Szkander bég, a magyar orientalista

Születési dátumaként sok helyen a 1784. március 27-ét olvashatunk, a nevére szóló keresztlevelet pedig április 4-én adták ki, de újabb kutatások ezt megkérdőjelezik. Annyit bizonyosan tudunk, hogy elszegényedett katonacsaládban született az erdélyi Kőrösön, ahol édesapja határőr volt. Szülőhelyét nevében is hordozza, székely eredetét mindig büszkén vállalta. (1904-ben a települést átnevezték híres szülöttjük után Csomakőrösnek.)

„Én a székely nemzetség szülöttje vagyok. Ez a magyar nemzetnek azon részéhez tartozik, mely a kereszténység negyedik századában a régi Dácziában telepedett le s jelenleg Erdély nagyfejedelemségét lakja, mely Ausztria császárja uralkodása alatt áll”- írta egy jelentésében a brit hatóságoknak.

A helyi iskolában megtanult írni és olvasni, majd 15 évesen a nagyenyedi Bethlen Kollégiumba ment, ahol ingyen részesült oktatásban, de cserébe iskolaszolgaként dolgozott, kétkezi munkával kereste meg tandíját. Egyik iskolatársa, későbbi barátja, Mezőkövesdi Újfalvy Sándor Emlékirataiból ismerhetjük meg jobban természetét.

„Emlékező tehetsége szintoly nagy volt, mint szorgalma: a mit olvasott soha sem feledte. Ritkán beszélt, többire röviden s mint gyermek is mindég megfontolva: figyelmét legcsekélyebb tárgy sem kerülte ki. Termete közepes, zömök, vállas, izmai, csontjai kemények, mindnyájunk közt a legerősebb, arcza szabatos szép idomú és férfias; nézése mélyedt, jelentékeny, hallgatag. Rendszerinti eledele colegyom czipó, gyümölcs, turó vagy öntött saláta (szerk.: székely recept salátával, pirított szalonnával). Hússal ritkán, nyalánkság vagy hevitő itallal soha sem élt.”

Kitűnő tanulmányi eredményeinek köszönhetően ösztöndíjjal továbbtanulhatott Göttingenben, ahol megismerkedett Johann Gotfried Eichhorn neves angol orientalista és bibliakutatóval, ő tanította a török és arab nyelvre. De angolul és görögül is képezte magát. Ekkor ismét találkozott azokkal a tanokkal, amelyekről először Nagyenyeden hallhatott, mégpedig a magyar-ujgur rokonság elméletével. Az egyetemről már azzal az elhatározással tért haza, hogy elindul keletnek megkeresni őket. Lelkesedve, így búcsúzott Újfalvy barátjától: „Barátom! a nagy kérdés megoldása… elődeink ősi lakhelyét fölfedezni… az én feladatommá vált. A nagy czélnak megfelelő lesz egykor jutalmam. Élj boldogul barátom és leszel is, mert könnyű véredet kevés boldogítja”… és szokása ellen franczia hévvel borult nyakamba, mit azelőtt sohasem tett.” Kőrösi Csoma Sándor 1819-ben véglegesen elhagyta hazáját Bukarest felé.

Az út Tibetbe
Konstantinápolyt célozta meg elsőként, de a városban pestis pusztított. Egyiptomba tett kitérőt – ahol az arab nyelvtudását szerette volna elmélyíteni -, itt sem időzhetett azonban sokáig a járvány kitörése miatt. Hajóval utazott tovább Tripoliba majd Latakiába, innen gyalogszerrel folytatta útját. Sokszor a biztonságos(abb) utat választva karavánokkal haladt együtt és gyakran álruhát vett, így elevgyült a helyiek között. Szíriából Bagdadba, majd Perzsiába (mai Iránba) utazott tovább, Teheránban a brit nagykövettel kötött ismeretséget, és elmélyíthette perzsa tudását.

Eredeti tervét, miszerint a mai Üzbegisztán felé veszi az irányt, a háború és a kemény tél beköszönte borította fel, ismét egy karavánhoz szegődve délnek indult. Végül Kasmírba érkezett, és ahogy enyhébb lett az idő továbbutazott Nyugat-Tibet fővárosába, Lehbe. Ugyan szerette volna álmát megvalósítani, és eljutni Közép-Ázsiába, de a háborúk, az út drágasága és veszélyessége miatt kénytelen volt letenni róla. Megismerkedett viszont William Moorcroft katonaorvossal és a bengáli ménes felügyelőjével, aki lelkesítette, hogy kezdjen el foglalkozni a tibeti kultúrával. Kőrösi Csoma Sándor már ekkor legalább 10 nyelven beszélt, élete végére 20-nál is többet elsajátított.

Először „Jó Hágó”, Zangla kolostorvárosába vonult, ami Lehtől kilenc napnyi gyalogútra található. Egy évet töltött itt, egy tudós láma mellé szegődve tanulmányozta a nyelvet és az ősi buddhista szövegeket. Mikor a hideg tél elől menekülve elhagyta a kolostort, a brit hatóságok megállították, mert kémnek gondolták. Végül Calcutta főkormányzója ejtette a vádakat, sőt támogatta Kőrösi Csoma Sándor munkásságát.

Az első tibetológus
Amikor Baktay Ervin orientalista Kőrösi-Csoma életét kutatva Tibetbe utazott, az ott talált kolostorok öregjei még emlékeztek Szkander bégre. Baktay a tibetológusról született könyvében bemutatta annak régi otthonát és visszavonult életmódját: „egy patakon túl, magas, kopár hegyen állt a kétemeletes, ódon kolostorépület, elnéptelenedett szerzeteslakásait egyetlen láma őrizte, talán éppen Csoma hajdani cellájában, egy alacsony mennyezetű, kormos kis szobában. A helyi öregek hagyománya szerint Szkander bég ott élt a lámákkal, itta zsíros teájukat, közönséges tibeti ruhát viselt, s hogy olvasását a szemet maró füst ne zavarja, tűz nélkül töltötte a kegyetlen telet tanítómesterével, Szangje Phuncoggal (Sansrgyas Phim-chogs)” Kőrösi Csoma Sándor tibeti élete során mindig ilyen egyszerű, szegényes körülmények között élt.

Később a tudós lámával együtt dolgozott a tibeti-angol szótáron. Rajta kívül más szerzetesekkel is levelezett, és megkérte őket, hogy egy-egy tudományos és vallási kérdésben fejtsék ki gondolataikat, így születtek meg az Alexander-könyvek. Tibeten belül több kolostorba elutazott és a lámákkal együtt élve tanulta a nyelvet, tanulmányozta az adott hely régi iratait. Majd a Bengáli Ázsiai Társaság könyvtárosaként dolgozott, tibeti irodalmat katalogizált, tudományos írásokat publikált a társaság Asiatic Researches évkönyvében. 1834-ben megjelent tibeti-angol szótára és nyelvtana. Őt tekintjük a tibetisztika tudományág megalapítójának.

1842-ben kelt útra utoljára, Lhásza, majd mongolok és ujgurok hazája felé ment volna, de Dardzsilingbe (Nyugat-Bengália, India) megbetegedett és április 11-én maláriában életét vesztette. Ott temették el, második otthonában a Himalája lejtőin talált örök nyugalomra.

Írta: Ádám Eszter