vizsgálata volt, annak érdekében, hogy meggyőződjenek ezek túlélőképességéről egy nukleáris háború esetén. Az ötlet a légierőtől származott és kegyetlen tréfának indult a rivális haditengerészettel szemben, amelyet mindaddig hagyományosan a fő csapásmérő erőknek tekintettek. A pilóták eredetileg azzal a javaslattal rukkoltak elő, hogy atombombákkal semmisítsék meg a japánok nagy hadihajóit. A flotta vezetői azonban magabiztosan kijelentették, hogy „a hajók nem különösebben érzékenyek az atomtámadásra”. Aztán, amikor bebizonyosodott a légierő meghatározó szerepe a Németország, de még inkább a Japán elleni győzelemben, a flotta kezdte veszélyben érezni a saját befolyását, azt bizonygatva, hogy „a repülőgép-hordozók legalább olyan hasznosak és értékesek az atomfegyverek szállításában, mint a repülőgépek”. Végül Ernest J. King, a Haditengerészet műveleti főnöke 1945 októberében elfogadta a kihívást és ő maga javasolta az egyesített vezérkarnak, hogy nagy erejű atomrobbantásokat hajtsanak végre a tengelyhatalmak elfogott hadihajói és az amerikai haditengerészet leselejtezett egységei ellen.

A feltételeknek megfelelő (legalább 10 km²-es védett horgonyzóhellyel rendelkező, teljesen, vagy majdnem teljesen lakatlan, a legközelebbi várostól legalább 480 km-re lévő, intenzív viharok nélküli időjárással, állandó – a halászterületeket, hajózási útvonalakat, benépesült tengerpartokat elkerülő tengeri áramlásokkal és széliránnyal rendelkező – amerikai) területet 1945 decemberében jelölték ki a Marshall-szigetekhez tartozó egyik aprócska korallzátonyon. A területet még a német haditengerészet gyarmatosította 1885-ben, s a bennszülettek által használt elnevezése – Pikinni – alapján Bikininek nevezték el (noha az európai térképeken addig az 1823-1826-ban orosz szolgálatban erre hajózott felfedező, Jochan Friedrich von Escholtz nevét viselte). A döntést 1946. január 24-én jelentették be, ám a kísérlet előtt át kellett helyezni az atoll 167 bennszülött mikronéziai lakosát. Ben H. Wyatt, a szigetek katonai kormányzója a helyiek által ismert bibliai exodus történetére hivatkozva hívta fel őket arra, hogy „az emberiség érdekében” hagyják el az otthonaikat. Bár szerződést nem kötöttek, Juda törzsfőnök kamerák előtt jelentette ki, hogy büszke arra, amiért népével ilyen jelentős vállalkozásban vehet részt. Javaikkal együtt előbb a 206 kilométerre fekvő Rongerik-szigetre, majd (amikor kiderült, hogy az „ígéret földjén” nincs elég élelem és víz) a Kili-szigetre vitték őket, 800 kilométerre délkeletre Bikinitől…

Ezután 42 000 amerikai katona (köztük 38 000 tengerész) érkezett a kommunikációs, elektronikai, fotós és filmes-, műszerezési és biztonsági feladatok ellátására. A robbanásoknak közvetlenül kitett hadfelszerelés károsodásának mérésére 3 000 önkéntest toboroztak közülük (akiket azzal kecsegtettek, hogy egy évvel meghosszabbíthatják a szolgálati idejüket – és ezzel a zsoldfizetés időszakát – ha szeretnék megnézni, ahogy felrobban az atombomba). Végül megjöttek a célhajók is: szám szerint 73 selejtezésre ítélt repülőgép-hordozó (2 db), csatahajó (5 db), cirkáló (3 db), romboló (11 db), tengeralattjáró (7 db), szállítóhajó (16 db), partraszálló hajó (3 db tankoknak) és partraszálló jármű (9 db tankoknak, 5 db a gyalogságnak), sőt még egy úszódokk is. Az élő szervezetekre gyakorolt hatások vizsgálatához 200 sertést, 204 kecskét, 5 000 patkányt, 200 egeret vittek a hajókra… A kísérletekbe tizenöt egyetem és a hajók vontatását, majd a tesztek után tervezett bontását és ócskavasként történő hasznosítását végző magánvállalkozás is bekapcsolódott. E sok szereplő és anyag mozgásban tartásának költsége mai árfolyamon eléri a 2,2 Mrd dollárt – ezzel a Crossroads („Keresztutak”) névre keresztelt hadművelet a történelem legdrágább nukleáris kísérletsorozatává vált, amelyről a kortárs szkeptikusok azt állították, hogy nem szolgálhat érdemi új információkkal (Robert Oppenheimer, az atombomba atyja azzal érvelt, hogy a matematikai számítások és modellek jobb adatokat szolgáltatnának). A diplomaták és a katonák – mint például Robert Lee Dennison tengernagy – azonban azt hangsúlyozták, hogy a bomba valószínűleg „döntő tényező az erőfeszítéseinkben, hogy először stabilizált állapotot és végül tartós békét érjünk el” a Szovjetunióval.

Az egész tesztsorozat központjának a NEVADÁt szánták, mivel ez a hajó rendelkezett a legerősebb páncélzattal. A többi teszthajót egy 3,6 km sugarú kör alakú célterületen horgonyozták le a NEVADA körül úgy, hogy a nehéz hadihajók többsége a 450 és a 900 m sugarú körön belül helyezkedjen el. Ezen a területen a hajókat mindkét végüknél lehorgonyozták, hogy a robbanás lökéshullámától és az azt követő szökőárban ne mozdulhassanak el a helyükről.

Az Able („Képes”) kódnevű első kísérletben egy a Nagaszakira ledobott atombombához hasonló – implóziós elven működő – bombát használtak. Ebben egy szubkritikus (a láncreakció megindulásához szükséges kritikus tömegnél kisebb) tömegű plutóniumgömböt helyeztek egy nagyobb, hagyományos robbanószert tartalmazó üreges gömb középpontjába. A robbanószerekből álló burok felületén elhelyezett számos detonátor egyidőben történő aktiválásával erőteljes, befelé irányuló robbanás keletkezett, ami a plutónium magot összenyomva megnövelte annak sűrűségét, így hozva létre a nukleáris robbanást eredményező szuperkritikus állapotot. A 23 kilotonnás bombát az akkor népszerű Gilda c. film címszereplője után nevezték el, akit a kor ünnepelt filmszínésznője, Rita Hayworth alakított. A filmben a végzet asszonyát alakító színésznőről az „Esquire” magazin 1946. júniusi számában közölt fényképét is ráragasztották a bombára, amelyet a tervek szerint a pilótája által „Dave’ Dream” névre keresztelt B-29 Superfortress típusú bombázónak (amely „Big Stink” néven a Nagaszaki elleni támadást fotózta) pontosan a NEVADA csatahajóra kellett dobni, amelyet ezért messziről észrevehető rikító vörösre festettek. A bombának a cél feletti 158 m-es magasságban kellett felrobbanni.

Bombák és bombázók                                                                                                                                                                                                       A hadvezetés a második világháború bombázórepülőit vezető pilóták harci szellemének élénkítésére alkalmas eszköznek tartotta, ezért eltűrte a bombázók orr-részének dekorálását. E speciális díszítőművészet – a „nose art” – állandó szereplői voltak a térfás harcias jelenetekbe állított amerikai rajzfilmfigurák, de főleg a nők, akik a pilóták és feletteseik vérmérsékletétől függően hiányos öltözékben vagy épp teljesen ruhátlanul „vonultak csatába” szó szerint a repülőszemélyzet oldalán, mint a legénységet a bájaikkal is inspiráló és óvó afféle harcias védangyalok. A repülősök aztán a kimenőik alkalmával az ellenállhatatlan nőkre is alkalmazni kezdték a „bombázó” kifejezést (ha nem akartak lebukni a hölgyek előtt, amikor a jelenlétükben egymás közt az idomaikat dicsérték), s ez a „kód” – különböző képzettársításaival együtt (lásd: „szexbomba”, stb.) – hamar utat talált a civil szóhasználatba is.

Gilda kiszemelt áldozata, a könnyű észleléshez égő vörösre festett USS NEVADA.

Forrás: Wikimedia

1946. július 1-én reggel a mérőműszereket elhelyező csapat utolsó tagját is evakuálták a Bikini-atollról. Az őt biztonságba helyező hajó csatlakozott az atolltól biztonságos 20 km-es távolságra gyülekező megfigyelő hajórajhoz, ahonnan a haditengerészet és a légierő képviselői követték az eseményeket. Az újságírókat egy még távolabbi – az eseményektől 40 km-re fekvő – szigeten helyezték el. A legénységnek speciális, sötét üvegű szemüvegeket osztottak ki, hogy azzal védjék a szemüket az atomvillanáskor, akinek ilyen nem jutott, azt arra utasították, hogy a robbanáskor forduljon el és a védelem fokozása érdekében karjaival is takarja el a fejét.

A bombát 09:00 órakor kioldották, s az előírt magasságban fel is robbant, ám az újságírók csalódottak voltak. A magas páratartalom a fény (és a hő) nagyrészét eleve elnyelte, a lökéshullámokból így semmit sem érzékeltek, a mennydörgő robbanás helyett pedig csak egy diszkrét pukkanásról számolhattak be. Sokkal nagyobb látványosságra számítottak, s most úgy érezték, ez az egész csak sok hűhó semmiért. „Két hajó süllyedt el, egy felborult, tizennyolc megsérült” – fanyalgott a New York Times (néhány órával később elsüllyedt még két romboló, másnap pedig a japán SAKAWA cirkáló is).

A NEVADA – amelyet telibe kellett volna találni a bombával – a kijelölt helyén úszott tovább, anélkül hogy el akart volna süllyedni. James Forrestal, haditengerészeti miniszter sietett megnyugtatni a kétkedőket: „az erősen épített és páncélozott hadihajókat nehéz elsüllyeszteni, hacsak nem szenvednek víz alatti sérüléseket”. Az eredmény látszólag a flottának kedvezett, akárcsak az, hogy kiderült: a légierő repülősei 649 méterrel célt tévesztettek (Gilda így, ahelyett, hogy a NEVADA fölött robbant volna, egy mérőműszerekkel roskadásig rakott távolabbi megfigyelőhajót, a GILLIAM tengerészeti szállítóhajót süllyesztette el). A NEVADA 400 méteres körzetén belül további 8 hajó horgonyzott. Ha a bomba a tervek szerint a NEVADA felett robbant volna, valószínűleg legalább kilenc hajó elsüllyed, köztük két csatahajó és egy repülőgép-hordozó. A tényleges robbantás azonban a céltól nyugat-északnyugatra, sokkal kevésbé zsúfolt vízfelület felett történt.

A következő napokban elvégezték az elsődleges kárfelmérést. Az alapos mustra kiderítette, hogy a támadás következtében a 73-ból további csaknem 40 hajó vált használhatatlanná, elsősorban a robbanást kísérő lökéshullámok légnyomása következtében. Kiderült az is, hogy a hajók állapotát nem annyira az epicentrumtól való távolságuk, mint inkább az irányultságuk befolyásolta (azok, amelyek valamelyik végükkel fordultak a robbanás felé, nagyobb valószínűséggel túlélték azt, mint azok, amelyek az oldalukkal). A célhajók fedélzetén a szolgálattevők posztján elhelyezett élőállatok 25%-a azonnal (10%-uk a légnyomás, 15%-uk a sugárzás következtében), további 35%-uk pedig a tesztet követő három hónapon belül elpusztult. A NEVADA lövegtornyaiban, a vastag páncéllemezek mögött elhelyezett kecskék csak két nappal élték túl a nyílt fedélzeten, teljesen védtelenül lévő társaikat. A robbantást túlélt többi állat a következő élettani vizsgálatok során pusztult el. A hajó nyitott részein mért sugárzás mértéke több mint 100 sievert volt, de még a hajótest legmélyebben fekvő belső részein tartózkodó állatok is (ahol a külső sugárzásnak csak kevesebb, mint a 10%-át mérték) halálos dózist kaptak. Erre tekintettel az egyesített vezérkar értékelő testületének titkos jelentése megállapította, hogy „az atomvillanáskor elszabadult neutronok és gamma-sugarak a detonáció egy mérföldes (1,85 km-es) körzetében lévő bármely hajón tartózkodó összes embert elpusztították volna. Egy nagy hajó ugyan elkerülheti az elsüllyedést, a legénysége azonban mindenképpen meghal a bombából származó halálos sugárzástól, így csak egy kísértethajó marad, amely felügyelet nélkül sodródik az óceán hatalmas vizein”.

A levegőben – a földfelszín felett végbement – atomrobbantásokról hivatalosan azt tartották, hogy „öntisztítók” (azon az alapon, hogy az előző három – a Trinity-tesztben, illetve a Hirosima és Nagaszaki felett felrobbantott atombombák robbanása után a gombafelhőket alkotó por kisebb részecskéi a felhőben lévő párával kapcsolatba lépve esőt generáltak). A felhők valójában erősen radioaktív részecskéket (elsősorban hasadási termékeket) tartalmaznak, amelyeket a légmozgások szétszórnak, az esők pedig nagy területeken visszajuttatnak a földre. A visszahullott anyagok elsődleges veszélyforrása a rövid élettartamú izotópok gamma sugárzása (ezek szintje azonban a robbanást követő 24 órán belül 60-szor lecsökken) a hosszabb élettartamú alfa és béta radioizotópok azonban hosszútávú kockázatot jelentenek. A hajók anyagának neutron-aktivitását az akkori kezdetleges sztenderdek szerint mégsem tartották nagy problémának. Így (annak ellenére, hogy a Gilda felrobbantását nem kísérte számottevő eső) egy napon belül minden célhajóra felküldték a kárelhárítókat, akiknek az volt a feladata, hogy úszóképes állapotban tartsák a sérült járműveket a következő tesztig. A legénység egy tagja szabályellenesen magához vett egy fémtárgyat az egyik célhajóról és emléktárgy gyanánt magával vitte a hálóhelyére. Halálát követően megállapították, hogy „gyakorlatilag gamma-sugarak özönében aludt”.

Bár a kísérlet célja a hadihajók nukleáris háborúban való túlélőképességének tesztelése volt, a hatalmas médianyilvánosság révén a modern popkultúrára is hatást gyakorolt, hisz az atombombákkal együtt két új kifejezés is berobbant a köztudatba: a szexbomba (melynek keletkezéstörténetét már ismertettük) és a bikini. Hiszen, amikor az atombombát a háború után ismét szárnyra kapta a világhír, Franciaországban is értesültek róla, ahol Louis Réard épp a háború utáni első békés nyár fürdőruhadivatját tervezte. Az ókori minták alapján a harmincas évek végén már itt-ott alkalmazott kétrészes női fürdőruhák sokkal merészebb változatával állt elő: falatnyi fürdőruhája nemcsak a lábakat és a felsőtest középső részét hagyta tejesen meztelenül, de immár a csípőt, a feneket és a köldököt is megmutatta. Ebben egyrészt az épp csak elmúlt hadigazdálkodás után támadt anyaghiány, de sokkal inkább a háborút túlélők életigenlése fejeződött ki. Az Able-teszt után négy nappal, 1946. július 5-én mutatta be új szabású fürdőruhája első modelljét Michelle Bernardini sztriptíz-modell (mivel rajta kívül egyelőre senki sem merte viselni). A kreációnak Réard a bikini nevet választotta. Választását több körülmény befolyásolta. Egyrészt riválisa, Jacques Heim, párizsi divattervező, az anyaghiányra szintén kényszerű merészséggel reagált, de távolról sem akkorával, mint Réard. Heim – aki a kor uralkodó ízléséhez képest már maga is minimalistának érezte – „atominak” nevezte el a saját alkotását (kifejezve, hogy olyan apró, mint a legkisebb elemi részecske, s ennél kisebb már nem is lehet). Ezzel együtt is volt minden, ami Réard számára a névadáshoz kellett, elhatározta hát, hogy meglovagolja a Bikini-szigetén történt atomrobbantás körüli hírverés hullámait, kijelentve, hogy alkotása „kicsi, de megsemmisítő hatású, akár a bomba”. Azt ennek ellenére, vagy éppen ezért, eleinte elutasították (volt, ahol kifejezetten tiltották is) és csak nagyon lassan vált elfogadottá, elsősorban akkor, amikor a mozi új bombázói – Brigitte Bardot, Raquel Welch és Ursula Andress – is ebben a nukleáris méretű ruhadarabban tűntek fel és mutattak mintát a tömegeknek.

1946. július 25-én sor került a második robbantásra. A Baker („Pék”) kódnevű kísérlet során az atombombát a víz alatt hozták működésbe (a furcsa kódnevek ne ragadják el senki fantáziáját: az akkori katonai kommunikációban az ABC betűit a félreértések elkerülése érdekében nevekbe, illetve szavakba foglalták, így lett az A-betűvel jelölt első kísérletből Able, s a B-vel jelölt másodikból Baker). Az Able-hez képest a Bakert-teszt „óriási és példátlan látványt” nyújtott. A „Helen of Bikini” névre keresztelt bombát a célflotta közepére vontatott LSM-60 jelű önjáró partraszálló jármű alá függesztették fel 27 m-es mélységben az 55 m mély lagúnában. A 08:35-kor bekövetkezett robbanás egy a hangsebességnél is gyorsabb, szuperszonikus víz alatti gázbuborékot hozott létre. Ez 152 m-es körben egyetlen másodperc alatt a levegőbe emelte az összes – csaknem egymillió tonnányi – vizet, és csaknem ugyanennyi, a tengerfenékről származó homokot. A vízből és homokból egy hatalmas, kb. 2 km magas, 28 m vastag „falakkal” rendelkező, középen üres oszlop alakult ki. A gázgömb által a helyéből kiszorított víz tíz másodperc múlva kezdett visszahullani a tengerbe. Tizenegy másodperccel a robbanás után egy 29 m magas, 300 m hosszú hullám indult útnak megemelve a hajókat és átgördülve alattuk. Ez a hullám még akkor is 5 m magas volt, amikor elérte a 6 km-re lévő Bikini-atoll partjait. 80–100 másik követte, s az egymást követő hullámok szétszórták a radioaktív szennyeződést a közeli hajókon és a parton, kisebb részben eső, nagyobb részben pedig egy 274 m magas „mozgó radioaktív ködfüggöny” formájában (ami olyan volt, mint vízesések aljában, a zuhogó vízből kialakuló permet). A robbanást követően az LSM-60 egyetlen alkatrészét sem találták meg, valószínűleg teljesen elpárolgott a robbanás tűzcsóvájában. A vízoszlop felemelte az ARKANSAS csatahajót, amely olyan súlyosan megsérült (a fél oldala levált, s a hossza 25 m-rel rövidebb lett), hogy azonnal elsüllyedt, amikor visszazuhant a vízre. További nyolc hajó elsüllyedt, köztük a SARATOGA repülőgép-hordozó, amely súlyos sérülései miatt három órával később elmerült, és a japán NAGATO csatahajó, amely öt nappal később, július 30-án süllyedt el a hajótest repedése következtében, amit a radioaktivitás miatt lehetetlen volt kijavítani.

Az 5 m magas bukóhullámok partra taszították és homokkal töltötték meg a partraszálló járműveket. A többi hajó, amelyik nem süllyedt el a robbanás központi 900 méteres zónájában, súlyosan megsérült – akárcsak az Able-tesztnél – ám a pusztító hatás ezúttal alulról érkezett, a víznyomás formájában. A célhajókon lévő kísérleti állatok közül egy hónapon belül az összes elpusztult. A legsúlyosabb károkat azonban még csak ezután észlelték. Kiderült, hogy a sekély vízi nukleáris robbantások során a mélységtől függően elpárolgó óriási mennyiségű talaj és/vagy víz, s keletkező karfiol alakú vízoszlop visszahullása által kilökött részecskék között a tengervízből származó rövid élettartamú nátrium-izotópok és sók találhatók, valamint a mészkő tatalmú korallok törmeléke, melyek a felületükön halmozzák fel a radioaktív részecskéket. Az ezekből kialakuló radioaktív ködfüggöny okozta a legtöbb kárt, amennyiben radioaktívvá tette a hajók anyagát. Annak ellenére, hogy a katonai szakértők hónapokkal korábban megjósolták a radioaktivitás terjedését, az intenzitása mégis meglepte őket. A távvezérléssel a célflotta közepébe küldött hajók sugárzásmérői extrém értékeket mutattak. A mentesítésre tett első kísérlet keretében ezért tűzoltóhajókat küldtek a területre, amelyek tengervízzel és oltóhabbal igyekeztek lemosni a szennyeződést. Az első kísérlet felével csökkentette a radioaktivitást, de ennél többre nem jutottak. Ennek ellenére tíz nap múlva mégis kivezényelték a műszaki és vegyi szennyezőanyag-mentesítő alakulatokat. A katonákat védőöltözet nélkül küldték a hajókra, ahol az óceán radioaktívvá vált vizével mosva, kefékkel, szappannal és lúggal igyekeztek tisztára súrolni a fedélzeteket.

Stafford Warren, a kísérlet radiológus biztonsági tanácsadója, a sugárveszély elhárításához rendelkezésre álló eszközök hiányosságait látva attól félt, hogy a bőrfelületre lerakódó, erősen radioaktív részecskék intenzív béta-sugárzása elszíneződött foltok és sebek formájában jelentkező béta-égéseket okozhat azoknál, akik kapcsolatba kerülnek a robbanás során keletkezett visszahullott anyagokkal, illetve, hogy a lenyelt vagy belélegzett alfa- és béta-részecskék belső sugárdózisa, hosszú távon káros sejtelváltozásokhoz vezethet. Tisztában volt azzal is, hogy a dekontamináló alakulatok a ruhájukon magukkal vihetik a szennyeződést a saját hajóikra is. Warren ezért a mentesítési munkálatok azonnali leállítását követelte, ám a teszthajók megtisztításáért és a következő kísérletre történő felkészítéséért felelős Blandy tengernagy augusztus 10-ig vonakodott teljesíteni a kérését. A legénység tagjai közül emiatt később sokan megbetegedtek és meg is haltak.

A Kongresszus mégis csak 1988-ban – a kísérlet után 42 évvel – fogadta el azt a törvényt, amely automatikusan mentesítette a kísérletek még élő résztvevőit a sugárzásnak való kitettség bizonyítása alól, abban az esetben, ha kártérítésért folyamodnak. Az egyesített vezérkar értékelő testületének első jelentése szerint a víz elterjedése által előidézett radioaktív veszély annyira súlyos volt, hogy „Az ellenőrző csoportok számára még négy nap elteltével sem volt biztonságos a célterület közepén vagy az ott lehorgonyzott hajók fedélzetén dolgozni, így ott semmilyen hasznos időt sem tölthettek, még a jól megállapított biztonsági határidőn belül sem.”

A célhajók vártnál nagyobb sugárszennyezettsége miatt a tervezett harmadik robbantást – a Charlie-tesztet – 1947 áprilisában lefújták. Az első két teszt eredményeit összehasonlítva az egyesített vezérkar értékelő testülete megállapította, hogy a Baker-teszt által mozgásba hozott radioaktív víztömeg miatt, amely összefröcskölte a hajókat, „a szennyezett hajók radioaktív kályhákká váltak, amelyek láthatatlan és fájdalommentes, de halálos sugárzással égettek volna el minden élőlényt a fedélzeten„. A sérülés mértékétől függetlenül, mindössze kilenc hajót sikerült sugárfertőtleníteni és ócskavasként eladni. A többit elsüllyesztették, miután a megtisztításukra tett erőfeszítések kudarcot vallottak. Ennek esett áldozatul a német PRINZ EUGEN nehézcirkáló is, amely a robbantást követően ugyan úszóképes maradt és a közeli Kwajalein-re vontatták, de annyira sugárzott, hogy még 5 hónappal a kísérletet követően sem léphettek a fedélzetére a kárelhárítók. Így – mivel nem szüntethették meg a hajótestben indult szivárgást – december folyamán az oldalára dőlt, felborult és elsüllyedt (a vízből kilátszó hajócsavarjai egyikét 1979-ben levágták, elszállították és beépítették a német haditengerészeti emlékműbe, a Kiel melletti Laboe-ban).

A NEVADA sérülései is jelentősek voltak. Az Able-tesztet kisebb sérülésekkel vészelte át: összeroncsolódott a fedélzeti repülőgép és a daruja, a kémény az előárbocnak dőlt – egyértelmű tanújaként annak, hogy a robbanás lökéshulláma hátulról érkezett – és elgörbült néhány rudazat az árbócokon. A Baker-teszt jóval nagyobb károkat okozott, amennyiben a hajóról (a robbanás felőli oldalon) az összes festék leégett – nem lánggal, hanem a sugárzás miatt – a hajót ezért meg sem lehetett közelíteni. A sugárszennyezett roncsot ezért Pearl Harbor közelébe vontatták, ahol 1946. augusztus 29-én hivatalosan is törölték a flottalajstromból. Ezután alaposan átvizsgálták egy újabb – végsőnek szánt teszthez, amelyben nagy rombolóerejű új robbanóanyagokat kívántak kipróbálni. 1948. július 26-án (két évvel és egy nappal a Baker-teszt után) a titkos fegyver felrobbant. A NEVADA azonban – amelyről előzőleg azt jósolták, hogy azonnal elsüllyed majd – még mindig úszott. Megsérült ugyan, de nem lékesedett. A zavarodott haditengerészet elhatározta, hogy beveti a legújabb fejlesztésű, radarvezérelt irányított rakétáit is, amelyek 550 méterről csapódtak be a NEVADA tatfedélzetébe. Ám továbbra is úgy tűnt, hogy ezt a hajót semmi sem süllyesztheti el. Hívták tehát a rombolókat. Százával lőtték rá a 127 mm-es lövedékeket, majd újabb rakéták következtek. Eltalálták, de a csatahajó még mindig ott volt. A füst eloszlott és látható volt, amint még mindig úszik. Elhatározták hát, hogy bevetik a vadonatúj IOWA csatahajót is. 406 mm-es gránátjai újra meg újra eltalálták az öreg hajót, de hatástalanul: a kemény, öreg veterán kitartott. Másnap az új rakétás cirkálók – az ASTORIA, a PASADENA és a SPRINGFIELD – következtek. Egy héten keresztül támadták, de a NEVADA még mindig úszott. Végső elkeseredésében a flotta torpedóvető repülőgépek bevetéséről döntött: Mivel a rakéták és a hajóágyúk hatástalannak bizonyultak, egy légi torpedóval adták meg számára a kegyelemdöfést, 1948. július 31-én. A páncélozatlan víz alatti részen bekövetkező detonációt követően az öreg hajó a 4 572 m-es mélységbe süllyedt, Pearl Harbortól 65 mérföldre (120 km-re) délnyugatra, a Csendes-óceánban.

Az expedíció és a kutatócsoport

Ahogyan a nagy csatahajók egykor az országok hatalmának szimbólumai voltak, felkutatott roncsaik most éppen úgy szimbolizálják a mélytengeri expedíciókra szakosodott vállalkozások hozzáértését és profizmusát. Nem csoda tehát, ha a mélytengeri kutatás eszközeinek folyamatos fejlődése mellett ezen a „piacon” is erős verseny tanúi lehetünk. Jó negyven éve – a TITANIC roncsinak 1985-ben történt megtalálásakor – a mélytengeri kutatás még olyan, technológia-igényes, tevékenységnek számított, hogy csak a kormányok engedhették meg maguknak a finanszírozását. Ez a fajta tevékenység ma sem kevésbé technológia-intenzív, viszont az eltelt évtizedekben iparággá vált, így ma már vannak olyan közösségek, amelyek a fémhasznosító vállalkozásokkal versenyt futva igyekeznek feltárni és dokumentálni egy-egy történelmi hajó roncsait őrző lelőhelyet. A legjelentősebbek közé számít az 1993-ban alapított amerikai Search Inc. kulturális erőforrás-kezelő és a brit MV PETREL kutatóhajó, amelyet a néhai Paul G. Allen (1953-2018), a Microsoft társalapítója által biztosított forrás finanszíroz. Míg a PETREL 2015-2020 között huszonnyolc történelmi hajóroncs nyughelyének azonosításában és feltárásában közreműködött – köztük olyan hírességek, mint a japán MUSASHI csatahajó (2015), a brit HOOD csatacirkáló (2015) vagy az amerikai INDIANAPOLIS cirkáló (2017) – addig a Search Inc. csapata az archivális munkáktól a múzeumi tevékenységen át az épített- és a víz alatti kulturális örökség védelméig tartó skálán végzi a tevékenységét. A vállalkozás az USA legnagyobb kulturális örökségkezelője, amely az elmúlt 27 évben több mint 600 projektet valósított meg Ázsiában, Európában, az Egyesült Államokban és Óceániában. Tengeri régészettel foglalkozó vezetője, egyben a társaság szenior alelnöke James P. Delgado, ismert tengeri régész, több jeles szakmunka szerzője és televíziós műsor főszereplője, egyebek közt a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal (NOAA) tengerészeti örökségért felelős igazgatója. A USS NEVADA roncsait a Search Inc. a tengeri robotika terén működő Ocean Infinity vállalattal társulva, a cég PACIFIC CONSTRUCTOR nevű kutatóhajóját és annak autonóm víz alatti járműveit (AUV) használva fedezte fel 2020. május 11-én.

Írta: Dr. Balogh Tamás, a TIT Hajózástörténeti, Modellező és Hagyományőrző Egyesület elnöke

Források:

Bonner, Kermit: Final voyages, Turner Publishing, 1996.

Burr, William: Bikini A-Bomb Tests July 1946

Sherman, Stephen: USS Nevada (BB-36), US Navy Battleship of World War Two, 2007 Június, in

További információk:

https://en.wikipedia.org/wiki/USS_Nevada_(BB-36)

https://www.atomicheritage.org/history/operation-crossroads

https://thedirtydozenexpeditions.com/operation-crossroads

https://hu.wikipedia.org/wiki/Crossroads_hadm%C5%B1velet

https://nsarchive.gwu.edu/briefing-book/environmental-diplomacy-nuclear-vault/2016-07-22/bikini-bomb-tests-july-1946#_ednref6

https://en.wikipedia.org/wiki/Operation_Crossroads