Örök szerelmem, titokzatos India

Hitvallásához méltóan egész életében cselekedett végtelen, soha nem apadó energiával, míg végül elérte a tettnélküliséget egy élménygazdag, termékeny földi lét után. Hogy ki is volt ő? Erre nehéz röviden válaszolni, köteteket lehetne írni sokrétű személyiségéről.

1890. június 24-én született Budapesten. Apja, Raoul odafigyelt arra, hogy megfelelő nevelést kapjanak a gyerekek. Anyagilag jól szituált család lévén Ervin is megkapta a lehetőséget, hogyha festő szeretne lenni, elmehessen Münchenbe és Hollósy Simonnál tanuljon. Később a nagybányai művésztelepen is festett. 1916-ban a nagy háború – ahogy sokakat – őt is elszólította. Ekkortájt hagyott fel a festészettel, majd 1926-ban Indiába utazott, részben a keleti művészet hívogató szava miatt, részben Mária-Antónia nevű testvére Umrao Singh Sher-Gillel kötött indiai vegyes házassága indíttatására. Érdekesség, hogy az ő Amrita lányuk – aki Ervin nagybátyjától kapta a festészetben az első útbaigazításokat – később híres festőnő lett; noha hazánkban kevésbé ismerik munkásságát, mint Indiában.

Umrao, a sógora később más területen is hatást gyakorolt rá, ő ugyanis rendszeresen jógázott, itt, Magyarországon is – akkor éppen Dunaharasztiban, ahol laktak –, kijárt a rétre, a helyiek pedig csodálták. Hazánkban ő oktatott először jógát, sőt, végső soron neki köszönhető, hogy Magyarországon – Baktay közvetítésével – ismert lett e hindu bölcseleti rendszer.

Baktay már gyermekként az orientalista Vámbéry Ármin (1832-1913) „indus” történeteit olvasta, a ’20-as évek elejétől kezdve pedig indiai tanulmányokat folytatott; első indiai tartózkodása 1926-1929-ig tartott. Ekkor Mahátma Gandhival (1869-1948) – India politikai és spirituális vezetőjével – is találkozott, együttérző figyelemmel követte India függetlenségi törekvéseit. Ugyan korábban is publikált már az országgal kapcsolatos írásokat (Rabindranáth Tagore (1921), a Mahábháratának kivonata (1923) és Gandhi válogatott írásai (1926)), de első nagy műve a kétkötetes India (1931), amely az óriási társadalmi és egyben életszínvonalbeli különbségeket dokumentálta. A magyar olvasók először kaphattak hiteles képet erről az országról, valamint a magyarok eredetét fáradhatatlanul kutató Kőrösi Csoma Sándor úttörőnek számító tudományos munkásságáról és halálának színhelyéről. (A messzeségek vándora. Kőrösi Csoma Sándor Indiában és Tibetben, 1934.) Baktay sérült csigolyával, tífuszosan és maláriával fertőzve felkereste Nyugat-Tibetben a zanglai és phuktáli kolostort. Minderről A világ tetején című kétkötetes (1930, 1934) munkájában számol be. Ezen a helyen korábban Csoma Sándor jakvajas teán tengődve, fogvacogva húzott át egy telet fűtés nélkül. A helyiségekben ugyanis nem volt kémény, a helyiek viszont ennek ellenére a szoba közepén raktak tüzet, a füst pedig annyira maró volt, hogy emiatt Csoma nem tudott olvasni. A lámák segítségével megírta élete fő művét, a tibeti-angol szótárt. (Érdekes módon ezt csak egyfajta eszközként, abban a reményben tette, hogy kutatásai közben talál valamiféle nyomot, mely őseink eredetéhez elvezeti.)

Baktay ottjártakor a helybéli öregek még emlékezni véltek egy „furcsa nyelven beszélő fehér tanítványra”, egyikük pedig személyesen is találkozott Csomával. Könyvében azt írja, hogy „kívülről az ajtó szemöldökfájára felpingáltam tintával: Csoma’s room (Csoma szobája), s nekiálltam bicskámmal kifaragni a feliratot.” Később emléktáblát is faragtatott.

Egyébként ennek a kis táblának köszönhetjük, hogy a közelmúltban Irimiás Balázs, a Csoma Szobája Alapítvány elnöke beazonosíthatta a helyszínt, és pár évvel ezelőtt a vezetésével  önkéntesek, valamint helyiek elkezdhették korabeli technikával az értékmentő munkákat a területen.

Baktay nem önszántából tért haza Indiából, hanem orvosi javallatra a magas lázzal járó maláriája miatt, valamint vérhast is diagnosztizáltak nála. Azt mondták, ezt nem tudják kint kezelni, így − Stein Aurél Kelet-kutató (1862-1943) közbenjárásával − hazatért.

India iránt érzett szerelme viszont olthatatlannak bizonyult, hiába ragadt itt Magyarországon jó ideig. Ez alatt az idő alatt számos könyvet írt, többnek volt társzerzője, ezen kívül fordított és ifjúsági műveket is írt, előadásokat tartott. 1930-tól 1944-ig a Magyar Földrajzi Társaság tagja és Földgömb című folyóirat egyik szerkesztője volt. Ennek a Társaságnak létezett egy kiadványsorozata, melynek keretében megjelent számos könyve Indiáról: A boldog völgy országa, barangolások Kasmírban, a Pándzsáb, az Öt Folyó országa stb. Közben már (1933-ban) bölcsészdoktorrá avatták Debrecenben.

Majd jött a második világháború és a szocialista éra; akkor már csak ifjúsági könyveket publikálhatott. Az ’50-es évek elején, közepén megírta az India művészetét, ám a kötetet csupán azzal a feltétellel jelentethette volna meg, ha kiegészíti egy nyitó fejezettel, ami azt taglalja, hogy India a kommunizmus útjára lépett. Ezt képtelen volt leírni; művészettörténésznek tartotta magát. Végül 1958-ban mégis megjelenhetett a kötet.

1946-1958 között a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban – amit a névadó alapított – önálló muzeológusként dolgozott, és az indiai részleget vette szárnyai alá. A Múzeum kötelékében tevékenykedett, amikor Buddha születésének 2500. évfordulójára, a Buddha Dzsajantira hivatalos meghívást kapott az indiai kormánytól, egyedüli európaiként (mindösszesen 17 nem buddhista személy társaságában). A kormányzat megadta neki az engedélyt a kiutazásra – ekkora nemzetközi megtiszteltetésnek már nem lehetett semmi sem gátja.

Épp a forradalom után, ’56 novemberében feleségével, Demeter Máriával, Aditivel − ő nevezte így − kimentek Indiába, és kint tartózkodtak egy éven át. Azon kívül, hogy Delhiben előadásokat tartott, az egy év alatt kétszer is találkozott India akkori miniszterelnökével, Dzsaváharlál Nehruval (1889-1964), akivel leginkább az 1956-os magyar forradalomról beszélgettek. Nehru Baktaytól szerezte az erről való információi nagy részét, így kettejük kapcsolata tagadhatatlan befolyással bírt a magyarországi események indiai megítélésére.

Egy év múltán visszatértek átmenetileg Bécsbe, ahol Ervin szintén előadásokat tartott, illetve közben felkereste, meglátogatta a kinti rokonokat is. Felesége Bécsből hazajött Pestre kipuhatolni az ’56-os magyarországi események okán, hogy férje jöhet-e, vagy jobb, hogyha esetleg kint marad. Megírták, hogy jöhet, így ’57 decemberében hazatért.

Mindvégig tevékeny, alkotó emberként élt; oktatott, előadott, írt. Budapesten, 1963. május 7-én hunyt el. Halála után felesége, Aditi felvállalta, hogy ápolja az életművét. Valamennyi szerzői jogot az özvegy örökölt, majd még saját halála előtt végrendelkezett róla, hogy a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumra hagyja azokat. Ezen kívül a Baktay-hagyaték egy részét – az óriási könyvtárát − még életében a múzeumnak ajándékozta, azzal, hogy a birtokában maradnak a könyvek, s csupán halála után kerülnek fizikailag is a múzeumhoz. Ezen kívül különböző tárgyakat; az íróasztalát, karosszékét is a múzeumnak adta. (2015-ben rendeztek is egy Baktay kiállítást a múzeumban Az indológus indián – Baktay Ervin emlékezete címmel.)

A másik nagy örökös a Dunaharasztiban működő Baktay Ervin nevét viselő iskola, a főtéren, amely intézmény rendszeresen kapott az özvegytől adományt a könyvek újrakiadásából származó összegből.

Aditi a haláláig hajdani közös lakásukban élt, Budapesten, az Eszék utca 16/A szám alatt. Napjainkban az épület falán Baktay emlékét márványtábla őrzi.

Írta: Stanczik Edina