A szőlőtermesztés virágzása és hanyatlása a Negev-sivatagban

Egy izraeli kutatócsoport régészeti lelőhelyek szemétdombjainak alapos elemzésével annak járt utána, hogy vajon milyen körülmények közepette zajlott a sivatagi szőlőművelés, amelynek eredménye a luxuscikknek számító gázai bor volt. A szőlőművelés és az ezzel járó gazdasági fellendülés mintegy 200 éven át tartó időszaka kiugrik a sivatag egyébként igen szegényes megélhetést biztosító évezredes történelméből. A kutatásról készült tanulmányt az Amerikai Tudományos Akadémia folyóirata, a PNAS tette közzé.

A gabona, az olíva és a szőlő a Mediterrán térségben elterjedt hármasa évezredek alatt igen nagy távolságokba jutott e növények háziasításának eredeti helyszíneitől. A belőlük készült termékek kereskedelme behálózta az egész régiót, a római és a bizánci birodalom fontos termékei voltak ezek, s különösen a szőlőt igen sok helyen ültették a két birodalom területén. A bortermelés az egyik legjövedelmezőbb üzlet volt, a szőlőtermesztés pedig a félszáraz-száraz területeken is meghonosodott, a szőlő volt az első „globalizált” élelmiszernövény. E kultúra fenntarthatóságát leginkább azzal lehet megítélni, ha a szélsőséges éghajlatú régiókban mérik fel a szőlőtermesztés körülményeit, ezért is folyamodtak a kutatók a Negev-sivatag egykori szőlőtermesztőinek emlékeihez.

Időszámításunk szerint a 4-7. század közt számos helyen olvashatunk a gázai borról, ezt az édes fehérbort Gáza és Askelón kikötőiből speciális amforákban exportálták a Földközi-tenger környéki városokba, de olyan távoli vidékekre is eljutott, mint a mai Németország, Nagy-Britannia, vagy Jemen. Sokáig nem volt azonban információ arról, hogy voltaképp hol is termett ez a drága bor, ám régóta sejteni lehetett, hogy nem túl messze Gázától, valahol a Negev-magasföldön. A bizonyítékok azonban sokáig csak írásos emlékekként maradtak fenn, majd régészeti lelőhelyekről került elő pár szem szőlőmag, illetve bizánci szőlőprések maradványai.

Nemrégiben folytattak részletes feltárásokat a Negev-sivatagban, egykori bizánci korból való települések, köztük a világörökségi helyszínként nyilvántartott Shivta  település szeméthalmain (ez a régészek egyik legfontosabb forrása az egyes emberi települések részletes történetének, életkörülményeinek feltárásában), és ezek során hatalmas mennyiségű szőlőmag és gabonaszem került elő, különböző korokból, a 2-8. század időszakából. Ezeknek a leleteknek köszönhetően a kutatócsoport rekonstruálhatta azt, hogy miként virágoztak, majd hanyatlottak e települések szőlőgazdaságai.

Az 50-150 mm közti éves csapadékmennyiség mellett a sivatagi növénytermesztést a kitartó emberi munka és találékonyság tette lehetővé: részint az esővizet, különösen a jelentős villámárvizek szállította mennyiséget összegyűjtő csatornák, és gátak rendszere, részint pedig a kiépített galambtornyokban élő galambok guanójának trágyaként való felhasználása. A szállítást speciális alakú amforában, a gázai palacknak hívott edényben oldották meg, ennek alakja azt segítette elő, hogy a sivatagból teveháton könnyen lehetett s Földközi-tenger partjára szállítani. E kerámiapalackok töredékei, valamint a szőlőmagok mennyisége igen jól jelezték, hogy mennyire jelentős is volt a szőlőművelés a sivatagban.

A Negev-sivatag lakói a 3. században kezdtek szőlőtermesztésbe szinte a semmiből, ezt az 5. század idejére egészen jelentős arányúvá fejlesztették. A 6. század közepén már kereskedelmi mennyiségben termett itt a szőlő (illetve a belőle készített bor), és ez jelentette a Negev lakóinak a fő bevételi forrását. A 6. század végétől a 7. századig azonban hanyatlásnak indult a szőlőtermesztés, és ezek az időszakok a bizánci birodalom virágzó majd hanyatló kereskedelmi tevékenységével is kapcsolatot mutattak.
A galambok tartására szolgáló tornyokkal is akkor hagytak fel, amikor a szőlőtermesztés hanyatlani kezdett. Az iszlám térhódításának helyszínenként különböző nyoma is felfedezhető: azon településen, ahol már építettek mecsetet, a szőlőmagok száma csökkent, míg egy másik városban, ahol nem volt mecset, viszont kis keresztény monostor állt, még emelkedést mutatott ugyanekkor a szőlőtermelés, bár ekkor már csak „házi” fogyasztásra, nem kereskedelmi mennyiségben termelték.

A hanyatlás időszakába beleesnek azok, az 536-545 közti, globálisan kritikus időjárású évek, amelyek, minden bizonnyal jelentős vulkánkitörések miatt, az elmúlt 2000 év leghidegebb évtizedét jelentették az északi féltekén, ám Levante területén ekkor megnőtt a csapadék mennyisége. A hordalékhalmozódás vizsgálatából úgy tűnik, hogy a 6. század során volt a legtöbb villámárvíz, amelyek talán a folytonos emberi munkát igénylő vízmű-karbantartást, illetve az öntözéshez szükséges vízmennyiség megtartását tették lehetetlenné. Az ekkor kezdődő pestisjárvány, a bizánci birodalom háborúi, az iszlám hódítás az időjárással együtt akadályozták meg azt, hogy a rövid virágkort megélt sivatagi szőlőkultúra tovább fennmaradjon.

Forrás: Égen – Földön – Föld alatt