Bámulatos időutazás másfél évszázad négyszáz címlapjával

Napjainkban a nyugati világ talán soha nem látott mértékben foglalkozik hazánkkal, ám a kép gyakran csalóka. Hazánk története nemcsak határainkon belül, hanem a nemzetközi térben is íródik. Az elmúlt másfél évszázadban nemcsak értékek, hanem érdekek mentén alakult az a Magyarország-kép, amit fenntartott rólunk a fejlett világ. A rólunk kialakult vélemény gyakran torz képet mutatott. De tény, hogy a meghatározó nyugati lapokban megjelent cikkek, illetve a velünk kapcsolatos címlapok erősen formálták a világ magyarságképét. Így jelölte ki például a külföld és többnyire a Nyugat hazánk útját a 19. és 20. században: ez történt 1848 augusztusában Bécsben, 1849 májusában Varsóban, 1920 június 4-én Versailles-ban, 1945-ben Jaltában, 1947 február 17-én Párizsban vagy 1956. októberében Moszkvában és Washingtonban. A Nyugat értékítéleteit kétségtelenül jól tükrözik a nyugati lapok címlapjai is.

Pedig egy Magyarországhoz hasonló, apró országnak igencsak nehéz a dolga, ha szeretne beszállni a nemzetközi hírversenybe. Amikor 1869-ben megjelent John J. Patterson újságíró és üzletember kétkötetes könyve, a The Magyars, abban több helyen is arra hivatkozott, hogy az angol ember milyen keveset tud Magyarországról. Sőt, a könyv kijelenti: „Legtöbbünk számára a magyarok csupán ismeretlen neveket jelentenek, melyeket Reuter úr táviratai hibásan írnak.” Úgy tűnik, a magyarság kedvezőtlen megítélése azonban ennél korábbra eredeztethető: több tudományos elmélet szerint a honfoglalás utáni hadjáratokra, a nyugati kalandozások korára amikor olyan hírek terjedtek velünk kapcsolatban, miszerint nyers húst eszünk, kitépjük az ellenségeink szívét és vért iszunk, mert ezzel erősítjük bátorságunkat. A „pogány barbárok” teória pedig tovább öröklődött a középkorba, majd az újkori krónikákba is. Sőt, a franciák azt is sokáig fenntartották, hogy a magyarok ófrancia neve, az Hongre az emberevő „ogre” szörny nevétől eredeztethető.

Hazánk megítélésében végül az 1848-as év jelentette a fordulatot: nemcsak a nemzetközileg is nagy érdeklődést kiváltó magyar szabadságharc vagy Kossuth Lajos személyének népszerűsége és emigrációs törekvései okán. Ekkor született meg a modern, polgári sajtó, fejlődött az oktatási rendszer, egyre többen tudtak újságot olvasni, széles rétegek számára váltak elérhetővé az információk, miközben fokozatosan teremtődött meg a tömegkommunikáció technológiai háttere, köztük a távíró és a távbeszélő.

„Hazánkról 1848-ig viszonylag kevés ismerettel rendelkeztek a világban, és ennek okai a napóleoni háborúkat lezáró békerendszerben keresendők. Amikor 1806-ban megalakult az Osztrák Császárság, Magyarország gyakorlatilag eltűnt a nagyvilág szeme elől. Úgy tűnt, mintha csak egy tartomány lenne, mint Csehország vagy épp Galícia. A másik ok, hogy a bécsiek mindent megtettek ennek az információs karanténnak a fenntartásáért. Gyakran barbár és civilizálandó országként vagy a bajkeverők gyülekezeteként szerepeltünk a világ megítélésében, ráadásul nem tűntünk különösen érdekesnek sem, csak egy furcsa nyelvet beszélő népnek. A reformellenzék is hiába próbálkozott azzal, hogy másféle képet mutasson hazánkról, nem járt sikerrel. Mondhatjuk, hogy szinte semmiféle tapasztalat nem volt Magyarországról. Végül az 1848-as év adott esélyt arra, hogy hazánk úgymond visszakerüljön a térképre” – mutatott rá Prof. Dr. Hermann Róbert történész, aki a korszak kutatójaként, a nyugati lapok címlapjai és belső cikkei alapján elemezte a most megjelent, a Címlapon Magyarország című könyv első fejezetében, milyen véleménye volt a Nyugatnak hazánk kiemelkedő történelmi eseményeiről és személyiségeiről 1848 és 1867 között.

A több mint másfél évszázadot felölelő kötet alapján a magyarság külföldi hírnevének egyik fénykorát éppen az 1848-49-es szabadságharc jelentette. Hermann Róbert szerint azonban alapvető jelentőségű, hogy ekkor bontakozott ki a korszak legnagyobb európai konfliktusa, hiszen közel 600 ezer katona feszült egymásnak a Kárpát-medencében, miközben maga az orosz intervenció is egyfajta szenzációnak számított: nem nagyon akadt más eset a történelemben, amikor egy nagyhatalom egy másiknak a segítségét kérte volna egy „lázadás” leverésére.

„Fontos hangsúlyozni, hogy német nyelvterületen mutatkozott igazán nagy érdeklődés hazánk irányába, itt volt a leghangosabb a külföldi visszhangunk. Az úgynevezett mértékadó közvélemény nagyjából átfedésben volt azzal, amit angol, amerikai vagy a francia kormányok gondoltak rólunk. Egyfajta nyílt sebként tekintettek ránk Ausztria testén, amit valahogy rendezni kell, ám bizonyos esetekben a világ rokonszenvezett velünk. A britek és más nemzetek azonban a német és osztrák cikkeket vették át, mert nem volt helyi tudósítójuk, ezért nagy volt a torzítások lehetősége. Az osztrák jelentéseket erősen kozmetikázták, ezért ha egymás mellé tesszük a térképeket és eseményeket, akkor jól látható, hogy azok sokszor nem egyeznek. A torzítások kérdése a cikkekhez készült illusztrációk kapcsán is felmerül: sok esetben nagyon kevés közük van a valósághoz. 1849-től felgyorsultak az események és egyre több álhír, ferdítés jelent meg hazánkkal kapcsolatban. Erre a legjobb példa az Illustrirte Zeitung 1849. július 21-i címlapja, ami Kossuth imáját mutatja a kápolnai csata elesettjeinek sírjánál, ami hihetetlenül népszerű volt Magyarországon és eljutott Nyugatra is. A dolog érdekessége, hogy Kossuth csak hetekkel később járt Kápolnán, mert a csatában az osztrákok arattak győzelmet, s így a csatatér is az övék maradt. Ráadásul az ima szövege sem Kossuthtól származik, hanem egy somogyi publicistától” – vázolta a korabeli viszonyokat Hermann Róbert, kiemelve, hogy a hivatalos politika és a közvélemény Magyarországgal kapcsolatos álláspontja ritkán fedte egymást.

Nem szabad azonban elmennünk Kossuth Lajos népszerűségének jelentősége mellett, akit a könyv és a történészek gyakran csak a „magyar ügy nagykövete”-ként emlegetnek. Nem véletlenül. Hermann Róbert, az ng.hu-nak adott interjújából egyértelműen kiderül, hogy az angolszász lapokban az ő személye révén kerülhetett vissza Magyarország a címlapokra 1851-ben, amikor kiszabadult kis-ázsiai internálásából.

„Óriási népszerűség övezi Kossuth angliai munkásságát, amit Pulszky Ferenc, a magyar kormány nagy-britanniai megbízottja is pedánsan előkészített. Az államférfi nagy agitációs körutat tartott, megjelent a legnagyobb városokban, több tízezres fogadásokat és felolvasóesteket tartott. Nagy sikerrel, hiszen a magyar hazafi a börtönben Shakespeare olvasásával tökéletesítette nyelvtudását, így magabiztosan tartott akár több órás beszédeket is. Az angolok igencsak kedvelték, ahogy a 16. és 19. századi nyelvet keverte egymással. Kossuth azonban még ennél is nagyobb sikert aratott Amerikában, ahol végigjárja a keleti partot. Pedig nem volt könnyű dolga, mert a rabszolgakérdés épp ekkor vált kardinálissá. Kossuth azonban mindenhol remek történelmi párhuzamokat talált, ami segítette a magyar ügy megítélését, majd lényegében kihatott egészen 1867-ig, a kiegyezésig. Láthatóan hasonló népszerűség övezte a hatvanas évek elejétől Deák Ferenc személyét is, akit a nyugati lapok a „jövő embereként” emlegettek, akiről azt írták, hogy az a férfi, aki a magyar alkotmányossághoz ragaszkodva, a törvényekre támaszkodva vitte véghez céljait” – emelte ki Hermann Róbert, utalva arra a nyomon követhető folyamatra, ahogy hazánk több évtized után ismét visszakerült a világ térképére.

De vajon hogyan változott a történelem évtizedei alatt a véleményt alkotó közeg? Nos, a könyv tanúsága szerint a nyugati sajtó az elmúlt 172 évben (a vizsgált 1848 és 2020 között) gyakran sztereotip, kategorikusan általánosító, felületes, aránytévesztő, torzító, míg máskor szellemesen találó volt hazánkkal szemben. Érdemes tehát a nemzetközi sajtót megfelelő forráskritikával kezelni. A Címlapon Magyarország című kötet kiadója, a TranzPress, Magyarország egyetlen nemzetközi médiafigyelő és -elemző vállalkozása, komoly feladatra vállalkozott: egy folyton változó tükröt tart hazánk elé közel négyszáz, magyar vonatkozású külföldi címlap és további négyszáz vezércikk, publicisztika elemzésével, amelyek amerikai, brit, német, osztrák, olasz, francia lapokban jelentek meg.

A hiánypótló kötetben bemutatott címlapok többsége Szalay-Berzeviczy András, a TranzPress alapítójának és ügyvezetőjének magángyűjteményéből származnak. Olyan korlenyomatok, amelyeket a magyar nyilvánosság korábban még nem láthatott.

„A történelem iránti szenvedélyes vonzalmam vezetett arra, hogy ne elégedjek meg a napi nemzetközi médiafigyelési, elemzési munkával, hanem hazánk jelentősebb nemzetközi médiamegjelenéseit történeti vetületben is összegyűjtsem. Több nemzetközi piactéren történtek a vásárlások és licitek. Az ikonikus és egyben legdrágább darabot, az 1956-os TIME év embere példányt egy jamaikai gyűjtőtől szereztem be. A gyűjteményem jelenleg négyszáz darabos, és nagy értéket képvisel nemcsak anyagilag, eszmeileg is. Így luxusnak éreztem, hogy egy dolgozószobai íróasztal fiókjaiba tároljam magamnak. Az vezetett, hogy a magyar nyilvánosság megismerje őket és ezzel tudatosítsuk a nemzetközi média ismeretének jelentőségét itthon” – mondta el kérdésünkre Szalay-Berzeviczy András.

A könyv alapján négy nagy csúcspontot rögzíthetünk Magyarország megjelenésével kapcsolatban a nyugati sajtóban: az 1848-as időszakot, 1956 őszét (amikor csak a New York Times címlapján tizenkilencszer volt Magyarország), az 1989-es rendszerváltást, illetve 2015-öt a migrációra adott válaszok keltette hullámokat. Érdekesség, hogy a trianoni békeszerződés például nem kapott jelentős visszhangot a nyugati lapokban, ám jóval nagyobb reflektorfény irányult ránk 1921-ben, a Habsburg ház trónfosztása kapcsán. A magyar címlapmegjelenések sokszor láthatóan nem feltétlenül Magyarországról szóltak, hanem olyan eszmékről, amit az adott időben és térben egy nyugati ország belpolitikája magáénak érzett. A leghíresebb, Magyarországgal kapcsolatos címlap 1957 januárjában jelent meg az akkoriban mintegy 1,5 milliós példányszámban eladott amerikai Time magazinban. Minden nemzetnek megvan a saját függetlenségi harca. Még a szabad, nyugati világban is azonosulni tudtak az év emberének választott, ismeretlen magyar szabadságharcossal. Ez tehát Magyarország apropóján szólt a szabadság eszméjéről, és szólt a nyugati eszmék első diadaláról a kommunista Szovjetunió felett a hidegháború elején.

„Több éves kutatásunk során egyértelművé vált, hogy a címlapok elérése felbecsülhetetlen. Nagyságrendekkel nagyobb tömegeket ér el, mint egy belső publikáció, és ezáltal óriási hangsúllyal bír egy ország építő vagy romboló imázsa tekintetében. Ráadásul ebben az esetben azt a közhelyet kell alátámasztanunk, hogy a magyarok a szabadságharcos tematikával szólítják meg a világot. Ez tükröződik az 1848-as, 1956-os és 1989-es nyugati címlapjainkról is. Jól látszik, hogy többnyire pozitív nyugati megítélésről beszélhetünk az 1848-49-es szabadságharcunkat követően és a kiegyezés, valamint Ausztria-Magyarország dualista berendezkedése tekintetében, ám ez a vélemény 180 fokot fordul a századelőn. Nyugati megítélésünk rideg éjszakájában pislákoló fényt jelentettek a bethleni konszolidáció első évei, az 1956-os forradalom, valamint a késő Kádár-kori legvidámabb barakk évei, és természetesen minden sport és tudományos eredményünket mutatós címlapmegjelenésekkel üdvözölt a Nyugat, Puskástól Rubikig” – magyarázta Szalay-Berzeviczy András, hozzátéve: a könyvből egyértelműen kiderült, hogy a külpolitika látványosan a sajtón keresztül alakította a közvéleményt, de közben a sajtó is mindent megtett azért, hogy a közhangulatnak megfelelő tartalmat közvetítsen.

A nyugati sajtó háromféle álláspontot képviselt ebben a több mint másfél évszázadban, amit a bemutatott 400 címlapmegjelenés jól leképez: 28 százalékban pozitív, 46 százalékban negatív, 26 százalékban semleges maradt. Hazánk tehát majdnem kétszer annyi negatív megjelenést kapott, mint pozitívat a nyugati első oldalas megjelenéseken.

„A címlap egyértelműen a legnagyobb PR-értékű megjelenés, ami meghatározza, hogyan kommunikál az adott lap tudatosan a környezetével. Olyan történet kell hozzá, melynek nemzetközi hírértéke van. Mi három éven át tartó gyűjtő- és kutatómunkánk során Magyarország történetének egy nagyon hosszú és eseménydús korszakát vettük górcső alá. Nem felejtettük el közben, hogy az újságírók a lövészárokban töltik az életüket az íróasztaluknál dolgozó diplomatákkal és történetírókkal ellentétben. Jean-Pierre Pedrazzini, a Paris Match sajtófotósa például halálos sebet kapott a Köztársaság téren 1956-ban. Fotói nélkül sokkal szegényebbek lennénk az 1956-os dokumentációnk és tudásunk terén. Remélem, hogy a könyv kellőképp megjeleníti, hogy nagyon nagy tisztelettel adózunk a médiamunkásoknak, sajtófotósoknak és újságíróknak” – összegezte gondolatait a TranzPress alapítója és ügyvezetője.

Végül nézzünk néhány hasonlatot Magyarországra, magyar személyekre:
• „Kossuth az európai kontinens Cromwell-je”
• „a magyarok a 19. század franciái”
• „Nagy Imre a magyar Gomulka”
• „Szálasi Ferenc igazi européer”
• „Mátyás Király a magyarok Napkirálya”
• „Mohács a magyar Waterloo”
• „Aranybulla a magyar nemesek Magna Chartája”
• „Budapest a Duna Párizsa”
• „Arany János a magyar Goethe”
• „Sobri Jóska a bakonyi Robin Hood”
• „Magyarország furcsa állam, egy király nélküli királyság”
• „Horthy, a kormányzó a Királyi Palotában lakik és a már régen nem létező Osztrák-Magyar haditengerészet egyenruháját viseli”
• „az ország, ahol nem ismerik a baseball-t, a kosárlabdát, de a focit annál inkább”
• „a betyárok a magyar cowboy-ok”
• „Esterházy kastély a magyar Versailles”
• „1848 a magyarok 1789-e.”