A sáfrány háziasítása

A jóféle sáfrány (Crocus sativus) a tavasszal virágzó sáfrányok ősszel nyíló rokona, használták a sumer, az asszír és a babiloni kultúrákban is, gyógyászati célokra és színező anyagként, de ekkor még a vadon élő növényeket gyűjtötték. A virág háziasított változatával elsőként a minószi civilizáció idejéből ránk maradt freskókon találkozhatunk, például Szantorini (Théra) szigetén, Akrotiri ősi falai közt, vagy épp a krétai Knósszosz egyik freskóján.

A sáfrányszedő – a freskó Krétán, a knósszoszi palotában található. Jól felismerhetőek a virágból kilógó bibék.

Forrás: Wikimedia Commons

Ábrázoltak krétai követeket 3500 éves egyiptomi (thébai) sírban, akik sáfránnyal festett kelmét vittek ajándékba. A lineáris B írásrendszerben is külön ideogrammát kapott a sáfrány – ezek mind arra utalnak, hogy valahol e régióban lehetett a háziasítás, és a mai fűszernövény őse. Történelmi adatok szerint a mai Iránban a Zagrosz-hegységben, s az ország északkeleti régiójában is, már az időszámításunk előtti 8-5. század környékén biztosan termesztettek sáfrányt, festékanyagáért, a név is perzsa eredetű (zarparan – aranyfüzér jelentéssel).

Azonban már mintegy 3-4 ezer éve évvel ezelőtt is aranyárban mérték a rengeteg kézi munkával készített, szárított bibéket, és ez ma sincs másként. Húslevesbe főzve átadja gyönyörű aranysárga színét a levesnek, bár az ára miatt csak kevesen használják, egy időben a sáfrányos szeklice, más néven pórsáfrány nevű festőnövény volt a helyettesítője – mindkét fűszer kapható ma is. Termesztése és feldolgozása az alábbi videón látható – ezzel érthetőbbé is válik az ára.

A bronzkori délkelet-európaiak tehát már termesztették e gyönyörű fűszernövényt, de vajon mikor és hol sikerült háziasítani? A régészeti lelőhelyeken sajnos nem maradt nyoma az ókorban termesztett sáfrányok hagymáinak, a falfestmények és más régészeti adatok alapján pedig igen nehéz nagy bizonyossággal behatárolni az őst, így az eredetvizsgálathoz a genetikai elemzéseket is fel kellett használni. Egy német-egyiptomi kutatócsoport végzett vizsgálatokat, amelyekből nagy bizonyossággal kiderült, mely faj lehetett az ős, az eredmények a Frontiers in Plant Science hasábjain láttak napvilágot.

A Földközi-tenger keleti medencéjében, a mai Görögország és Törökország területén él a legtöbb, különféle fajokba tartozó vad sáfrány, a legkorábbi, 50 ezer éves sáfrány-pigmenttel készült barlangrajz a mai Irak területén került elő, így a virág vad elődjét is e régióban keresték a kutatók. Azonban a genetikai ellenőrzés nem könnyű: a sáfrány tripla génkészlettel rendelkezik (növények esetében gyakori, hogy többszöröződnek a génjeik, a búzáé például hatszoros), s e speciális génkészlet felelős számos, csak rá jellemző tulajdonságért, így azért is, hogy a jóféle sáfrány terméketlen, s csak vegetatív úton (fiókhagymákkal) szaporítható.

A régészeti, kultúrtörténeti adatok mellett a genetikai és más molekuláris jelek is arra utaltak, hogy a valószínű ős a Crocus cartwrightianus volt, ez a Görögország délkeleti részén és az Égei-tenger szigetein előforduló vad sáfrányfaj. A háziasítás pontos időpontját a genetikai vizsgálatokból nem derítették ki, ám a kulturális emlékek alapján ez legalább 3700 éve megtörténhetett.
Mivel a jóféle sáfrány tulajdonságai a vegetatív szaporítás miatt nem befolyásolhatóak, ezért különösen fontos megérteni azt, hogy mely faj volt az őse, mert csak így lehet tovább javítani ennek a rendkívül értékes virágnak a tulajdonságait.

Fontos megjegyezni, hogy a tavasszal virágzó sáfrányok, bár a felületes szemlélő számára ugyanolyannak tűnhetnek, mint a jóféle sáfrány, ezek mind mérgezőek, így ne jusson eszünkbe élelmiszerként felhasználni!