A francia romantika legnagyobb alakja

Apja tábornokként szolgált Napóleon hadseregében, akit felesége és három fia minden állomáshelyére elkísért, így laktak Elba szigetén, Nápolyban és Madridban is. Az ellentétes világszemléletű szülők hamarosan elváltak: Hugo tábornok ugyanis voltaire-iánus szabadgondolkodó, felesége viszont királypárti katolikus volt, aki fiait is ebben a szellemben nevelte. Az ifjú Victor a párizsi Nagy Lajos Líceumban tanult, ahol minden energiáját az írásnak szentelte, ontotta a verseket, Vergiliust fordított, tragédiákat írt. Tizenöt éves volt, amikor a Francia Akadémia kitüntette egy verses darabját, két év múlva Aranyliliomot nyert a híres toulouse-i Virágjátékokon. Anyja biztatására 1819-ben lapot indított, ahol verseit és kritikáit is közölte.

1822-ben feleségül vette régi szerelmét, és megjelentette első verseskötetét Ódák és vegyes költemények címmel, amelynek királypárti hangvételéért évi ezer frank királyi kegydíjat kapott. Ettől kezdve egész életét az irodalomnak és a közéleti szereplésnek szentelte. 1823-ban kiadták első regényét Izlandi Han címmel, tagja lett a Charles Nodier író vezetésével működő Cénacle irodalmi körnek, s elkötelezte magát a romantika mellett. A romantikus dráma harcos manifesztuma az 1826-ban írt hatezer soros (egyébként előadhatatlan) Cromwell című darabja, amelyben esztétikai nézeteit is kifejtette.

1829-ben írt Marion de Lorme című színművét zsarnokellenes hangvétele miatt a cenzúra betiltotta. Válaszképpen született az Hernani, amelynek nevezetes 1830. február 25-i bemutatója és színházi „csatája” a romantika győzelmét hozta a klasszicizmussal szemben. Az 1830-as júliusi forradalmat, amely hatalomra juttatta Lajos Fülöpöt, a polgárkirályt, Hugo lelkesen üdvözölte.

A Notere-Dame falán található emberszerű lény inspirálhatta Victor Hugot Quasimodo alakjának megformálásában.

Forrás: Getty Images

1831-ben megjelent A párizsi Notre-Dame című történelmi regénye, a torz külsejű, ám nemes lelkű Quasimodo és a szépséges Esmeralda megható történetéből azóta is számos feldolgozás, film és rajzfilm is készült.
Az 1830-as fordulat után költőként is termékeny időszaka következett, verseskötetei sorra követték egymást, és új drámákat is alkotott. A király mulat című alkotását ugyan betiltották, de kicsit megszelídített változata 1851-ben mint Verdi Rigolettójának szövegkönyve mégiscsak színpadra került. Legköltőibb drámáját, a Ruy Blas-t Magyarországon A királyasszony lovagja címmel játszották.

1841-ben – többszöri próbálkozás után – a Francia Akadémia tagjává választotta, 1845-ben Franciaország pairjévé (a törvényhozás felsőházának tagjává) nevezték ki. Közéleti tevékenysége, a börtönök emberségesebbé tételéért, a halálbüntetés és a gyermekmunka eltörlésért folytatott harca egy időre háttérbe szorította alkotó géniuszát.
Az 1848-as forradalmat reménykedve üdvözölte, Párizs képviselője lett az alkotmányozó, majd a törvényhozó gyűlésben. Az 1851-es államcsíny és III. Napóleon császárrá koronázása után száműzetésbe kényszerült. Először Belgiumban, majd Jersey, végül Guernsey szigetén telepedett le, s csak 1870-ben tért vissza hazájába. A csaknem húszéves száműzetés pályájának legtermékenyebb időszaka volt: verseit három terjedelmes kötetben foglalta össze, megírta A tenger munkásai és A nevető ember mellett a világirodalom máig is egyik legmonumentálisabb, leggyönyörűbb regényét, A nyomorultakat. Jean Valjean történetét számos nyelvre lefordították, világsikert aratott, készült belőle több film sztárparádéval, rajzfilm és musical is.

Hazatérése után, bár nem adta fel régi eszméit, küzdőkedve megcsappant, életére árnyat vetettek a családi tragédiák: kisebbik lánya megőrült, második felesége, majd nem sokkal később két fia is meghalt. Az 1871-es Kommün idején – amelyet egyébként helytelenített – Brüsszelben, majd Luxembourgban tartózkodott, és csak 1873-ban tért vissza végleg Párizsba. 1878-ban agyérgörcsöt kapott, s ettől kezdve 1885. május 22-én bekövetkezett haláláig küzdött a betegséggel.

Holttestét a Diadalív alatt ravatalozták fel, majd – végakaratához híven – a szegények halottaskocsiján szállították a francia nemzet legnagyobbjainak végső nyughelyére, a Panthéonba, hatalmas tömeg kíséretében.