A magyar szórakoztató irodalom népszerű megújítója

Rejtő Jenő legismertebb művei látszatra talán ponyvaregények, életművét azonban ma már nagyra értékeli mind a szakmai közönség, mind az olvasók. Tájékozottságáról, műveltségéről mi is megbizonyosodhatunk: a Tizennégy karátos autó című könyvben a szerző például földrajztudományi és művészettörténeti ismereteket ötvözött, míg a Szőke ciklon című kötetben az orvostudományi és ókortudományi ismeretek közötti, újszerű kapcsolatokat mutatja be.

„A magyar literátus közvélemény azért utasította ki Rejtőt a magas irodalomból, mert közönségesnek ítélte. Nálunk kialakult egy meglehetősen egyoldalú, emelkedett felfogás, amely a reformkori hazafias irodalom szerepét abszolutizálta. Csak azt hajlandó becsülni, ami szörnyen komoly és magvas valamint a nagy nemzeti sorskérdésekkel foglalkozik” – hangsúlyozta Veres András irodalomtörténész, az MTA doktora a Magyar Meteorológiai Társaság és a Magyar Hidrológiai Társaság, Rejtő Jenő a ponyva klasszikusa mint meteorológus és hidrológus című konferencián 2008-ban.

Rejtő műveiben ráadásul komoly szerepet kaptak a meteorológiai jelenségeknek a természetre és az egyénre gyakorolt hatása. A szerző ezzel mintegy hetven évvel előzte meg saját korát, hiszen az Országgyűlés csak a 2000-es években fogadta el a Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégiát. A magyar szórakoztató irodalom népszerű megújítója műveiben nem kevesebb mint 680 meteorológiai eseményt ismertet, köztük a hőséget, szélviharokat, aszályt, de a belvíz-árvíz okozta károkat is. Kiválóan ábrázolta a sivatagot (Csontbrigád), a kiszáradást (Vissza a pokolba), a mennydörgést és a zivatart (Halálsziget), a trópusi ciklont, amely képes elsüllyeszteni egy hajót (Az elveszett cirkáló), és azt, hogy a kiszáradt préri meggyullad, a tűz pedig esőt idéz elő (Pokol a hegyek között).

A későbbi Rejtő Jenő (írói álnevei: P. Howard, Gibson Lavery) 1905. március 29-én Reich Jenő néven, zsidó családban született. Kamaszkorában verseket írt, majd elvégezte Rákosi Szidi színiiskoláját, ám színészi tehetség híján inkább a színdarabírást vállalt, ahol szép sikereket ért el. Mindössze 21 évesen kalandra éhesen vágott neki Európának, pedig alig volt pár fillér a zsebében.

„Teltek-múltak az évek, és Rejtőnek Magyarországon nem volt többé maradása, csak adósságai. Tizenkilenc évesen Berlinbe utazott, hogy az ottani egyetem légkörét és szellemi pezsgését magába szívhassa, majd kifújhassa. Az egyetem könyvtárában találkozott Faludy Györggyel, aki éppen a hosszú élet titkát kutatta. Innen Svédországba került, ahol heringhalászok közé állt, de azok félretolták, majd folytatták a beszélgetést. Megpróbált állást szerezni a stockholmi Tamás Gábor Zene- és Donátúti Főiskolán, de a vizsgán elbukott, mert nem tudta eléggé eunuch-hangon énekelni a Gyere velem a Hargitára című sláger refrénjét. Ezután Franciaországba vetette az élet és a svéd hatóságok. Dolgozott Lyonban, Avignonban és Marseille-ben; volt édességárus, mosogató, dokkmunkás és virágmintás tapéta. Párizsban találkozott Faludy Györggyel, aki éppen egykori iskolatársa, Victor Hugo sírjánál rótta le tiszteletét. Fejtő Ferenccel is összefutott, és egy ideig az ő lakásán lakott, de hamarosan el kellett költöznie, mert a házmester folyton összekeverte a nevüket” – írja Székely Csaba író a Rejtő Jenőről szóló, rejtői stílusú, Kolozsvárott elhangzott előadásában.

Rejtő rövid időre beállt a francia idegenlégióba, ám ott nem találta a helyét. Többször zárták fogdába, számtalanszor próbált különböző trükkökkel megszökni, miközben minduntalan összetűzésbe keveredett feletteseivel. Végül 1930-ban visszatérhetett Pestre (útközben volt egy-egy hosszabb kitérője Nizzába, Velencébe és Páduába is), ahol színdarabokat és cikkeket kezdett el írni, és a számos élményéből megszülettek az első regények. Ahogy a lelkes olvasóközönsége nevezte őket, igazi, jó értelemben vett, stílusos ponyvák, amelyek tele voltak a Rejtőre jellemző humorral, ötlettel és öngúnnyal.

A tehetséges író gyorsan írt, először kézzel vetette papírra történeteit, majd gépírónőknek diktált, gyakran éjszakákat dolgozott át. A szakadatlan munka felőrölte idegeit, így az 1930-as évek végére többször került ideggyógyintézetbe, majd szanatóriumba. Sikereinek és életének a háború és a fasizmus vetett véget. Miután 1942. októberében megjelent róla egy cikk, amely sérelmezte, hogy zsidó létére még mindig Pesten van és dolgozik, a végletekig legyengült írót munkaszolgálatra vitték. Úgy tervezte, hogy megírja élete fő művét, a „Nagy Regényt”, ám teste nem bírta a megpróbáltatásokat: 37 évesen Ukrajna hómezején halt meg 1943. január 1-jén.