A porosz hercegnő, aki minden oroszok cárnője lett

1729. május 2-án született II. Katalin orosz cárnő, aki kiérdemelte a „Nagy" jelzőt.

II. Katalin orosz cárnőt a saját korában és gyakran a modern időkben is természetellenes szexuális étvágyú, képmutató háborús uszítónak csúfolják. A róla festett kép alapján ellentmondásokkal teli nő lehetett, aki azonban minden szempontból az egyik legjelentősebb orosz uralkodónak számít, hiszen jelentősen támogatta az orosz művészetet és tudományt, miközben regnálása alatt megerősödött Oroszország európai helyzete. Nem véletlenül érdemelte ki a „Nagy” jelzőt.
Az uralkodónő 1762 és 1796 között ült Oroszország trónján és a felvilágosodás eszméiért küzdött. Kiterjesztette a birodalma határait, élen járt az igazságügyi és adminisztratív reformokkal, de szorgalmazta a védőoltások felvételét és elterjesztését, illetve hatalmas művészeti gyűjteményt is gondozott, amely ma is a világ egyik legnagyobb múzeumának az alapját képezi. Neves filozófusokkal, köztük Voltaire-rel és Diderot-val levelezett, de ő maga is írt operákat és gyermekmeséket. Megalapította az ország első államilag finanszírozott nőiskoláját, megalkotta a saját törvénykönyvét, és előmozdította a nemzeti oktatási rendszer hatékony működését – írja a Smithsonian Magazine online portál.
Az oroszok egyik legbefolyásosabb uralkodója Zsófia Auguszta Friderika (Sophie Friederike Auguste von Anhalt-Zerbst) néven született 1729. május 2-án az akkori Poroszországhoz tartozó Stettinben (ma Szczecin Lengyelországban), egy nem túl vagyonos német hercegi családban, távoli orosz felmenőkkel. Apja ellenzése ellenére 1744-ben ortodox hitre tért, és a keresztségben a Jekatyerina Alekszejevna nevet kapta. A következő évben feleségül ment Péter nagyherceghez (az 1762-ben trónra jutó III. Péter cárhoz), Nagy Péter unokájához és az orosz trón örököséhez, ám a házasságuk boldogtalan volt. A párnak egy fia született, Pál.
Péter cár azonban igen népszerűtlennek bizonyult a nemesség körében, ráadásul szívesebben foglalkozott a katonasággal, mint az államügyekkel. Katalin és támogatói ezért államcsínyt eszeltek ki: III. Péter hat hónappal trónra kerülése és három nappal lemondása után, 1762. július 17-én meghalt. Bár a történelmi források homályosan fogalmaznak, de számos elmélet született azzal kapcsolatban, hogy az orosz cárt bebörtönözték és meggyilkolták, amiben talán Katalinnak és az akkori szeretőjének, Grigorij Orlovnak is benne volt a keze. Miután fiuk, I. Pál még kiskorú volt abban az időben, ezért a trónt az új cárnő foglalta el, aki beiktatási kiáltványában „a nemzet egyöntetű akaratára” hivatkozott. Ellenzői áskálódása ellenére ezután még harmincnégy évig uralkodott az országban.
Katalin számos szeretőt tartott élete során, akiket gyakran magas állásba és pozícióba emelt, majd a kapcsolat végeztével nagy kiterjedésű birtokokkal és a hozzátartozó jobbágyokkal ajándékozta meg őket. Az aktuális szeretőnek az a megtiszteltetés jutott, hogy beköltözhetett a palotába, mégpedig a cárnő lakosztálya alá; a lakhelyüket pedig titkos lépcső kötötte össze. Közülük a leghíresebbnek és legsikeresebbnek Grigorij Potyomkint tekinthetjük, akivel bizonyos dokumentumok szerint titkos házasságot is kötött.
Katalin kiterjesztette Oroszország határait délre és nyugatra, miközben olyan területekkel egészítette ki, mint a Krím, Fehéroroszország és Litvánia. Folytatta és a Nagy Péter által megkezdett nyugatosodási folyamatot. A Poroszországgal és Ausztriával kötött megállapodások (1772-ben, 1793-ban és 1795-ben) többek között Lengyelország három felosztásához vezettek, ezzel Oroszország határai jócskán növekedtek. A cárnő politikai és társadalmi reformerként kezdte az uralkodását, de idővel fokozatosan konzervatívabbá vált. 1767-ben összehívta a Törvényhozó Bizottságot, hogy írásba foglalja az orosz törvényeket, és ezzel modernizálja az orosz életet.
A nagy támogatottságú, 1774-1775-ös Pugacsov-lázadást az orosz hadsereg leverte, ám Katalin ráébredt, hogy az ország ellenőrzésében erősen a nemességre támaszkodik, ezért egy sor reformot kezdeményezett, amellyel nagyobb ellenőrzést biztosított a földjük és a jobbágyaik felett. Ezzel persze figyelmen kívül hagyta a jobbágyok helyzetét, így státuszuk és jogaik tovább romlottak. A cárnő érdeklődésének központjában azonban az oktatás és a kultúra állt. Sokat olvasott, és a korszak számos kiemelkedő gondolkodójával levelezett. A művészetek, az irodalom és az oktatás mecénásaként olyan művészeti gyűjteményekre tett szert, amely ma az Ermitázs múzeumának alapját képezi. Nagy Katalin 1796. november 17-én halt meg Szentpétervár mellett Carszkoje Szeloban. A trónon fia, I. Pál követte őt.