Ezért örökölhette a Habsburg-ház leányágon is a magyar trónt

Miután III. Károly magyar királynak (VI. Károly néven német-római császárnak), mint a Habsburg-ház (ausztriai) fejének nem született fiú gyermeke, a trónját szerette volna megőrizni a lányának, Mária Teréziának. De mit tehet ilyenkor egy uralkodó, akit a trónbetöltés 16-17. századi szokásjogának rendje köt? A történelemhez nyúlva végigböngészi a lehetséges, megváltoztathatatlan királyi rendeletek sorát. Az úgynevezett Pragmatica Sanctiót (magyarul „gyakorlati rendezést” korábban ugyanis már több uralkodó alkalmazta, köztük I. Justinianus bizánci császár az itáliai területek felett gyakorolt uralma vagy épp IV. Vilmos bajor herceg az öröklési rend kapcsán.

A fiúörökös hiányát látva III. Károly úgy döntött, hogy örökösödési szerződést módosít a Habsburg-házon belül, amivel törvényessé teszi a nőági örökösödést, amelyet Pragmatica Sanctio formájában hirdetett ki, 1713. április 19-én. A Habsburgok nőágainak a patrimonialis természetű osztrák örökös tartományokra vonatkozó örökösödési rendjét elfogadtatta a horvát-szlavón rendekkel, majd 1722-ben Erdéllyel. A magyar rendek végül 1722. június 27-én fogadták el, így 1723-ban léphetett hatályba. A nemesség azonban feltételeket szabott: cserébe a rendi jogok tiszteletben tartását kérték, valamint azt, hogy a Szent Korona országai „oszthatatlanul és elválaszthatatlanul – invisibiliter ac inseparabiliter” a birodalom részét képezzék, azok mindenkor együttesen irányíthassák az országot. Ezzel a kitétellel minden esetre lemondtak a királyválasztói jogról.

„A Pragmatica Sanctio szerint, ha III. Károly férfi örökös nélkül hal meg, akkor elsőként III. Károly nőága, majd I. József nőága, végül I. Lipót nőága örököl; a nőágon belül elsőként a férfiak, aztán a nők, s majd a többi, soron következő ág. A határozatnak személyi feltételei is voltak, az uralkodó személye csak osztrák főherceg, római katolikus keresztény és törvényes házasságból született lehet. Ha mindezen feltételeknek egyetlen Habsburg sem tud megfelelni, akkor visszaszáll a királyválasztás joga a magyar rendekre. Összességében a Habsburg Birodalom érdekei érvényre jutnak, mert nem volt más megoldás, és a török még mindig ott volt a keleti határainkon” – írja Biró Zsófia, a Habsburg-magyar örökösödési szerződések 1462 és 1723 között című tanulmányában.

A rendelkezés nemzetközi viszonylatban azonban Európa szintű ellenszenvet váltott ki: ezzel ugyanis Ausztria és Magyarország között létrejött jogi helyzet a monarchiát annyira megerősítette, hogy az a nagyhatalmak részéről rosszallást és egyfajta félelmet váltott ki.

„5. § Ő legszentségesebb császári és királyi felsége férfiágának magvaszakadtával (mely magszakadást Isten legkegyelmesebben távol tartani méltóztassék) az öröklési jogon való utódlást e Magyarországban és koronájában, s az Isten segedelmével már visszaszerzett és visszaszerzendő ehhez tartozó részekben, országokban és tartományokban, felséges osztrák házának nőágára is és pedig első helyen a fentisztelt most uralkodó legszentségesebb császári és királyi felségnek.
6. § Azután, ennek magvaszakadtával, a néhai boldogult Józsefnek,
7. § S ezeknek is magvaszakadtán, a néhai dicső Lipótnak, császároknak s Magyarország királyainak ágyékából leszármazókra, és ezeknek törvényes, római katholikus, mind két nemü ausztriai főherczeg utódaira […] az előrebocsátott jog és rend szerint, feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen örökösödésileg birtoklandó más országaiban s tartományaiban is megállapított elsőszülöttségi rendhez képest, uralkodás és kormányzás végett átruházzák.” – áll a Pragmatica Sanctiót beiktató 1723/II. törvénycikkben.

A kölcsönös megegyezésen alapuló, kétoldalú törvény azonban nem más, mint államjogi szerződés és alapszerződés egyben. Nem véletlen, hogy a Pragmatica Sanctio a közjogi rendszerben olyan komoly jelentőséggel bírt, hogy ezen alapultak a későbbi, konkrétan az 1791, 1848, 1867. évi alapvető törvények is.