Gyógyszerész, író, az egyperces novellák műfajának megteremtője

Örkény István a színpadi és prózai műveivel maradandót alkotott. Talán legnépszerűbbek a híres egyperces novellái, ám a groteszk helyzetek megörökítőjének élete is abszurditások sorozata.

Örkény István jómódú zsidó polgárcsaládba született 1912. április 5-én. Apja, Ösztreicher Hugó 1906-ban vette fel az Örkény nevet: a gyógyszerészi pályáját németországi, franciaországi és angliai gyógyszertárakban kezdte, majd Budapesten több patika, többek között a Szent Hermina, a Szent Kristóf, a Szentlélek és a Csillag Gyógyszertárak tulajdonosa volt. Örkény István a családi örökséget követve tanult a középiskolában latinul és görögül a tiszta emberi gondolkodásról, de tizennyolc éves korára már jól beszélt három nyelven, németül, franciául és angolul. Természettudományos és műszaki érdeklődése hamar megmutatkozott, ezért a fővárosi Műegyetemre iratkozott be vegyészmérnök hallgatónak, bár ezt 1932-ben megszakította annak érdekében, hogy letegye a gyógyszerész gyakornoki vizsgát.

„Az egyetem elvégzése számomra nem volt teher, vagy szenvedés. Még ma is egy kicsit különlegessé teszi a helyzetemet a magyar irodalomban… Én a természettudományok felől jöttem, ezt a gondolkodást sajátítottam el és ezt nagyon szerettem. Nagyon egyszerűen szólva, a kémia nyelvén leírható egy képlet. Csodálatos egyezése az elméletnek és a gyakorlatnak, a gondolat megvalósításának… Az egész kémia egy tiszta világos képlet. Ez az a tiszta világosság, amit egész életemben szerettem, mindennek a legegyszerűbb és legvilágosabb megfogalmazását, az értelmet” – mondta akkoriban Örkény, amit Dr. Szmodits László, Örkény István, a gyógyszerész és író élete és munkássága című tanulmánya idéz.

Írói vénája is hamar megmutatkozott: kivette a részét a Keresztmetszet című folyóirat megalapításából 1934-ben (itt jelentek meg első novellái is), majd pár év múlva csatlakozott a Szép Szó korabeli újság szerkesztői közé. Érdekesség, hogy a Forradalom című elbeszélése is itt jelent meg, József Attila ajánlása révén. És bár élt egy évet Londonban és Párizsban is, a szíve mindig Magyarországra húzta. Hazatérve 1941-ben befejezte tanulmányait és megszerezte a vegyészmérnöki diplomát. A második világháborút azonban nem kerülhette el: a pusztulásra ítélt második magyar hadsereggel együtt gyalogolt a Don-kanyarba, majd a végeláthatatlan hídfőcsaták után a Vörös Hadsereg foglya lett. Örkény csak 1946-ban, karácsony másnapján térhetett haza és az átélt groteszk helyzetek új színfoltot hoztak irodalmi munkásságába.

„Valóban nekem a háború volt életem legnagyobb élménye. Sorsdöntő élmény volt, bármilyen furcsán hangzik is, ott lettem emberré… A hadifogság rettenetes, gyámolatlan állapot, de akik ezt átélték, azt hiszem, nem rossz iskolát jártak benne végig… Az együttélésben kialakult valamilyen sorsközösség. Együtt jártunk ki a munkába a táborból és később lassanként civilizálódtak a körülmények, könyvekhez jutottunk, színházat építettünk és ettől még jobban összeolvadt a tömeg… Töménytelen sok emberrel kerültem össze 5 év alatt, azóta ezerfelé vetett bennünket a sors, nem hagytuk el egymást. Azóta érzem úgy, hogy a legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat az a szolidaritás. Az egész emberi etikám erre a szóra épül és ez kulcsszava az én írói munkásságomnak” – nyilatkozott később háborús élményeiről és a hadifogságról.

Bár imádott írni, 1958 és 1963 között publikációs tilalmat róttak ki rá az 1956-os forradalomban való részvétele miatt. Idejét azonban hasznosan töltötte: másik szenvedélyének hódolva dolgozott az Egyesült Gyógyszergyárban (mai Egis Gyógyszergyár) vegyészmérnökként.

A magyar groteszk dráma kitűnő képviselője stílust teremtett Egyperces novelláival, ami a világirodalomban is újdonságként hatott. Örkény élete végéig csiszolgatta írásait, amelyek közül néhányat több nyelvre is lefordítottak. Dramaturgként és színházi rendezőként is dolgozott, ahol a végsőkig tökéletesítette a helyzet- és jellemkomikum bemutatását. Amikor 1979-ben egy végzetes kór támadta meg, akkor sem adta fel: a halálos ágyán is dolgozott, egészen 1979. június 24-én bekövetkezett haláláig; szívelégtelenségben hunyt el.