Csutka Eszti és az ő tündérmanói

Pontban tizenegykor csöngettek az ajtón. Mire kinyitottam, már senki nem állt ott. Körbenéztem a lépcsőházban, síri csend, csupán a bejárati ajtó csukódott, időbe telt, míg észrevettem a szerény papírdobozt a lábtörlőn.

„Biztos a postás” – gondoltam, és lefertőtlenítettem a csomagot, járvány alatt így a legbiztonságosabb, majd bevittem a konyhába és letettem az asztal közepére. Olyan könnyű volt, mintha levegőt pakoltak volna bele. Finoman megzörgettem, de semmi nem  hallatszott, jobbra fordítottam, majd balra, hátha egy cetli elárulja a tartalmát, de a címzésen kívül semmi nem állt a dobozon. Elővettem az ollót és óvatosan felvágtam a ragasztást. Széthajtottam a doboz tetejét, egy piros papírházikó volt benne, karácsonyi szalaggal átkötve. Levettem a házikó tetejét, és belekukkantottam. Meglepetésemre két apró manó integetett felém szélesen mosolyogva.

Forrás: Török Eszter

A magyar néphit természetfölötti lényei mindig is nagy kihívást jelentettek a folklórkutatók számára, hisz az évszázadok során változó, formálódó mesemondásokból egy idő után teljesen kikoptak vagy más tulajdonságot öltöttek a tündérek, varázslók, törpék és manók.

Ami biztos, hogy az ősmagyarok három világra osztották egykoron a mindenséget: a felsőt az istenek és a megszemélyesített bolygók, a Nap, a Hold és csillagok népesítették be, a középső az emberé lett, de itt éltek a természetfeletti lények, és itt fejtették ki tevékenységüket a táltosok és boszorkányok is, míg a legalsónak az alvilágot vagy túlvilágot hitték.

A népmesei, ill. mondaszövegekben szintén megjelentek az olyan pszeudomitikus alakok, mint az erdőkben élő manók, a törpék, a világ peremére húzódott óriások vagy épp a tündérek.

Forrás: Török Eszter

Dédnagyanyáink sokkal finomabban hangolódtak erre a láthatatlan világra, mint mi magunk, ők még hitték, hogy ezek a különös lények köztünk járnak, nem csupán a mitológia alakjai, hanem valóban létező entitások, akik az angyalok segítőiként részt vesznek a Föld lakóinak életében.

Török Eszter, kezében a Szűz Máriát ábrázoló bábuval.

A miskolci Török Eszter, vagy ahogy sokan ismerik, Csutka Eszti, különleges családba született. Bár három testvére gyermekkorban meghalt, ahogy mondja, a jó Isten kegyelméből megint csak hárman lettek. A család a nagyszülőkkel lakott, így leginkább az öregek nevelték a gyerekeket, mert a szülők rengeteget dolgoztak. Bár abban az időben igencsak nehéz volt vallásosan élni, de Eszternek ez volt a természetes, értéket adó létforma. Nagyszülei szerettették meg vele a földdel való kapcsolatot, munkát, és ennek is egy csodás növényét, a kukoricát. Karácsonykor, amikor a nagymama szaloncukrot készített, a gyerekeknek volt a feladata, hogy csuhélevélből angyalka tartót alkossanak, ez volt Eszter első csuhéművessége. Azóta a mesterség minden csínját-bínját kitanulta. Először a játszóház vezetői képzésén vett részt, majd csuhé-, gyékény- és szalma-tárgykészítő népi kismesterséget tanult. Hozzávette a másik szálas anyagot is, a fűzvesszőt, így kosárfonó és bútorkészítő is lett, majd Békéscsabán elvégezte a népi játék kismesterségek oktatói felsőfokú képzést.

Forrás: Török Eszter

Tanított és vizsgáztatott is, ma már nagy nyugalomban, a Szalajka Völgyben tart játszóházakat, mindemellett az erdő közepén, nagyszerű munkatársakkal és vezetőkkel körbevéve a Bükki Nemzeti Parknál dolgozik, akik védjeggyel látták el az alkotásait.

„Nagyon szerettem a karácsonyt, édesanyám, nagymamám játékosságát, amivel a család férfi tagjai is próbáltak lépést tartani – emlékezik vissza Eszter. „Ők még képesek voltak megengedni maguknak ilyenkor, hogy csodát várjanak, lássanak! Igazán széppé tudták tenni nekünk, gyermekeknek az ünnepeket.”

Forrás: Török Eszter

A téli estéken, mivel nem akadt kint a kertben teendő, mindenki beszorult a házba, a felnőttek befogták a gyermekeket is az adventi készülődésbe: diót törtek, sütöttek-főztek, stoppoltak, varrtak, mostak és takarítottak. A család ekkorra időzítette a zsír-lúg szagú szappanfőzést, az ólak kitakarítását, és az eszközök megjavítását is.

De a sok munka mellett játszottak is, nagy dolog volt, amikor, mindenki leült kártyázni, a cserépkályha mellé, ahol sokat nevettek. A nagymama pedig esténként mesét olvasott fel a gyerekeknek.
„Már egészen kicsiként nagy szemekkel és tátott szájjal hallgattam a nagymamám meséit, aki álmaimba varázsolta a tündéreket, manókat, mágusokat. Sokszor képzeltem el az apróságokat erdők mélyére, csobogó forrásokhoz, fák odvába, ahol együtt éltek, barátságban erdők-mezők-vizek lényeivel. A mesék és a természet szeretetéből végül megszülettek a manók és a tündérek. A csuhéban pedig megtaláltam azt a selymességet, finomságot, mely lehetővé teszi az angyalok és a tündérek elkészítését, míg a természet adta termések, növények a manók tulajdonságait erősítik.”

Eszter gyermekkorát, szépségbe vetett hitét azonban nemcsak a családja, de egy szerzetes pap, Lajos atya is nagymértékben meghatározta.
„A templomunkban minden karácsonykor Lajos atya irányítása alatt nekünk, gyermekeknek volt a feladata felállítani az ember nagyságú Betlehemet. Papunk annyira szeretett minket, és mi is őt, hogy nap mint nap a templom és az udvara volt a játszóterünk. Rengetegszer ültem és néztem, ahogy az atya nagy gonddal és szeretettel ikonokat festett, vagy mozaik képeket készített. A szobájában állandó rendetlenség uralkodott, a könyvhalmazok tetején száradtak vagy éppen festésre vártak az alkotások. Imádtam ezt a szobát, mert mindig átható festék illat terjengett, a paletta lapokon gyönyörű, soha nem látott kevert színek várták a munkát. Széthagyott festékes tubusok, üvegekben ecset tisztítására folyadékok, rossz rongyok tele festékfoltokkal. Valahogy mindig így képzeltem el egy művész embert.”

A gyerekek annyira szerették az atyát, hogy amikor az a templom bejáratának két oldalára készülő hatalmas mozaikokon dolgozott több hónapon át, állandóan körülötte ólálkodtak, fogócskáztak és csodálták, hogyan vonalazódnak ki Kis Szent Teréz ruhájának ráncai, vagy éppen Jézusnak az arcvonásai.
Az atya ráadásul minden nyáron bakancsos túrára is vitte a gyerekeket, rengeteget gyalogoltak, sokszor aludtak templomokban, padokon, sátrakban, parókián. Minden pénzét kis tanítványaira költötte, pedig akkor a papok kevés adomány kaptak.
„Az atya önzetlenül, példaértékűen élte az életét, az elvont fogalmak helyett a bennünk lévő Isten felé terelt. A mai nyelvben elcsépelt szeretetre, annak valódi megélésére, megbocsátásra, az elmaradhatatlan humorra és a természet tiszteletére tanított. Ezt tükrözik az alkotásaim is. Munkámból kifolyólag nap mint nap van szerencsém megtapasztalni, hogy az erdő egy érző, feltétel nélkül adakozó lény. Amikor elég tisztelettel fordulunk ehhez a világhoz, akkor megmutatkozik az a része, amellyel csak a  mesékben találkozhatunk. Minden növény valami titkot, csodát rejt, rajtunk múlik, észrevesszük-e ezt.”

Forrás: Török Eszter

Ahogy Eszter magyarázza, az alkotómunkában a legnehezebb a tervezés. A gyermekfantáziában megszületett képeket felnőttként is megtartotta, ezért tudja megrajzolni a manókat.
„Mivel csak természetes anyagot használok, nagy segítségemre van, hogy járom az erdőt, így a tapasztalataimat össze tudom vetni azokkal a kézikönyvekkel, amik a természetben található növények és termések tulajdonságait ismertetik, meghatározzák a helyüket a világban. Innen már tudom, hogy milyen „minőségű” manó, tündér készülhet abból az anyagból, amire éppen rábukkantam.

A bükkfa termése például a borzas, tüskés bőrhéjú csésze, kupacs, a benne lévő bükkmakk pedig ehető. Magának a fának kékes szürke, világító bőre van, főleg, ha megázik, egyből észrevehető benne az élőlény, annyira sugárzó a szépsége. A kékes szín mindig is a nemességet szimbolizálta, a bükk hatalmas termetével, lombkoronájával ezt testesíti meg. Alatta a befogadó tér nem sűrű, szövevényes, ezért barátkozó természet.

Nem csoda, hogy amikor bükkből készítek manócskát, azok védők lesznek, akár akarom akár nem, erre születnek. Jellemük pedig nemes, barátságos, befogadó, csak úgy, mint az alapanyagé. A termés által subájuk is lesz, mint egy pásztornak, hosszú, antennás sapkájuk pedig a földet köti össze az éggel.”

A fej kialakítására Eszter fagolyót használ, melynek természetes erezetéből egy kis arc mosolyog ránk, a fagyöngy ágai adják az apró virágujjakat, az orrhoz a háromszög alakú hajdina mag bizonyult a legmegfelelőbbnek, a csillagszemeknek pedig a kiszárított pipacs mákgubója.

Forrás: Török Eszter

Eszter bevallása szerint, az alkotásokat útra indítani a legnehezebb, mert mindegyik manó külön egyéniség, akihez történet tartozik, és a saját maga sorsát alakítja, ő csupán művészként a megszületésükben segít.

„Lajos atya tiszta élete, becsülete, alázata nemcsak szavakban érintett meg bennünket, de személyiségünket is meghatározta, ráadásul engem tündérek és angyalok vettek körül egészen 9 éves koromig. Aztán amikor erdőjáró lettem, megjelentek a manók is, akik szerves részei a természetes világnak, elválaszthatatlanok attól. Mindig is azt gondoltam, hogy a gyermeki szem több mindent lát, képzeletével meg tudja teremteni ezeket a lényeket, csupán a mi döntésünk, hogy el akarjuk-e felejteni őket, vagy ott időznek szívünkben akár felnőttkorban is. Manóim és tündéreim azzal a szeretettel vannak megáldva, amellyel születnek, és az a dolguk, hogy részük legyen a boldogság és öröm megteremtésében ott, ahová kerülnek.”