A világ első telefonbeszélgetése

A világ első telefonbeszélgetésére Bostonban került sor, amikor Alexander Graham Bell, skót születésű amerikai fizikus az egyik szomszédos szobában ülő munkatársát hívta. Ezt mondta neki: „Mr. Watson, come here, I want you!”, azaz „Mr. Watson, jöjjön ide, szükségem van Önre!”

Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy vajon hogyan kommunikált az emberiség a telefon előtt. Nem túlzás azt állítani, hogy a készülék modern életünk egyik fontos tényezője, amely nélkül a legtöbben nehezen tudnánk a mindennapjainkat menedzselni.
A 19. század végéig azonban a kommunikáció leggyorsabb módja a levél volt, ami bár a vasút megjelenésével a korábbiaknál gyorsabbá vált, de még mindig távolról sem biztosította az általunk megszokott azonnaliságot.
A távíró felfedezése tette lehetővé az üzenetek nagyobb távolságra történő továbbítását, és ez alapozta meg a gyors kommunikációt is. De hogyan kellett a technológiának fejlődni ahhoz, hogy képes legyen hangos kommunikáció küldésére és fogadására? Ehhez egészen az 1870-es évekig kell visszautaznunk az időben, amikor a skót származású Alexander Graham Bell a Massachusetts állambeli Northamptonban, a Clarke Siketnémák Intézetében dolgozott. Ott találkozott az intézet elnökével, egy prominens szabadalmi ügyvéddel, Gardiner Greene Hubbarddal. A két férfit érdekelték a mechanikai és elektromos találmányok, különösen a távírás – írja a ScienceMuseum online tudományos oldala.

Alexander Graham Bell családja egyébként több nemzedékre visszamenően a beszéd kérdésével és a hang fizikájával foglalkozott. Az MTVA Sajtóarchívuma szerint apja siketnémákat tanított beszélni, anyja maga is súlyos halláskárosult volt, így nem csoda, hogy Bell is logopédusnak tanult. És bár diákként nem emelkedett ki társai közül, de már ekkor feltűnt találékonysága. Amikor a zord éghajlatú Skóciában két testvérét is elvitte a tüdőbaj, a család előbb Kanadába, majd az Egyesült Államokba költözött. Bell huszonhat évesen lett a Bostoni Egyetem professzora, és amikor egyik siket tanítványával esett szerelembe, új erővel fogott a hang mechanikájával és fizikájával foglalkozó kutatásaiba. Először a távírót akarta tökéletesíteni, hogy az különböző frekvenciákon egy időben több üzenetet küldhessen, de egy idő után már azon fáradozott, hogy a vezetéken hangot továbbítson. Mivel ötletekben nem szűkölködött, de a gyakorlati fizikában járatlan volt, egy Thomas Watson nevű műszerészt szerződtetett asszisztensének.

Bell alapötlete az volt, hogy a hanghullámokat elektromos rezgéssé lehetne alakítani, majd ezt ismét hanghullámmá visszaalakítani. 1876. február 14-én be is nyújtotta, majd március 7-én megkapta a 174.465 számon iktatott szabadalmat (sokak szerint a valaha bejegyzett legértékesebbet), egy „eljárást, illetve szerkezetet a beszéd és egyéb hangok telegrafikus átvitelére. A beszédet és egyéb hangot kísérő levegőmozgáshoz hasonló elektromos hullámmozgás útján”. De csak órákon múlott, hogy ma őt tekintjük a távbeszélő atyjának, az ő neve szerepel a történelemben, mert ugyanazon a napon Salemben egy Elisha Gray nevű fizikus is szabadalmat kért ugyanilyen elvek alapján készített „messzeszólójára”. A szabadalmi jogot hosszas és igen heves csatározás után a néhány órával korábbi beadás igazolásával végül Bell kapta meg.

A működő telefon három nappal később született meg. A legenda szerint 1876. március 10-én Bell kísérletezés közben véletlenül savat öntött nadrágjára, és ösztönösen a drót másik végén, egy emelettel följebb tartózkodó asszisztensét szólította: „Mr. Watson, jöjjön ide, szükségem van Önre!” Watson lóhalálában meg is érkezett. Ezzel pedig megtörtént az első telefonhívás. Az őstelefon persze még nem volt az igazi, a hangot csak négy kilométerre továbbította úgy-ahogy, azt is csak akkor, ha a hívó torka szakadtából kiabált a kagylóba, a gyakorlati alkalmazást csak az Edison által feltalált szénmikrofon tette lehetővé.

Végül ez az egyszerű telefon lett az Egyesült Államok függetlenségének 100. évfordulóján rendezett 1876-os philadelphiai világkiállítás nagy szenzációja. A brazil II. Pedro császárra például olyan nagy hatást gyakorolt, hogy „Ez beszél!” felkiáltással el is dobta a kezében tartott kagylót. A következő próbálkozó a híres fizikus Kelvin volt, aki szintén csodálkozott, de a készülék a kezében maradt. Egy éven belül a telefon világszerte elterjedt, még maga Viktória királynő is felszereltetett egyet a palotájába, az Egyesült Államokban 1886-ban már 150 ezernél több előfizetőt tartottak nyilván.

Alexander Graham Bell 1922. augusztus 2-án halt meg a kanadai Baddeck városában, temetése napján Észak-Amerikában egy percre elnémultak a telefonok. Az ezredfordulón a közönség szavazatai alapján bekerült a száz legnagyobb skót, brit, kanadai és amerikai közé is.