Akinek csak jégvirág nő a sírján

Shackleton nevét nem kell kétszer kimondani ahhoz, hogy az emberek felkapják a fejüket: a déli sarkvidék felfedezésének hőskorában sokszor feltűnt itt-ott az a jóképű angol úr, akiről úgy hírlik, a jó vezető mintaképét róla formálták.

A fotó 1910 körül készült.

Forrás: Hulton Archive/Getty Images

Shackleton angol–ír család gyermekeként Írország területén látta meg a napvilágot 1874. február 15-én. Már egészen fiatal korától kalandvágyó természetű volt, és bár éles eszű, jól tanuló fiú volt, nem érdekelte az iskola. 16 évesen a tengerre juthatott, ekkor még csak kereskedelmi hajókon szolgált 4 évet, azután második tisztként levizsgázott. Ekkorra bejárta a világot, megismerte, miként tud jól kijönni másokkal, ennek később rengeteg hasznát vehette.
1898-ra elég tudásra tett szert, hogy kapitányként dolgozhasson, ám hamarosan hírét vette az első Nemzeti Antarktiszi Expedíció szervezésének, amelyet Scott irányított a Discovery hajón, és sikerült harmadik tiszti helyet biztosítania magának. Az Antarktika kemény környezete, valamint a közte és Scott közt kiépülő ellentét nem volt a legszerencsésebb: beteg lett (sokáig skorbutnak tartották a Shackletont elerőtlenítő kórt, ám egy közelmúltban tett vizsgálat szerint valószínűbb, hogy egy másik hiánybetegség, a beriberi gyengítette le). Gyógyulása után több expedíción részt vett, a leghíresebb az Endurance nevű hajón indult. Itt volt aztán csak igazán lehetősége bizonyítani azt, hogy a vezetése alatt álló emberek tényleg rábízhatják az életüket. A hajója 1915. november 21-én a Weddell-tengeren. a jég foglyaként veszett el, mindentől távol, ám Shackleton képes volt ebből a helyzetből is minden egyes emberét kimenekíteni. A kudarcot követően Shackleton nem adta fel. Az első világháború alatt szerette volna hazáját szolgálni, ám egészsége miatt ezt csak részben tehette meg, kisebb, nem igazán katonai feladatokat kapott, és valószínűleg átvészelt egy szívinfarktust is 1918-ban.

1921-ben az utolsó, két évesre tervezett antarktiszi expedíciójára indult, a Quest nevű hajón szeptember 17-én hagyta el Londont. A hajón azonban oly sok javítani való akadt útközben, hogy többször át kellett tervezni az expedíciót. Novemberben egy riói javítást követően a Déli-Georgia szigetén lévő Grytviken kikötőjét vette célba, ám még az indulás előtt rosszul lett (valószínűleg újabb infarktusa lehetett), ám nem engedte közel az orvost, és útra kelt. 1922. január 4-én pillantották meg a kikötőt.

Január 5-ére virradó éjjel 2 óra után a kabinjába hívatta Macklin hajóorvost, hátfájdalomra és arcidegfájdalmakra panaszkodott, fájdalomcsillapítót kért. Az orvos gyors vizsgálatot követően rendszeresebb életmódot és az alkohol teljes elhagyását javasolta, ám Shackleton tünetei hirtelen rosszabbodtak, és perceken belül elhunyt. A halotti bizonyítványán szívinfarktus szerepelt. Shackleton mindössze 47 éves volt, halálával lezárult a déli sarkvidék felfedezőinek hőskora.

Utolsó naplóbejegyzése, január 4-én így szólt:
„Gyönyörű az este. Az egyre sötétedő alkonyatban egy magányos csillagot láttam, ékkőként lebegett az öböl felett.”

Testét vissza akarták küldeni Londonba, ám időközben Montevideóba megérkezett az özvegye üzenete: temessék el Déli-Georgia szigetén, ott, ahol élete legnagyobb hőstetteit végrehajtotta. Két héttel később visszaindultak a földi maradványai az Antarktiszra, a temetésére 1922. március 5-én került sor.

Bár a hagyományok szerint a holtaknak arccal keletre illik megpihenni, Sir Ernest Shackleton testét úgy helyezték el, hogy arca pontosan dél felé nézzen.