„A magyar és rác urak nyalka magyar viseletben ékeskedtek”

Vízkereszttel lezárulnak a karácsonyi ünnepek és elkezdődik a bálozás időszaka, amely – az egyházi naptárat alapul véve – húshagyó keddel fejeződött be. A táncmulatságok és maskarák története erősen összefonódik, és már a 18. század végéről be tudunk számolni a korabeli vigadozásokról.

Mária Terézia, majd fia, II. József, külön engedélyéhez kötötték a bálok megrendezését, amelyek gyakran maskarás, azaz álarcosbálok voltak. Az uralkodó azonban elvárta mindenkitől, hogy tisztességesen viselkedjen, mert aki illetlen, esetleg részeges volt, azt kivezették. Az 1790-es években problémát jelentett nagy termeket, azaz redoute-okat találni, ahol a táncos eseményt meg tudták szervezni. Az első budai bálokat az Országház utcában Klarissza apáca kostorból átalakított Országházban tartották. Több mulatságot rendeztek itt bérleti díjért cserébe, mint ahány országgyűlést. (Érdekesség, hogy miután Pozsonyból átköltöztették ide, a budai országházban összesen háromszor hívták össze a tisztes házat.)

A mai Pesti Vigadó épülete 1877 körül.

Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei

A reformkorban nagyon felélénkült a pesti és budai társasági élet, megszaporodott a bálok száma. 1833. január 16-án átadták a pesti Duna-parton a Redoute-ot (a mai Vigadó elődjét), hogy a város kulturális eseményeinek és mulatságának elsődleges helyszíne legyen. A 48-49-es szabadságharc és az azt követő nehéz időkben az országnak nem volt nagy kedve a mulatságokhoz, ám a kiegyezés után, ismét felpezsdült az élet. A farsangi időszakban egymást érték a bálok, minden mesterség, egyesület és kör megtartotta a saját bálját: jurátusok, katonák, tűzoltók, evezős körök és atléták, dalárdák. A maskarabálban elsősorban a hölgyek viseltek jelmezt és álarcot, az Új Idők stílusszakértője, Csepreghyné meg is szólta ezt a szokást: „Nálunk csak az asszonyok jelmezbáloznak, a férfiak megmaradnak az unalmas egyhangú józan frakkjuk, klakkjuk és lakkjuk mellett. Ez magában véve is jókedvrontó. Mert ha bolondulok én, hát bolondulj te is, csak így lehetünk egyformán bolondos jókedvűek és így lehet sikere a bálunknak.”

Az 1790-es évek hagyományos báljainak divatja változatos volt, a különböző nációkat könnyedén meg lehetett különböztetni, amelyről a sajtó igencsak éles véleményt fogalmazott meg. „A németek közűl a polgárok nyakig érő bugyogóba valának öltöztetve, nyaktól mellök aljáig érő pruszlikokkal, s olyan széles háromszögletű kalapokkal, hogy egy kétesztendős gyermeket lehetett volna benne ringatni. A hivatalnokoknak köcsögjük volt. A magyar és rác urak nyalka magyar viseletben ékeskedtek, úgy hölgyeik is. A hölgyvilágban a francia divat volt az irányt adó.(…) Gvadányi elég velősen ezeket írja: A fejeken mindenféle pallérozott köveket viselnek, melyeket pier de Spagne neveznek. A hajszálok pedig úgy fel vágynak borzozodva, valamint a régi időkbe pingált boszorkányoknak, a melyek söprőn és vasvillán nyargalództak.”

Versengés alakult ki a pesti és a budai vigasságok között, amelyek látogatása télidőben a túlsó partról nem volt egyszerű, sőt igazi kalandnak ígérkezett. A fiatalság rendszeresen megkockáztatta a zajló jegű Dunán az átkelést, az Új Idők így számol be a lulajozásról: „A társaság bele ült egy nagy csolnakba, a minek legénysége hosszunyelü csákányokkal volt fölfegyverkezve. Az egyik legény belekapaszkodott csákányával egy elöl úszó jégdarabba és úgy húzta előre a csolnakot, a másik hátulról tolta, szintén a csákány és uszó jégdarabok segítségével, a többi pedig egyforma ütemű mozdulatokkal ringatta a csolnakot, a mely mozgás hasonlított a tiszai révészek átvádolásához s ennek az egész manipulációnak lulajozás volt a neve. Habár nem volt minden veszedelem nélküli, mégis csupán a drágaságát szidták, a mennyiben egy-egy átkelésnek husz pengő forint volt az ára.”

Az átkelésen túl a báli belépőért is kellett fizetni, amelyet gyakran jótékonysági célra használtak fel a szervezők. Korok divatja szerint választottak zeneszámokat, amelyek a táncrendet meghatározták. A Fővárosi Lapoknak köszönhetően képet kaphatunk a korabeli tánctudásról. „Most, mikor annyi rossz táncos van, szinte nem ártana megújitani azt a szabályt, hogy minden bál előtt próbatáncot kellett járniok a gyöngébbeknek.” Eleinte francia menüettekre és német zenékre táncoltak a bálokban, még lengyel is felkerülhetett a táncrendbe. Aztán a reformkorban gavotte-ot jártak és francia négyest.

Podmaniczky Frigyes visszaemlékezései szerint Széchenyi István felkérésére elsőként Orczy báró mutatott be magyar táncot a báli parketten, a gyöngyösi kapások táncát, majd unokahúgát is megforgatta párosban. „Előbb karcsú derekán átölelve jobbra-balra többször megforgatta, véle helyben állva bokázott s nemsokára karjai közül szabadon és külön, többnyire egymással szemben lejtve a kör szélén gyönyörűen járták el a páros táncot.”
Széchenyi nagyon elégedett volt a látottakkal, gratulált az ifjú bárónak, „vele kezet szórítva mondá: Ez az én táncom.”
Ezen események hatására vezették be a csárdást 1844-től a táncrendekbe.

Írta: Ádám Eszter