National Geographic Magyarország

Budapest III. kerületében, a Hajógyári-sziget északi csúcsával szemben fekvő budai parton áll négy, szokatlan külsejű – ma már inkább egzotikus megjelenésű – torony. A díszes épületekről a legtöbben inkább egy romantikus mese vagy egy vidámpark díszleteire asszociálnak, s csak keveseknek jut eszébe, hogy az, amit látnak, a főváros energia-ellátásában hetven éven át meghatározó egykori gázgyár területe.

Az ipari létesítmény a felépítésekor a legkorszerűbb technológiát képviselte, s ahogy egykor az ország mintaszerű ipartelepeként működött, úgy tekintik sokan mintaértékűnek a rekultivált területen jelenleg zajló innovációs tevékenységet. A „barnamezős gondolkodás” (a korábban ipari vagy kereskedelmi célokra használt, de funkciójukat vesztett területek újrahasznosítása) egyre erőteljesebb, és – ha körültekintően tervezik meg és hajtják végre – akkor az intenzív városiasodás növekvő környezeti terheire tekintettel számos előnnyel járhat. Hogy miért? Erről beszélgetett a területet kezelő vállalkozás vezetőjével szerzőnk, Dr. Balogh Tamás, az egykori gázgyárba városi sétákat vezető budapesti sétacég egyik tulajdonosa.

A gázgyárról

Az óbudai Duna-ág, az aquincumi romkert és a budapesti Körvasút által határolt 27 hektáros területen 1913-ban adták át a Főváros új világítógáz – vagy ahogyan akkor nevezték: légszesz – gyárát. A világítógáz a szénből levegő kizárásával történő hevítés (kokszolás) útján kinyert éghető légnemű anyag (60% hidrogén, 10% szén-monoxid, valamint 30% fűtőérték nélküli szén-dioxid és nitrogén). A világítógázzal üzemelő lámpák a XIX. század elején váltották fel a korábbi évszázadokban használt fényforrásokat (a faggyú- és viaszgyertyákat, a szurok-fáklyákat, valamint a bálna- vagy repceolajjal töltött lámpákat). A városi közvilágítás alapanyagaként az elektromos áramszolgáltatás elterjedéséig használták.

Kis világítástörténet                                                                                                                                                           A közterületek esti megvilágításáról elsőként Londonban rendelkeztek még a XV. században, a környező magánházak tulajdonosainak feladatává téve azt, hogy sötétedés után gyertyákkal ellátott lámpásokat akasszanak a házaikra. Az előírást azonban sokan nem tartották be (egyrészt a gyertya drágább volt, mint a büntetés, amit a mulasztás miatt kellett fizetni, másrészt sokan vallási okokra hivatkoztak, mondván, hogy az Isten nem azért teremtette az éjszakát, hogy az ember nappallá változtassa, végül a tűzvédelmi szempontok is gátolták a megoldás elterjedését ott, ahol a házak nagy része fából épült). Az épületektől független közvilágítás 1558-ban, Párizsban jelent meg, ahol az utcákra kihelyezett vasserpenyőkben szurkot vagy gyantát égettek. Ez a megoldás terjedt el aztán jó egy évszázaddal később Európa nagyvárosaiban (Hágában, Hamburgban, Bécsben, stb.), amelyet a bálnavadászat kiteljesedésekor üvegablakos olajlámpásokkal váltottak fel. Magyarországon is ilyen olajlámpásokkal indult meg a közvilágítás, Budán 1777-ben 17, s Pesten 1790-ben 300 helyen. A XVII. század óta ismert kőszéngázt a XVIII. században többen is igyekeztek világításra használni, s kísérleteik eredményét felhasználva 1807-ben gyúltak ki az első utcai gázlámpák a londoni Pall Mallen, majd 1817-ben Párizsban. 1816-ban már Pesten is világított egy ilyen lámpa, a Nemzeti Múzeum akkori épülete előtt, 1838-ban pedig a Nemzeti Színházat is kivilágították vele, de ezek egyedi megoldások voltak.

A magyar főváros első gázalapú közvilágítási hálózatát a Trieszti Általános Osztrák Gáztársulat létesítette – a szabadságharc miatti késéssel – 1855-ben. Az évtized végéig már közel 50 ezer fogyasztót szolgáltak ki. Az igény azonban akkora volt, hogy 1889-ig négy további gázgyárat kellett építeni. 1910-re a fogyasztás mértéke ismét megháromszorozódott (a világítás mellett a háztartási célú, konyhai felhasználás is terjedt). A termelés ezzel már nem tudott lépést tartani, s a terjeszkedő város által körbe nőtt gyárakat sem lehetett bővíteni. Ezért a városközponttól távolabbi (később igény szerint bővíthető) nagy kapacitású gyárra volt szükség árvízvédett, s a szükséges üzemvíz-utánpótlás és a szénszállítás biztosítására lehetőleg vízparti és vasúthoz közeli telken.

A főváros ekkor (a működés során keletkező busás haszon reményében, annak ellenére is, hogy az elektromos áramszolgáltatás már Magyarországon is terjedőben volt) megvásárolta és bezárta az osztrák tulajdonú vállalatokat, majd kijelölte az új gyár helyét az óbudai Homokos dűlőn. A tervezés feladatát tapasztalt nyugat-európai szakemberek részvételével tartott meghívásos tervpályázat útján a svájci Albert Weiss nyerte el. Az építkezésen 100-nál is több cég dolgozott (90%-uk hazai vállalkozás), mintegy 1 700 munkással. A munka a kitűzött 32 hónapos határidőben véget ért, s (ma már talán szokatlan módon) a jóváhagyott 25 millió koronához képest 1,5 millió korona megtakarítással járt. Így az üzemhez tartozó 3,5 hektár kiterjedésű kertben létesült tisztviselő-telep mellé még egy 9 hektáros munkástelepet is építhettek (több mint száz 1, 2 és 3 szobás lakással). A bevezetett munkásjóléti intézkedések keretében legényszálló, nagy játszóterű óvoda, postahivatal, fővárosi bolt, vendéglő és munkáskaszinó is létesült, s több szolgáltatás ingyenes (pl.: az ivóvíz), vagy jelképes összegű (pl.: lakbér) volt.

A gyár az induláskor napi 250 ezer köbméter (későbbi bővítéssel pedig akár napi 1 millió köbméter) gázt termelt. Területén 11 kilométernyi vasúti pálya futott, amely közvetlenül a budai körvasútra és az esztergomi vasútvonalra kapcsolódott. Ezeken, s a Dunán – hajón – érkezett a napi 80 vagonnyi (évi 200 000 tonna) szén, a gázgyártás alapanyaga, a telephely folyóparti részére, ahol a vágányok közötti szabad területen álló széntárolóba került (az óránként 10 vasúti kocsi félautomata kiürítését megoldó 4 db ún. vagonbuktató segítségével, ami feleslegessé tette a hosszadalmas és súlyosan egészségkárosító szénlapátolást). A gyártási folyamat innen indult és a szennyezőanyagok (kátrány, ammónia, benzol, naftalin, szulfán) kivonásával járó tisztítási folyamaton keresztül a telek átellenes végében álló 100 000 m³ befogadóképességű gáztartályok felé haladt.

Az óbudai gázgyártás folyamata                                                                                                          Szénrakodás: A szenet a tárolók felett keresztbe fektetett elektromos vezérlésű futódaru (szénmarkoló híd) rakta végtelenített acélsodronnyal továbbított, elektromos vontatású csillékbe, amelyekkel a vágányok túloldalán épített gázfejlesztő (kigázosító) kemencék töltőszintjére került. Kigázosítás: A kigázosító kemencékből távlatosan 6 csoportot terveztek, de a gyár átadásáig csak 2 csoport készült el – 2 X 20, illetve 2 X 19 hevítőkamrával. A 10 m hosszú, 0,45 m széles, 3 m magas kamrák egyszeri feltöltéssel 10 tonna szenet dolgoztak fel 1 200-1 300 Celsius fokon, 23-24 óra alatt. A kigázosító kemencék kamráit napi 600 000 m3 gázzal fűtötték, amelyet 10 db, napi 20 tonna barnaszénnel, illetve 2 db koksszal üzemelő generátor állított elő. Kokszelőállítás: A szén kigázosítása – hevítése – során kivált a benne lévő víz és gáz alakjában elillantak a szénhidrogének (először metán, nehéz szénhidrogének és könnyű kátrány, végül hidrogén és nehézkátrány képződött), s magas fűtőértékű tiszta szén, koksz maradt vissza, amelyet a kemencék mellett elhelyezett koksztörő és osztályozó területén válogattak (darabos, dió I., dió II., dara) és értékesítettek. Gáztisztítás: A kemencékben fejlődő gázt (kamragáz) gőzturbinás szívógépek a főgyűjtő-csöveken át hajtották az előhűtőbe, majd a kátrány-leválasztóként működő nedves- és száraztisztítóba, ahol kiváltak a cseppfolyósodó részek (a kátrány és az ammóniatartalmú gázvíz), amelyek a tornyok elválasztótartályaiban elkülönültek, majd a kátránytartályokba és a gázvíztároló tartályba kerültek. A 3 db 12 X 12 m alapterületű, 3 m magas vasszekrényből álló száraztisztítóban 4 farács-soron 40 cm vastagságban állt a fűrészpor és vas-oxid keverékéből álló – a szennyezőanyagok kiszűrésére szolgáló – gáztisztító massza, amely elemi kén segítségével kötötte meg az élő szervezet számára mérgező ammónium-, cián- és arzénvegyületeket, nehézfémeket és higanyt. A tisztítás utolsó műveleteként a kátránymentesített gázt a naftalinmosóban megszabadították a naftalintól, ami a végfelhasználók csővezetékeinek eltömődését okozhatta volna. Ammónia-kinyerés: Végül a gázvízből kivonták az ammóniát (az 55-60 Celsius fokosra melegített gázt 7-10 %-os vizes kénsavoldaton átvezetve, amely így egyre töményebbé vált, majd só formájában kikristályosodott, amit műtrágya-alapanyagként értékesítettek).

A megtisztított gázt – mérést követően – 2 db, egyenként 100 000 m³ űrtartalmú gáztartályba gyűjtötték. Innen egy része a budai, nagyobb része pedig a pesti gázhálózatba jutott (az északi vasúti összekötő hídra szerelt csővezetéken át, amibe a gyár távnyomóüzemének 2 db Brown-Boweri turbinája juttatta). Az elektromos anyagmozgató berendezésekhez a telep az Elektromos Művektől vásárolta, és saját elektromos központjában transzformálta az áramot. Áramkimaradás esetére egy 800 LE teljesítményű, 4 hengeres dízelmotorral hajtott Sulzer-gyártmányú áramfejlesztő is rendelkezésre állt, amely percenkénti 180-as fordulatszámon 800 LE (560 kW) teljesítménnyel 110 voltos egyenáramot termelt.

A telep az első világháborúig angol, utána német – a Ruhr- és a Saar-vidékről származó – szénből állította elő a városi gázt. Az első világháborúban 56 tisztviselő és 450 gyári munkás teljesített frontszolgálatot, akik közül 72-en hősi halált haltak (rájuk emlékeztet a telephelyen ma is látható emlékmű, Horvay János alkotása). A szakképzett személyzetet csak nehezen sikerült pótolni, ezért a gyár vezetése kiemelt szociális ellátással – kamatmentes előlegekkel, ruha- és élelmiszersegélyekkel, az élőállattartás engedélyezésével – igyekezett gondoskodni a megmaradt szakemberek megtartásáról. A második világháborúban a gyár 12%-a sérült, a gáztartályok azonban teljesen megsemmisültek és a városi csőhálózat is jelentős károkat szenvedett, amelyeket csak 1947-re sikerült kijavítani.

Az 1954-1955-ös bővítés eredményeként a napi termelést a másfélszeresére nőtt. 1957-től azonban mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a földgázé a jövő (amit addig csak az előállított városi gáz kalória-értékének növelésére adalékanyagként tápláltak a csőhálózatba). A kemencék is elhasználódtak, javításukra nem volt mód (a termelést csak új kemencék építésével lehetett volna fenntartani). A szénalapú gázszolgáltatás így végül 1984. október 15-én megszűnt Budapesten. A földgáz-feldolgozás még három évig működött, de 1987. április 14-én az egész üzem bezárt. 2004-ben a telephely a főváros tulajdonába került, az adminisztratív tevékenység is addig folyt a telep igazgatósági épületében. Mivel a gyár leállása után megkezdődött az üzemi berendezések bontása (sőt, egy későbbi értékesítés érdekében a terület rendezése), a kulturális örökségi szempontból jelentős épületek a fennmaradás érdekében műemléki védettséget kaptak.

Eddig a történelem. Az átalakulásról – amely az egyik legelső barnamezős nagyberuházás volt az országban – már az új üzemeltetők vallanak. Balogh Tamás kérdéseire Kocsány János, a területet kezelő Graphisoft Park Services Kft. vezérigazgatója válaszolt.

Mitől lehet jó egy barnamezős beruházás?                                                                                                             A gazdaság átalakulásával (a termelés helyett a szolgáltatások térhódításával) a termelő / ipari területigény csökkent. Emiatt számos egykori ipari-, gazdasági-, vasúti- (sőt, a világméretű amerikai-szovjet szembenállás megszűnésével még akár katonai) terület is teljesen használaton kívülivé vált, vagy jelentősen alulhasznosított állapotba került. Az állandó emberi tevékenység hiánya miatt az e területeken álló épületek fizikai állapota jellemzően leromlott. Az sem ritka, hogy súlyos szennyezés található a területen, ami komoly környezeti károkkal fenyeget. Az ún. „barnamezős beruházások” keretében ezeket a leromlott állapotú, többségében használaton kívüli (gyakran még tulajdoni vitákkal, szennyezőanyag-mentesítési problémákkal is terhelt) területeket tisztítják meg, és végzik el rajtuk az új használati funkcióhoz szükséges infrastrukturális és funkcionális beruházásokat. Bár egy ilyen beruházásnak kétségtelenül sok buktatója van, mégis mindennek sokkal nagyobb a jelentősége, mint azt talán elsőre gondolnánk, hiszen


a barnamezők fejlesztési területként történő újrahasznosítása megelőzi a városok szétterülését, mivel ezek, a városfejlődés korábbi periódusában kialakult – akkor még városszéli – területek ma már jellemzően a városi szövetben állnak. A városok térbeli növekedésének korlátozása pedig hozzájárulhat a városi közlekedés környezeti terhelésének (pl.: a robbanómotoros gépjárművek általi szennyezőanyag-kibocsátás „ökológiai lábnyomának”) a mérsékléséhez;


a barnamezők ráadásul már rendelkeznek közművekkel (amelyek az eredeti ipari funkcióhoz igazodóan még nagy kapacitásúak is), így a közművesítés költsége megtakarítható;


ezen kívül az egyszer már városi használatba vett területek újra-hasznosítása (azzal, hogy nem „zöldmezős” beruházás valósul meg) a termőtalajok kíméletét is biztosítja, ami igen jelentős szempont, mivel Európában tizenhétszer gyorsabban pusztulnak a talajok ahhoz képest, mint amilyen ütemben megújulnak (1990-2003 között két, az elmúlt három évben pedig négy Balaton területének megfelelő nagyságú termőföld tűnt el az országból). 


A kétségtelen hátrányokkal tehát konkrét előnyök is szembeállíthatók. Talán ez is az egyik oka annak, hogy a Kormány adókedvezménnyel támogatja a rozsdaövezetekben történő lakásépítést (a barnamezők kármentesítését 1990-ben, a volt szovjet laktanyákkal kezdték meg, évi 1 Mrd Ft-os költségvetéssel, az EU-csatlakozást követően pedig 2007-13 között 40 Mrd Ft, 2014-20 között 26 Mrd Ft támogatást fordítottak erre a célra). Jelenleg még mindig közel 12 ezer hektár (120 km2) barnamezős területet tartanak nyilván.

A terület képe a gyár bezárása óta alapvetően megváltozott. Hogyan?

Bojár Gábor fizikus, programozó, üzletember, a Graphisoft alapítója 1996-ban, a gázgyár bezárását követően járt ezen a helyen először, amikor területet keresett az akkor már a tengeren túl is versenyképes vállalata központjának. Azt akarta, hogy ideális munkakörnyezetet és feltételeket biztosíthasson munkatársainak. Lényegében egy „kis Szilícium-völgyet” épített itt fel azért, hogy Magyarországon tarthassa a legkiválóbb tehetségeket. A gázgyár XX. század elején épült historizáló-szecessziós stílusú, kétszínű téglaburkolattal díszített igazgatósági épülete a későbbi Nobel-díjasokat nevelő fasori Evangélikus Főgimnáziumra emlékeztette őt. A Duna-parti telek adottságait mérlegelve – Nagy Béla várostervező ajánlására – döntött úgy, hogy itt hozza létre a Graphisoft Parkot, ahol azóta több más, vezető technológiai és informatikai vállalattal együtt az általa alapított magánegyetem, az Aquincumi Technológiai Intézet is működik.

Az egykori gyár teljes területét rekultiválták?

A fővárosi tulajdonú területeken (kompresszor-, a gázmérő- és szabályozóház, a kátránytornyok és a víztorony, az elektromos központ, az ammónia-gyár, illetve a kísérleti gázgyár és a labor) még nem végezték el a gyár 70 éves működése után a terület kármentesítését, ami a föld 3-5 m mélységben történő kitermelésével és elszállításával, valamint a felszín alatti vizek megtisztításával történik. A tulajdonunkban álló területen, melyen az egykori gázgyár ipari műemlékegyüttesének többi része található, ezeket a munkálatokat elvégeztettük. Jelenleg egy egyetemi campus működik a területen, valamint az alapító elképzelésének megfelelően azóta jelentős innovációs potenciállal rendelkező vállalkozások is betelepültek. Az egykori I. és II. széntároló helyét ma a Park C épülete, a kemenceházak helyét a Microsoft, a koksztároló helyét pedig a Digic Pictures Kft. irodaháza foglalja el. Az SAP Hungary Kft. és a Microsec Zrt. épületei pedig a gázgyár épületeitől délre, a volt tisztviselőtelep egy részén és az ennek nyugati előterében lévő üzemi vágányhálózat helyén épültek fel, ugyanitt találhatók a park éttermei és kollégiuma is. A kármentesített területet jelenleg 86 bérlő használja és mintegy 4-5 000 ember dolgozik és közel 1 000 diák tanul a technológiai parkban.

Ekkora közösségben bizonyára kihívás összehangolni az eltérő érdekeket.

Igen, kihívás, bár talán mégsem akkora, mint amekkorára első közelítésben gondolnánk. Az ide költöző vállalatok nem véletlenül választották napi működésük színteréül a Parkot. Értékrendjük, mentalitásuk hasonló, elkötelezettek az iránt, hogy munkavállalóik egészséges, élhető, inspiráló környezetben dolgozzanak. A magunk részéről mi is erősítjük az itt alkotók – igen, úgy gondoljuk, hogy minden ember, aki napi munkájával cége sikerét segíti elő: alkot – összetartozás élményét. Színes közösségi programokat szervezünk, lehetőséget teremtve arra, hogy a „parklakók” megismerjék egymást és közös érdeklődési területeik révén a közös munkahelyen túlmutató személyes kapcsolatokat is kialakítsanak egymással. A Parkban található szolgáltatások körét is igyekszünk a mindenkori igényeknek megfelelően alakítani, bővíteni. Fontosnak tartjuk az emberi kapcsolatok ápolását, hiszen ezáltal érték születik a Parkban, összetartás, szolidaritás, közösen vállalunk felelősséget a Park egészéért. Bérlők és bérbeadók – együtt teszünk nap mint nap a Park szépségének megóvásáért.

Apropó szolgáltatások. Mi a terület küldetése ma?

A tehetségek vonzása. A tudásgyárak és az oktatási intézmények szinergiájának bemutatása. A piacvezető szoftverfejlesztő cégek közül jónéhánynak itt található a központja, ebben az iparágban pedig a tehetségekért folytatott verseny mindennél, még a vevőkért folytatott versenynél is fontosabb. A Park célja azonban első sorban mégsem a bérlő vállalatok menedzsmentjének a lenyűgözése, hanem a dolgozók megnyerése, a tehetségek Magyarországon tartása. Az épületek ezért igényesek, de nem hivalkodók és mindenütt a zöld dominál, hogy valódi parkként működhessen a terület. Különösen fontosnak tartjuk a múlt értékeinek tiszteletét. Ez nemcsak a gázgyár történelmi épületeinek felújításában, de az új épületek alapozásánál talált római emlékek megőrzésében és bemutatásában is megnyilvánul. A felújított gázgyári épületekben a felsőoktatási centrum működik. Az egykori igazgatósági épületben pedig a magyar, brit, európai és amerikai akkreditációval rendelkező IBS Nemzetközi Üzleti Főiskola talált új otthonra, amely az üzleti tanulmányaikat angol nyelven folytatóknak a brit diploma megszerzésének lehetőségét kínálja. A hallgatóság nemzetközi, 65 országból érkeznek a diákok. Mellette működik a Budapesti Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem keretében – annak speciális szakirányaként – létrehozott Aquincumi Technológiai Intézet, amely a Harvardról, a Yale-ről, a Princetonról és további 50 észak-amerikai egyetemről fogad rész-képzésre érkező diákokat, akik együtt tanulnak a magyarokkal. A környezet innovációs potenciálját azok a kutató-fejlesztő cégek erősítik, amelyek úgy döntöttek, hogy itt a mi parkunkban rendezik be a magyarországi fejlesztő- és kereskedelmi központjukat. Köztük több meghatározó jelentőségű külföldi szoftvercég, bio- és nanotechnológiai vállalat, gyógyszergyártó is jelen van (Microsoft, SAP, Canon, Servier). Az egész terület működésével, megjelenésével és zöld környezetével is azt a meggyőződést erősíti, hogy itt hatékonyan lehet és érdemes tanulni, dolgozni. Ebben segít a kreatív munkára inspiráló csendes, békés környezet, nagy zöldfelülettel, sok fával, madárcsicsergéssel. A téli napok kivételével minden évszakban jól látható, hogy az épületek nem láthatóak: a fák magasabbra nőnek, mint az épületek. Kortárs szoborparkunkat folyamatosan fejlesztjük, két legújabb szobrunkat ez év tavaszán avattuk fel. Generátorházunkat az idén megnyitottuk rendezvénytérként, különleges hangulata miatt sokféle rendezvény érdeklődését keltette fel. Együttműködést tervezünk az Aquincumi múzeummal, célunk, hogy a Parkot integráljuk a főváros kulturális vérkeringésébe.

A zöld valóban mindenütt szembeötlő. Nem is várná az ember egy volt rozsdaövezettől. A campus épületei passzív ház technológiával üzemelnek?

A 2000-res évek derekán, amikor az épületegyüttes épült, a passzív ház technológia még gyermekcipőben járt, nem kockáztathattunk. Igaz, mostanra megbízható hőszivattyúk és más megoldások állnak az építtetők rendelkezésére, a már meglévő, és kifogástalanul működő légkezelő, illetve hűtés-fűtési rendszerek lecserélése mégsem egyértelműen környezetkímélő: egyrészt a régi rendszer elbontásakor keletkező szemét, másrészt az új technológia beépítésének energia és anyagigénye is meglehetős terhelést jelentene környezetünkre. Tehát, ameddig a meglévő rendszerek megbízhatóan és rentábilisan működnek, csupán divatból nem cseréljük le azokat, ilyen módon minimalizáljuk ökológiai lábnyomunkat. Már a tervezéskor és kivitelezéskor is figyelembe vettük azonban, hogy megfelelő árnyékolástechnológiával, az épületek optimális tájolásával lehet az épületek passzivitását növelni – ezt minden esetben meg is tettük. A fenntarthatóságot már a kezdetektől szem előtt tartottuk: a terület beépíthetőségét messze nem használtuk ki, és rendkívüli gondos táj- és kerttervezéssel biztosítottuk a Park biodiverzitását. Az egykori gázgyár területére visszaköltöztek a madarak, a levegő friss és az épületek ablakai nyithatóak. Bérlőink előszeretettel használják az épületek ezen tulajdonságát, ugyanis jó érzés a friss dunai levegőt beengedni az ablakon – a ház energiafelhasználása is csökken ilyenkor, ugyanis az ablakok nyitásakor a légkezelő rendszer leáll. Mindenképpen beszélnünk kell a parkolásról. Naivitás lett volna azt gondolni, hogy az itt dolgozók mindannyian olyan elkötelezett természetvédők lesznek, hogy csakis gyalogosan, esetleg kerékpárral érkeznek naponta munkahelyükre. Ezért a terület kialakításakor, a házak tervezésekor az autóval érkezőkre is gondoltunk: egyrészt korlátoztuk a felszíni autóparkolók számát, hogy a Park valóban park lehessen– mindössze 150 gépkocsinak van hely a felszínen – a mélygarázsokban viszont több mint 2 000 autót lehet kényelmesen elhelyezni. Azok számára, akik nem a fenti módokon kívánják megközelíteni a Parkot pedig saját minibuszjáratunkat, illetve hajójáratunkat ajánljuk, melyekkel a város fő csomópontjaiba lehet közvetlenül eljutni.

A jelen biztató, de vajon milyen jövő vár a parkra?

Valószínűleg a COVID-19 járványra és az irodapiacra gyakorolt hatására gondol. A pandémiás helyzet új mind a munkaadók, mind pedig a munkavállalók számára. Már látható, hogy az irodapiac igényei is változni fognak, tehát nekünk is változnunk kell. Esetünkben nagy előny, hogy egy kézben van a beruházás, az üzemeltetés és az értékesítés, azaz a bérbeadás valamennyi feladata, így a fejlesztési és üzemeltetési feladatok is hatékonyan összehangolhatók, és ami bérlői oldalról talán a legfontosabb: kéréseiket nagyon rövid idő alatt tudjuk teljesíteni–ha olyasmiről van szó, amit azonnal meg tudunk oldani, akkor még akár aznap meg is oldjuk. Ugyanakkor el kell mondanunk, hogy többségükben a high-tech szektorban működő bérlőinket a válság kevésbé érinti, a Park kihasználtsága jelenleg 95 százalékos. Sokan jósolták, hogy a home-office sikere nyomán a válság egyik elsőszámú vesztese az irodapiac lehet. Ma már látjuk, hogy a kutatás-fejlesztési tevékenységnél a home-office nem működő megoldás, mert a kreatív tevékenységek végzése a munkatársak intenzív, személyes együttműködését igényli. A zöld környezetbe ágyazott irodák népszerűsége pedig tovább növekedett, hiszen a szociális távolságtartás ilyen környezetben valósítható meg leginkább. A jövőben – ahogy most látjuk – zöldebb, szellőztethető irodákra lesz szükség, illetve megjelent a piacon az a munkavállalói érdek, hogy az irodákon belül az egy személyre jutó tér nagyobb legyen, magyarul, az irodák tágasabbak legyenek. További, csaknem 60 000 m² irodai terület kialakítására van lehetőségünk, figyeljük az igényeket és rugalmasan változunk a mindenkori helyzet kihívásaira reagálva.

Az, aki ma az egykori gázgyár terültén jár, mindenütt a fáknál alacsonyabb épületeket lát, amelyeket a manapság tipikus beton-acél-üveg felületképzés helyett a műemléki környezethez jobban illeszkedő anyagválasztással – jellemzően téglával – burkoltak. Gépjárművek alig, az autókat felszíni parkolók helyett mélygarázsokban tartják, ám ezekre alig van szükség, mivel a terület tömegközlekedéssel jól feltárt (ami ráadásul még bővíthető is, hiszen a terület – közvetlen Duna-partja és kikötője révén – a városi hajós tömegközlekedésbe is bevonható). Az épületek közötti teret jellemzően vízfelületekkel tagolt zöldterület (fák és gyep) tölti ki. Éles a kontraszt a szintén védett építészeti örökség mivolta ellenére csaknem teljesen megsemmisített Közvágóhíd területére tervezett városrész-rehabilitációs nagyberuházás látványterveivel összevetve… A tartalom azonban nem csak esztétikai vagy kulturális örökségi kérdés: a funkciójukat vesztett városi és városkörnyéki ipari területek rekultivációjának jó gyakorlatai a városi életmód fenntarthatósága szempontjából is létfontosságúak.

A fenntarthatóság és a városok 
                                                                                                                                   
A többek között Teller Ede által 1959-ben megfogalmazott, a klímaváltozásra vonatkozó aggasztó előrejelzés nyomán az ENSZ 1983-ban megalakította a Környezet és Fejlődés Világbizottságát. A bizottság 1987-ben „Közös jövőnk” címmel adta ki első jelentését, amelyben úgy fogalmazott, hogy „a fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely úgy elégíti ki a jelen szükségleteit, hogy nem veszélyezteti a jövő nemzedékek esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék a szükségleteiket”. A fenntartható fejlődés azóta is olyan célkitűzés, amelynek az eléréséhez az emberiségnek – az egyéneknek és közösségeknek, a társadalmi és gazdasági rendszereknek egyaránt – változnia kell. Abban az értelemben is, hogy mely szükségleteket tartjuk feltétlenül kielégítendőnek, de a szükségletkielégítés eszközei és módja tekintetében is. Ez a várostervezéssel, városüzemeltetéssel és városhasználattal összefüggő szükségletek tekintetében is igaz, mivel 2000 óta a világ népességének több, mint a fele a környezeti fenntarthatóságot leginkább veszélyeztető településtípus, vagyis a városok lakója. Ezért különösen fontos választ találni arra a kérdésre, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy a fenntarthatóság ideája több lehessen annál, mint a fehér unikornis, a bölcsek köve, vagy a perpetuum mobile.

Az ENSZ első jelentése óta a fenntarthatóság kérdése mind gyakrabban, s egyre nagyobb hangsúllyal szerepel a híradásokban, így ma már alig akad, aki ne találkozna vele, s ha nem a hírekből, hát a saját bőrén és az életkörülményei változásán érzékeli a hiányát. A súlyosbodó helyzetre drámai módon figyelmeztetett David Attenborough legutóbbi filmjében, s következő hétéves költségvetési időszakának megalapozásakor az Európai Bizottság is több olyan javaslatot készített, amelynek célja az EU klímasemlegességének biztosítása 2050-re. Eközben Magyarországon október végén arról szóltak a hírek, hogy a kis méretű szállópor magas koncentrációja miatt levegőhigiénés szempontból ismét kilenc város levegőminősége kifogásolt, további négyé pedig kifejezetten egészségtelen, miközben a fogyasztói szokásokat vizsgáló legfrissebb felmérésekből az derül ki, hogy a magyar fogyasztók 94 %-a számára a környezetvédelmi szempontok önmagukban nem fontosak, csak akkor, ha ezzel pénzt is megtakarítanak a fogyasztásuk során – vagyis azonnal.

Ez két nyomasztó körülményre irányítja rá a figyelmet: Egyrészt arra, hogy a magyar lakosság jelentős része olyan körülmények között él, amelyek közt nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne a rövidtávon olcsóbb megoldást válassza (akkor is, ha az egyébként káros). Másrészt arra, hogy még azok is, akik megengedhetnék maguknak, hogy a jó és a rossz közül válasszanak, figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a fenntarthatóság hiánya miatti magas társadalmi költségek – pl.: a légszennyezésből eredő megbetegedések és az emiatti korai halálozás – mérséklése is megtakarítás (éppen csak nem azonnal, hanem hosszabb távon, az utód-generációk életében jelentkezik). Mindez a fogyasztók felelőssége mellett a szabályozásért felelős döntéshozók és a szabályok betartásáért felelős szervek, személyek egyéni felelősségét is nyomatékosítja.

A szabályozásnak – és a szabályok következetes érvényesítésének – a városi életmód fenntarthatósága tekintetében is alapvető jelentősége van. Hiszen a városi növekedés jelenlegi üteme korábban soha nem látott mértéket öltött. A századforduló környékén a városlakók száma a történelem során először felülmúlta a falvakban élőkét. 2015-ben már mintegy 4 milliárd ember (a világnépesség 54%-a) élt városokban, s a számuk 2030-ig 5 milliárdra nő. Az ENSZ jelentése szerint pedig 2050-ben a világ népességének 68 %-a városokban fog tömörülni, vagyis 2,5 milliárd fővel nő a városi övezetek lakossága. A gyors urbanizáció óriási kihívás, hiszen a városokkal együtt nő a környéki nyomortelepek lakossága, a légszennyezés, a megfelelő alapszolgáltatások és infrastruktúra minden hiányossága, valamint a tervszerűtlen városi terjeszkedés, ami tovább fokozza az előbbi problémákat. Mindez még kiszolgáltatottabbakká teszi a városokat a környezeti katasztrófákkal szemben, amelyeknek – legalábbis a klímaváltozással összefüggő katasztrófák tekintetében – bizonyítottan maguk is az okozói, hiszen a környezeti szempontból fenntartható fejlődés tekintetében az urbanizáció (a tengeri és a közúti szállítás mellett) a legfontosabb tényező a globális felmelegedés okainak előidézésében.

A fenntartható fejlődés kihívásait ezért a városok jelentős mértékű, tudatos, tervszerű (át)alakításával lehet megoldani. A helyes várostervezés, -üzemeltetés és -használat fő elemei az alacsony energia-fogyasztású környezet, a közszolgáltatásokhoz való lehető legszélesebb hozzáférés, a minőségi közterületek és tömegközlekedés, a zöld felületek és az épített környezet egyensúlya, a mindenki által elérhető minőségi és szociálisan összetett lakókörnyezet, a műszaki-infrastrukturális adottságok hatékonyságának növelése, s a környezet védelmét biztosító eszközök alkalmazása. Utóbbi körben kiemelt jelentősége van az esővízkezelésnek és -hasznosításnak, a hulladékhasznosításnak, a zöldfelületi folytonosságnak, a flóra és fauna védelmének, s a zöld energiák használatának.

Források:

A gázgyárhoz:

https://www.vgfszaklap.hu/lapszamok/2010/december/1930-a-budapesti-gazszolgaltatas-100-eve-epizodokban-i

https://www.vgfszaklap.hu/lapszamok/2011/januar-februar/1957-az-obudai-gazgyar-tortenete-i

https://www.vgfszaklap.hu/lapszamok/2011/m%C3%A1rcius/1988-az-obudai-gazgyar-tortenete-ii

http://epa.niif.hu/02900/02944/00006/pdf/EPA02944_obudai_anziksz_2016_03.pdf

https://commons.wikimedia.org/wiki/Category:%C3%93budai_g%C3%A1zgy%C3%A1r

https://epitettemlekek.hu/wp-content/uploads/2019/09/cats.jpg

http://dla.epitesz.bme.hu/appendfiles/976-csa_GAZGYAR.pdf

http://valasz.hu/itthon/idozitett-bombak-33393/

http://www.muemlekem.hu/muemlek/show/11506

https://hu.greenpeace.org/mergezett-oroksegunk/gazgyar/