Dózsa György egy párbaj révén mentette meg Nándorfehérvárat

Dózsa György nevét hallva bizonyára mindenkinek az 1514. évi magyar parasztfelkelés jut eszébe, ám amikor Bakócz Tamás 1514. április 9-én keresztes hadjáratot hirdetett a török ellen, Dózsát nevezte ki vezérnek. A keresztes háborút ugyan május 23-án felfüggesztették, de Dózsa már komoly katonai hírnevet szerzett magának egy legendás párbaj révén.

De nézzük először az előzményeket! X. Leó pápát és Bakócz Tamás prímást már 1513-ban is komolyan foglalkoztatta egy keresztesháború gondolata, hiszen a törökök elleni küzdelem egyre nehezebbé vált. Miközben ők épp Rómában tárgyaltak, Szapolyai János erdélyi vajda egy sereggel Oláhország felé vonult és a törököt támadva, hadjárata során számos foglyot és zsákmányt ejtett. Dózsa György (régies írással Dósa György) lovas kapitányként tartott vele. Ezután bízták meg a nándorfehérvári őrséggel.

Közben azonban más helyszíneken is állandósultak a török elleni harcok: miután Beriszló Péter veszprémi püspök fényes győzelmet aratott a Száva és Una folyókon betörő törökökkel szemben a mai Horvátország területén található Dubicánál, a boszniai basa a mai Boszniai-Hercegovina jelentős településeinek elfoglalásával vett revansot. A magyar trónon ülő II. Ulászló ezt látva megijedt, és gyűlésre hívta az urakat, ahol elismerte, hogy „keresztesháború kihirdetése nélkül az ország saját erejével semmit sem tehet”. Nagy örömmel fogadták tehát a hazatérő Bakócz Tamást, az egyetlen magyar papot, akinek komoly esélye volt, hogy pápa legyen. Elindult a fegyverkezés, aminek hallatán a törökök a tengeren túlra menekültek és a Szendrő (amely a középkorban a szerb állam ideiglenes fővárosaként szolgált) várának kulcsát elküldték a nándorfehérvári bánnak.

„Szendrő vára őrségének esze ágában sem volt, hogy meghódoljon Nándorfehérvár gondatlan parancsnokának. A két vár őrsége folytonosan farkasszemet nézett egymással s azon versengett, melyik árthat többet a másiknak. Szendrő szomszédsága elég alkalmat szolgáltatott a magyar vitézeknek, hogy személyes bátorságukat kitüntessék s egy kis zsákmányt szerezzenek maguknak. A szendrei lovas spáhik vezére, az epeirosi Ali, gyakran kikötött a magyarokkal. Sokat ejthetett már el közülök, mert nem igen akadt, a ki vele összetűzni merjen. 1514 februárius 28-án, – vagyis húshagyó kedden – azonban, mint már eleve meghatározott napon, egy magyar lovas százados: Dósa György szállt vele szembe. György, a családi hagyomány szerint, nagy, erős, barna, göndörhajú ember volt, homloka közepén csigahajjal, ami a Dósákat mostan is eléggé jellemző vonás. György irtózatos erejére emlékeztette az utódokat egy későbbi Dósa, aki vállával egymaga felnyomott egy faistállót, melyet hat székely legény feszítővassal sem tudott fölemelni” – írja Márki Sándor Dósa György 1470-1514 című tanulmányában.

A párviadalra a Nándorfehérvár alatt elterülő mezőn került sor. A legenda szerint a törökök vezére küzdelemre hívta a magyarok parancsnokát, de nem a sarcért, hanem kizárólag a „harci dicsőségért”; hencegését Dózsa György nem tudta szó nélkül hagyni.

„Egy oldalt magyarok, másoldalt törökök nézték a bajvívást. A két vitéz lándsával rohant egymásra, majd kardra kaptak. A küzdelem hevében Dósa oly roppant csapást mért Alira, hogy annak páncélos jobb karját egyben levágta s az elbizakodott törököt megölte. Míg Dósa őt fosztogatta, Alinak lova Fehérvár felé iramodott; ott azonban elfogták s a parancsnokhoz vezették. Dósa hazatérve, szerette volna megtartani a török lovát, mert nagyon illett az övéhez; 300 aranyért azonban a parancsnok javára mégis csak lemondott róla” – idézi a hagyomány a rövid, magyar győzelemmel végződő küzdelmet.

A mai napig nem tudjuk, hogy egy egyszerű párviadalról volt-e szó vagy annál többről. Annyi azonban bizonyos, hogy a törökök mindezt látva futásnak eredtek, így Nándorfehérvár környéke egy időre „megszabadult” a fosztogató seregektől. II. Ulászló király ezután kétszeres zsoldot és aranyláncot adományozott Dózsa Györgynek és emellett lovagrendbe is emelte, egy falut ajándékozott neki, valamint engedélyezte, hogy a családi címerébe egy karddal levágott, vérző kart illesszen a hőstette emlékére.