National Geographic Magyarország

Az egykori katona, politikus és államférfi, Sir Winston Churchill élete nagy szenvedélye volt a festés.

1915-ben még az Admiralitás Első Lordja volt, ám az elhibázott Gallipoli kampányt követően távoznia kellett a kormányból, és kétséges volt későbbi karrierje, hangulatának mélyrepülése azonban egyáltalán nem volt kétséges. Bérelt egy házat, ahol rokonaival nyaralt, és az amatőr festő sógornője, Lady Gwendoline Churchill munkáját látva kedvet kapott a festéshez, s ezzel egy csapásra elfeledte a politikai kudarcát. A művészetterápiából életre szóló szenvedély lett. Eleinte akvarelleket készített, de hamarosan átváltott olajra, a legtöbbször a szabadban készültek a festményei – plein air –, elsősorban tájképek. Elvarázsolták a ragyogó színek: „A festés szórakoztató, a színek örömet szereznek, és jó érzés őket még kinyomni is a tubusból” – írta Churchill.
Gyakran a Kentben lévő Chartwell nevű vidéki háza környéke volt a téma (a ház ma állami tulajdon és múzeumként nyitva áll a látogatók előtt, a mai napig megőrzött műtermével). Persze, mivel az államférfi meglehetősen sokat utazott a világban, a felszerelését is vitte magával, így számos képe készült külföldön is, pl. Egyiptomban, Marokkóban, Olaszországban.

6 fotó megtekintése

Festményein is meglátszik, hogy közel álltak hozzá az impresszionista és posztimpresszionista művészek, nem egyszer el is utazott azokra a helyszínekre, ahol kedvencei, pl. Matisse, Cézanne, Monet és Manet festettek.
Az ismerősei körében is számos művész akadt, köztük William Nicholson, aki próbálta tanítgatni is az államférfit. A Chartwell kurátora, Katherine Carther mesélt el egy történetet róluk: Nicholson saját vásznával és festékeivel leült Churchill mellé, ugyanazt a tájat festeni, azzal a céllal, hogy közben a kifinomultabb színhasználatra tanítja, legfőképp a saját példáján át. Azonban Churchill nem fogadta meg a tanácsokat, és továbbra is a saját maga által olyannyira kedvelt élénk színekkel festett, megfestették ugyanazt a tájat, de Churchill képén a zöld a lehető legélénkebb zöld volt.
Az 1920-as években Churchill egy könyvet is írt a festésről, mint a hobbijáról (Painting as a Pastime), ebben így vallott a színekről: „Együtt örülök a ragyogó színekkel, de őszintén sajnálom szegény barnákat!” A műtermébe lépve ma is úgy érzi az ember, mintha egy kaleidoszkóp belsejében járna.
Ezen nincs is mit csodálkozni, hisz Churchill számára a festés gyakran hangulatjavítóként szolgált, és ezt a célt könnyebb volt a ragyogó színekkel elérni. Személyes problémái és politikai kudarcai után a festés mindig előtérbe került az életében. Valószínűleg a vezetői, politikusi képességeit is javította, hogy a festészet révén gyakorlottabb megfigyelővé vált, s a memóriáját is edzette a művészet. Könyvében így írt: „Nincs jobb gyakorlás egy leendő művész számára, mint tanulmányozni, szinte felfalni egy képet, majd másnap emlékezetből reprodukálni azt. Semmi sem képes jobban fejleszteni a megfigyelőképességet és az emlékezetet!” 191 festményét itt megnézegethetjük.

Churchill életében mintegy 500 képet készített, és a művészetével más vezető politikusokat is e hobbi felé terelt: festményeit megismerve Dwight D. Eisenhower a Fehér Házban egy műtermet is kialakíttatott magának, George W. Bush pedig az említett könyvet tekintette saját festészetét inspiráló műnek.

Annak ellenére, hogy az alkotásban megingathatatlan volt, és a szakmai elismerés sem maradt távol, a képeit nem szívesen tárta nyilvánosság elé. 1947-ben egy kiállításra elkérték két festményét, ám csak úgy adta őket oda, ha azok álnéven kerülnek a közönség elé. Bár nem volt igazán eredeti, a tehetsége kétségtelen, és megtanít arra, hogy mekkora örömet is szerezhet az embernek maga az alkotás.

„Ha a mennybe jutok, szeretném az első évmilliómat festéssel tölteni majd.” (Sir Winston Churchill)