A nándorfehérvári diadal évfordulója

A híres nándorfehérvári csata nagy diadalként vonult be a magyar történelembe, pedig kellett hozzá pár szerencsés fordulat, hogy 1456. július 22-én a jelentős török túlerővel szemben sikerüljön megvédeni a várat.

A Duna és a Száva találkozásánál található a mai szerb főváros, Belgrád. Vára volt a nándorfehérvári viadal színhelye. Letekintve faláról mindenfele csak vizet látni, ahogy a két folyó körbe öleli a várost. Ennek stratégiai jelentősége előmozdította a csata kimenetelét.
Az oszmán-török szultán nagy álma
Mehmed szultán július 4-én megérkezett a vár alá hadseregével. Először a falakat kezdte el ágyúzni, hogy a ledöntött akadályok után könnyebb legyen a védőket lerohanni. A Dunát lezárta hajóhadával, hogy a folyón se érkezhessen segítség. Nagy önbizalommal fogott a vár bevételének, hiszen 1453-ban elfoglalta már Konstantinápolyt, így biztosan betette lábát Európába. A Thuróczi-krónika szerint azzal a meggyőződéssel indult el hadjáratára, hogy „Egy az isten az égben! A földön is csak egy fejedelem uralkodhatik!”
Az is tudvalevő volt, hogy ha Nándorfehérvár elesik, Magyarország is török megszállás alá kerül, és út nyílik Nyugat-Európa felé. Sokan próbáltak korteskedni az európai összefogás mellett, a pápa keresztes hadsereg toborzásába kezdett. Vitéz János váradi püspök és a Hunyadi-fiúk nevelője, így festette le a kontinens előtt álló veszélyt az 1454-es frankfurti birodalmi gyűlésen a fejedelmeknek:
„Semmi szent vagy profán érintetlen nem maradt, semmit – mondom – sértetlenül nem hagytak, aminek tűzzel, vassal, megfélemlítéssel vagy rabigával árthattak. Onnét azután az ádáz erőszak szerte az összes szomszédokat megtámadva, és Európának szinte egészen a köldökéig elkóborolva végtére is Magyarország határainál vetette meg a lábát: ezt dúlja állandó, kemény hadjáratokkal, lévén a hozzá legközelebbi s mind ez ideig egyetlen akadály, melyet csaknem az összes szomszédos tartományok segítség nélkül hagytak.
(…) Rajta hát, keresztény fejedelmek, igaz hitünk oszlopai (s nemcsak a jelenlevőket, hanem a távollevőket is szólítom!), buzduljon föl nemes lelketek, segítőkész emberséggel szánjátok meg a keresztények hosszas szenvedéseit, a hívő nép veszteségeit és szorongatottságát, siessetek a keresztény népek támogatására, hiszen nagy részük a legkeményebb szolgaságba rántva nem is él már, csupán csak nyöszörög!”
A sorsfordító dunai ütközet
Szilágyi Mihály, a vár kapitánya, végül egyedül maradt. Csupán Hunyadi János, a sógora sietett saját költségéből felszerelt hadseregével segítségére, valamint a 70 éves ferences szerzetes, Kapisztrán János érkezett meg a vár alá kis keresztes seregével. Az első hadi szerencse akkor adódott, amikor a szultán kapitánya a lezárt Duna a folyó mentén a partokra nem helyezett védőállásokat, így Hunyadiék megtámadhatták a török hajózárat. A korabeli leírások szerint már ez is véres ütközetet követelt, ahol törökök szintén túlerőben voltak. Thuróczi-krónikája így tudósított az eseményekről:
„A küzdelem keményen folyt. Mindkét részről indultak hajók a Duna nagy vizén; ezek közül sokan tátongó, halálos léket kapva, a mélybe süllyedtek. Oly nagy volt a vérontás, hogy a teméntelen öldökléstől a Duna tiszta vize véres foltokkal kavargott. A viadalban mindkétfelől rengeteg eleség jutott a halaknak. Végre hosszú, fáradságos harc után győztek a magyarok; keményen törtek a törökökre, s heves lángra lobbantották vaslánccal összekötözött hajóikat.”
A vízi győzelemmel megnyílt a magyarok útja a vár felé. Hunyadi seregével az éjszaka leple alatt csatlakozott védőkhöz, míg Kapisztrán kereszteseivel a Száva túl oldalán táborozott le. Július 21-én a törökök újabb rohamot indítottak. A romokban álló várat a védők már nehezen tudták tartani, sőt, öt lófarkarkas zászló is lobogott már rajta. Ekkor ismét a magyarok mellé állt a hadi szerencse, ugyanis a Száván átkelő portyázó keresztesek felé indult meg a török, és tüzelő állásaikat felelőtlenül védelem nélkül hagyták. Hunyadi János kapott az alkalmon, elfoglalta az oszmán ágyúkat, és immár onnan is tudták lőni a törököket a saját fegyvereikkel. Nagy felfordulás alakult ki az ellenség vonalaiban, július 22-én a magyarok győzelmet arattak az oszmánok felett.
A dicsőséges győzelemhez hozzájárult a legendás Dugovics Titusz is, akinek személye Bonfini történetíró írásaiból ismert, de valódisága igencsak vitatott. Valószínűbb, hogy az író több hőstettből alkotta meg az önfeláldozó várvédő alakját. Ám a krónika szerint neki köszönhető, hogy a töröknek nem sikerült a várfokra kitűznie a hatodik lófarkas zászlaját, mivel a védő magával rántotta a mélybe az ellenséges katonát.
III. Kallixtus (Callixtus) pápa imabullát adott ki: konduljanak délben a harangok a nándorfehérvári vitézek tiszteletére. Nem is remélte, hogy fényes győzelemre szól majd a harangszó. A szerencse azonban gyorsan változott, a török táborban már a csata alatt terjedt a pestis járvány, amelyet Hunyadi János, a híres törökverő is elkapott. Augusztus 11-én elhunyt, majd nem sokkal Kapisztrán János is. Magyarország déli kapujában sikerült ugyan győzelmet aratni, és Hunyadiék közel 70 évig megállították az oszmán-török előrenyomulást. Ám 1521-ben az Oszmán Birodalom hadserege bevette a várat. Ezzel áttörte a déli végvárvonalat, s az ország történetében újabb fordulat következett kezdve az 1526-os mohácsi vereséggel.
Írta: Ádám Eszter