A dinoszauruszoktól Hirosimáig

A Ginkgo nemzetség képviselői közel 300 millió éve jelentek meg bolygónkon, és ma Ázsia keleti részén honos utódjuk, a Ginkgo biloba a közkedvelt, s világszerte egyre jobban terjedő képviselőjük. Az európai botanikusok az 1600-as években fedezték fel, ám a keleti vallásokban kiemelt szerepe volt már régóta. Mitől is érdekes ez a fa? Gregory Moore, a Melbourne-i Egyetem botanikusa mesélt róla a The Conversation-ön.

Az ősginkgo még a Pangea szuperkontinensen alakult ki és el is tudott terjedni, mielőtt az feldarabolódott volna, így a kövületei ma északon és délen egyaránt megtalálhatóak. A déli rész, Gondwana ekkor Ausztráliát is tartalmazta még, így a Ginkgo australis, a 65-140 millió évvel ezelőtti kréta időszakban élt fafaj kövületei előkerültek a Victoria államban lévő Leongatha közeléből, illetve egy sokkal fiatalabb, mindössze 20 millió éves ginkgofaj a mai Tasmania területéről.

A ma élő Ginkgo biloba impozáns fa, akár 35 méteresre is megnőhet, a levelei pedig legyező alakúak, középen gyakran egy kis bevágással. Ahogy azt egy 300 millió éves múltú fáról gondolnánk, a ginkgo egyaránt ellenálló és alkalmazkodó, meglehetősen sokféle klímán és talajon elél. Emellett az egyedei maguk is hosszú élettartamúak, vannak ezer éves példányok egyes szentélyeknél, s talán ez is hozzájárult a fát övező misztikumhoz. Speciális, a regenerációt lehetővé tevő gumószerű képződményeiből például egy tűzvészt követően újra, akár több törzset létrehozva ki tud hajtani a fa. Olyannyira ellenálló, hogy Hirosimában az atombomba pusztítását is túlélte hat fa, amely még ma is él. Ennek köszönhetően a ginkgo a remény, katasztrófából való kilábalás lehetőségét rejtő szimbóluma lett.

Kiderült a fáról, hogy van hím- és nőivarú ginkgo. A nőivarú fákon gyümölcsszerű húsba ágyazva termő magvaknak meglehetősen büdös, romlott, rothadó hús jellegű szaguk van. A Melbourne-i Egyetem régi geológiai tanszékének bejáratához két nőivarú ginkgót ültettek még az 1920-as években, és a termésérleléskor az épület hátsó bejáratát kell használniuk az embereknek a rettentő szag miatt. Volt, ahol emiatt kivágták a fákat. A hímivarú fák bűzt ugyan nem eregetnek, ám pollent igen, és ma már tudjuk, hogy egyesekben ez allergiát válthat ki. Emiatt, ha ginkgót ültetnénk valahol, érdemes biztosan tudni az adott faegyed nemét.

A magvakat körbelengő szag egyébként azzal függ össze, hogy olyan állatok terjesztik e növényt, amelyek kimondottan az efféle bűzökhöz vonzódnak, azonban kevés olyan mai állatról tudunk, amelyik elfogyasztja a magot, bár a magvak csíraképessége javul, ha előbb átmennek egy állat emésztőrendszerén és ezzel a számunkra büdös magburok eltűnik. Néhány mókus, borz, leopárdmacska, nyestkutya, illetve egy cibet fogyasztja a terméseket, de ők valószínűleg csak másodlagos terjesztői. Könnyen lehet, hogy a páfrányfenyő magvainak eredeti terjesztői mára már kihaltak. Előfordulhat, hogy a korábban élt ginkgofajok termését egyes dinoszauruszok fogyaszthatták, lehet, hogy egyszer még találunk olyan megkövült dinóürüléket, amelyben ginkgomagok lesznek.

A fát több mint 3 évezrede ültetik, és épp ezért ma már nem tudjuk megmondani, hol az őshazája. Még Kínában is, ahol házak és szentélyek környékén mindenütt nő, a fák genetikai sokfélesége igen kicsi, ami arra utal, hogy vegetatív úton szaporíthatták őket. Mára olyannyira elterjedt a világ városi parkjaiban, hogy szinte biztos, ha városlakók vagyunk, a lakhelyünk néhány kilométeres körzetében is találhatunk néhány fát. Egyes, kizárólag nőivarú egyedekből álló változataik különösen keresettek, mivel őszi lombozatuk ragyogó aranysárga.

Bár szokás őket élő kövületként emlegetni, a páfrányfenyők igazából csupán igen szívós modern fák, amelyek már 300 millió éve képesek megbirkózni a környezet kihívásaival, egyszerűen csak nagy túlélők, amelyek jó eséllyel a következő évezredekben is itt maradnak velünk.