A kastélyban a kor legmodernebb technikai eszközei működtek

Az 1870-es évek közepén, a korszak uralkodó stílusirányzata, a historizmus (eklektika) jegyében építettek egy különleges kastélyt a dél-somogyi Barcson. Az úri lakot a Kremzir család vette birtokba, akik sokat lendítettek akkoriban a község (ma már város) mindennapjain.

„A család helyi ősének Kremzir Károly tekinthető, aki az 1840-es évek végén, valószínűleg 1848 után telepedett le Barcson. Bátyja, Kremzir Mózes, a neves orvosdoktor, a népi gyógyászat első hazai kutatója volt. Károly egylovas fogatával járta a környéket, ahol fémhulladékot, csontot, bőrt és üveget vásárolt fel, azaz afféle ószeres, házaló tevékenységet folytatott. Miután elegendő tőkéje gyűlt össze, a szintén itt letelepedett Széchényiektől bérelte ki az addig csekély hasznot hozó, a Dráva áradásai által gyakran veszélyeztetett belcsai birtokrészüket, ahol mezőgazdasági tevékenységbe kezdett. Ez a vállalkozása azonban olyan jól sikerült, hogy 1866-ban már meg is tudta venni a birtokot. A tartós berendezkedés részeként valamikor 1873-75 körül építtette fel a kastélyát, valamint a későbbi ipartelep első üzemrészeit, így 1878-ban egy hatalmas szeszgyárat. A kastélyt a kor legmodernebb technikai eszközeivel szereltette fel: az épületben volt étellift, központi fűtés, de még angol WC is” – elevenítette fel a Kremzir család történetének kezdeteit Rózsás Márton barcsi helytörténész.

A kastély építtetőjének három fia született: Miksa, Károly, Mór. Utóbbi, a legfiatalabb vállalta magára, hogy iskolai és műegyetemi tanulmányai (Sopron, Graz, Zürich) befejezése után átveszi a birtok irányítását. Apja 1888-as halála után nagy lendülettel fogott bele a barcsi teendőkbe: folytatta a szeszgyár üzemeltetését, ami mellett finomítót, rum- és likőrgyárat, valamint tehenészetet és marhahizlalót működtetett. A századforduló technikai vívmányainak létjogosultságát felismerve azonnal bevezettette az istállókban az önetetőt és önitatót, valamint zártrendszerű, vízöblítéses trágyaeltávolítást. Összesen több mint 400 hektáron gazdálkodott, ahol igen jelentős burgonya és egyéb kapásnövényt termesztett.

„A család igencsak jövedelmező gazdaságot működtetett: 1893-ban Kremzir Mór fizette Somogy megye egyenes adójának egytizedét, miközben a szeszgyár adta az ország tiszta szesz termelésének az öt százalékát. A férfi a gazdaság igazgatása mellett azonban jelentős közéleti tevékenységet folytatott: a képviselő testület tagjaként dolgozott, de komolyan támogatta a kulturális és karitatív egyesületeket is. Ott találhatjuk az első, állandó épületben működő somogyi teátrum, a barcsi színház létrehozásának kezdeményezői között 1909-ben. Kremzir Mór évente többször jelentősebb összegeket adományozott a rászorulók részére azzal a kikötéssel, hogy azt minden felekezeti megkülönböztetés nélkül osszák szét. A kastélyban gyakran látott vendégül művészeket, írókat és kutatókat. Utóbbiak között említhetjük például a későbbi Nobel-díjas Teller Ede atomfizikust vagy az ugyancsak Nobel–díjas fizikust, Wigner Jenőt” – folytatta a kor egyik legjelentősebb birtokának történetét Rózsás Márton.

Ahogy arra a helytörténész rámutatott, a nagy múltú család tragédiája 1939-ben, a második „zsidótörvény” életbe lépése után kezdődött. Miután a végsőkig korlátozták gazdasági mozgásterüket és a házukban csak mint megtűrt lakók maradhattak, az idős birtokos feladta a küzdelmet és 1940. december 16-án elhunyt. Károly fia, feleségével együtt még a deportálások előtt, 1944. április 6-án öngyilkos lett, és ugyancsak önkezével vetett véget életének egyik veje, a pénzügyőr Berger Endre is. Pál fia Oroszországban, munkaszolgálat során halt meg, a család többi tagját pedig 1944 májusában deportálták. A korszakot csak az éppen Budapesten tartózkodó Kremzir Mórné és Erzsébet leánya élték túl, akiket egy apácarend bújtatott.

A Kremzir család síremlékei ma a barcsi izraelita temetőben vannak. Kremzir Károly sírkövének felirata jól tükrözi személyiségét: „Lendített e község jövőjén”. Az egykori, impozáns kastély időközben azonban rommá vált. A második világháborút követően a határőrség költözött az épületbe, 1954-ben a termelőszövetkezet tulajdonába került, ahol bérlakásokat alakítottak ki. Állaga gyorsan romlott, amire 1978-ban bontási engedélyt kértek, ám a kastély védett jellege miatt ez meghiúsult. Az épületet végül a Városi Tanács vette át, amit az 1980-as években adtak el egy magánszemélynek, aki megígérte, hogy felújítja. Az új tulajdonos később két osztrák magánszemélynek adta tovább a kastélyt, akik szintén a helyreállítását tervezték. Egyik terv sem valósult meg, így ma már visszafordíthatatlanul az enyészeté az egykor szebb napokat látott épület.