Erős anyák a történelemben

2022.05.02.NG

National Geographic Magyarország

Anyának lenni bizonyos történelmi helyzetekben nem volt könnyű, sokszor kellett a híres nőknek drasztikus döntéseket hozni.

Nézzünk meg most tíz történelmi példát a nationalgeographic.com bemutatásában azon anyákról, akik a korszaktól függetlenül kemény munkát végeztek!

Hatsepszut, a kivétel

Egyiptom uralkodói alapértelmezetten férfiak voltak, azonban egy nő véget vetett ennek a szokásnak. Amikor II. Thotmesz időszámításunk előtt 1479-ben elhunyt, Hatsepszut királyné 2 éves mostohafiát jelölték meg utódjául, a királyné pedig régens lett – legalábbis ez volt a terv. Bár a pontos időponton vitáznak a történészek, Hatsepszut fokozatosan magához ragadta a hatalmat és régensi működése ötödik évére már fáraóvá koronázta magát.

Hatsepszut 21 éven át uralkodott, áldozatokat mutatott be az isteneknek, kereskedelmi tárgyalásokat folytatott, hatalmas építményeket emeltetett. A hatalma megszilárdítása céljával a műalkotásokon férfiként ábrázoltatta magát, a domborműveken a fáraók fejdíszét és öltözetét viselte. Megfontolt PR-ja részeként rendre azt vallotta, hogy Ámon isten akaratára foglalta el a trónt.

Hatsepszut időszámításunk előtt 1458 körül hunyt el, és a nevelt fia, III. Thotmesz, aki ekkorra már férfivá érett, elfoglalhatta a trónt. Bár megpróbálta anyja történelmi emlékeit kitörölni, a jólétet biztosító és népszerű uralkodó nyomai mégis fennmaradtak.

Ifjabb Agrippina, a hatalmi játékos

A könyörtelenség családi vonás volt akkor, amikor a 11 éve házas, ám még csak 24 éves Julia Agrippina világra hozta egyetlen gyermekét, Nérót. 39-ben leleplezték, amint bátyja, Caligula ellen puccsot szervez, száműzetésbe került. Míg ő egy mediterrán szigeten élt, bátyját saját katonái lemészárolták, férje pedig betegségben elhunyt, s nagybátyja, Claudius, az új uralkodó visszavárta Rómába az asszonyt. Ezután újra férjhez ment, ám hamarosan, gyanús körülmények közt meg is özvegyült, a rossznyelvek szerint ő maga tette el láb alól második férjét, majd harmadszor is férjhez ment, ezúttal nagybátyját, Claudius császárt választva hitvesül.

Az uralkodó nejeként Agrippina nagyobb szabadságot élvezett, mint előtte bármely római nő, és még Claudiust is meggyőzte arról, hogy Britannicust, saját vér szerinti fiát kitagadva, Nérót jelölje meg örököseként.

Az ókori történetírók szerint Agrippina aztán gyilkossá vált, gombával mérgezte meg Claudiust, hogy Nérót juttassa a trónra és ő maga régensként uralkodhasson, de elképzelhető, hogy Claudius természetes okokból halt meg. Ám a módszer nem is számít, ennél fontosabb volt maga az időzítés ahhoz, hogy Néróból császár lehessen.

Néró véreskezű zsarnokként híresült el, aki anyja előrelátását se díjazta: 59-ben egy hajóútra csalta el, ahol a hajónak el kellett süllyednie – azonban Agrippina ezt a merényletet túlélte. Eztán Néró orgyilkosokat küldött a villájába, ahol Tacitus történetíró szavai szerint a nő, hasát előretolva, utolsó szavaival azt mondta „a méhemet döfjétek át”, amely az uralkodónak életet adott.

Boudica, a lázadó

A harcos királynő a Római Birodalmat hívta ki, hogy megbosszulja az őt és lányát ért sérelmeket. Az ókori britanniai történet Boudica férjével, az icenusok törzsének vezetőjével kezdődött, aki nem akarta javait az elvárásoknak megfelelően a római tisztekre hagyni, Kr. u. 60 körüli halálakor. A vagyona felét felesége és két lánya örökölte, másik felét közvetlenül a császár, Néró, bízva abban, hogy így védelmet szerez családja számára. A római tisztek azonban nem nyugodtak bele az örökségbe és bosszúból megverték Boudicat, a két lányát pedig megerőszakolták. Ezt a törzsének tagjai, nők és férfiak egyaránt vérlázítónak tartották, Boudica pedig a szomszédos törzsekkel összefogva lázadássá változtatta ezt az elégedetlenkedést, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy kiűzzék Britanniából a rómaiakat. Mintegy 120 ezer kelta harcos követte Boudicat, és számos római települést elpusztított a sereg. Tacitus történetíró szerint a királynő és lányai harci szekéren köröztek a csatatéren, így buzdítva a mintegy 80 ezres sereget a végső összecsapásban, amelyben azonban 10 ezer kiválóan képzett római katonának sikerült megsemmisíteni a lázadó hadat.

Christine de Pizan, a szavak mestere

1379-ben három gyerekkel özvegyült meg az akkor 25 éves Christine de Pizan, s úgy döntött, képes lesz férfiúi részvétel nélkül is boldogulni. Formális iskolai végzettségét – amely ekkoriban rendkívül ritka volt a nők körében – arra használta, hogy munkát találjon. Az itáliai születésű, de francia neveltetésű nő tudott görögül és latinul, tanult orvostudományt, irodalmat és filozófiát, mielőtt 15 évesen férjhez ment. Elég jelentős volt a tudása ahhoz, hogy egy másolóműhelyben a kalligráfusokat, könyvkötőket és miniatúrafestőket irányítsa. Némi plusz pénz reményében saját verseit küldte szét befolyásos embereknek, s szert is tett e módon néhány patrónusra. Hamarosan elég pénze lett ahhoz, hogy a másolóműhelyi munkát befejezze s saját írásművészetéből tartsa fenn családját. Nem félt kimondani véleményét, így például a nők taníttatása mellett érvelt, úgy vélte, ha a lányokat a fiúkhoz hasonlóan iskolába küldenék, ők ugyanúgy elsajátítanák a tudományok és művészetek titkait. Mivel élete a százéves háború árnyékában telt, politikai tanácsokat is adott. 1430-ban írott utolsó költeménye Jeanne d’Arc dicsőségéről szólt, ő volt az egyetlen, aki a mártírról még annak máglyahalála előtt népszerű írásművet alkotott.

Idia, Benin első anyakirálynője

Benin, gyarmat előtti időszakának szájhagyománya szerint Idia az egyetlen nő volt, aki hadba vonult. E címet akkor szerezte meg, amikor polgárháború robbant ki fia, Esigie, és annak egy másik anyától született féltestvére közt. A harcokat, amelyek Benin trónjáért folytak, 1504-ben Esigie nyerte meg, és a győzelmét anyja tanácsainak és misztikus hatalmának tulajdonította. Tisztelete és köszönete jeléül Esigie anyakirálynőnek nevezte ki őt, falvakat, törzsfőket irányított, és szolgái voltak. Első nőként a hagyományos, színes női öltözet helyett karddal oldalán, egy speciális vörös és gyöngyökkel díszített ruhában ülhetett a trónra. Szerepmodellként szolgált mindazon nők generációi számára, akik követték a későbbi évek során. Még a frizuráját, a csavart kontyba fogott, korallgyöngyökkel díszített hajviseletet is tőle származtatják.

Sacagawea, a kalandos életű

A fiatal anya a híres amerikai őslakos nép, a sosoni törzs tagjaként alig két hónappal kisfia, Jean-Baptiste Charbonneau születése után, 1805-ben a Lewis és Clark expedícióval (Meriwether Lewis és William Clark) kelt útra. A nyugat felfedezésére indult expedíció során átszelték a kontinenst. Sacagawea közel másfél éven át cipelte kisfiát Észak-Dakotától a Csendes-óceánig, Lewis és Clark pedig igazán örülhetett, hogy velük tartottak. Sacagawea férje, a kanadai francia prémkereskedő rábeszélte az utazókat arra, hogy béreljék fel a fiatal anyát tolmácsként, hogy az őslakos törzsekkel való cserekereskedelmet segítse. Amikor fél évvel később egy sosoni csapatba futottak bele, Sacagawea ráébredt, hogy azok vezetője az öt éve nem látott bátyja, s ennek köszönhetően az expedíció meg tudta vásárolni tőlük mindazokat az árukat, amelyekre szükségük volt az út során. Később az őslakos törzsek, meglátva Sacagaweat, sokkal barátságosabbak voltak, hisz egy anya s kisgyereke láttán tudták, hogy a csapat nem háborús szándékkal járja útját.

Sojourner Truth, a szabadság harcosa

Sojourner Truth, 1797 körül született Isabella Baumfree néven, mindössze 2 éves volt, amikor New York állam megváltoztatta rabszolgatörvényét: az 1799 előtt született rabszolgák 1827-től szabad emberként élhettek tovább. Az 1799 után, de még rabszolgaságban született gyermekek pedig felnőtt korukban megkapták szabadságukat (lányok 25, fiúk 28 éves korukban). Sojourner 1826-ban megkapta szabadságát, akkor csecsemő kislányával együtt, ám három nagyobb gyermekét (Diana, Elizabeth és Peter) hátra kellett hagynia, ők a törvény értelmében csak a húszas éveikben szabadulhattak fel. Sojourner olyanoknál talált menedéket, akik a rabszolgaság eltörlését támogatták és 20 dollárért megváltották ugyan az ő szabadságát, ám hamarosan megtudta, hogy 5 éves fiát illegálisan eladták Alabamába, ottani rabszolgatartóknak. New York államban törvénytelen volt a rabszolgákat az államhatáron túlra eladni, ezért Sojourner elhatározta, hogy bepereli a fiát eladókat, és meg is nyerte a pert. Fia is felszabadulhatott, Sojourner pedig az egyik első fekete nő volt, aki fehér férfi ellen pert nyerhetett. Ez volt az első lépés azon az úton, amelyen a rabszolgaság eltörléséért és a nők jogaiért küzdött.

Laksmi Bai, a jogvédő

1853-ban Janszi, a gyarmati India északi részén lévő hercegség maharadzsája gyermektelenül haldokolt, amikor feleségével, Laksmi Bai-jal örökbe fogadott egy fiút. A fiú örökösi mivoltát azonban nem ismerte el a Brit Kelet-Indiai Társaság, majd lerohanták a területet, ám Laksmi a fia jogaiért és a terület visszaszerzéséért harcolt. Megbízott egy brit jogászt, aki azt tanácsolta, küldjön képviselőket Londonba, hogy azok a Brit Kelet-Indiai Társaság igazgatóságánál felszólaljanak. Azonban ez se volt elegendő, a királynőt kiűzték a királyi erődből, és 1854-ben saját palotájába vonult vissza. Három évvel később lázadások törtek ki a brit uralom ellen e régióban, s a harcok eldurvulása idején 60 brit (férfiak, nők és gyerekek) keresett menedéket a palotájában. Ám a palota nem volt ostromálló, ezért a külföldiek megadták magukat, és bár a lázadók békés elvonulást ígértek nekik, amint kiléptek a palotából, mindet legyilkolták.

Habár a szóbeszéden és megbízhatatlan tanúvallomásokon túl semmi bizonyíték nem volt rá, hogy Laksmi ebben a mészárlásban részt vett volna, a brit erők mégis elítélték, s 1858-ban már Jansziba masíroztak a brit katonák, bosszúra szomjazva. Laksmi Bai 14 ezer fős sereget állított, de a britek legyőzték őket, ő maga és fogadott fia elmenekültek, de még ebben az évben megölték mindkettejüket. Nevét és történetét dalok, versek őrzik, s 2019-ben Manikarnika címmel film is készült életéről.

Ann Reeves Jarvis, a megbecsült

Ann Reeves Jarvis olyan jó anya volt, hogy a lánya egész életét annak áldozta, hogy emléket állítson neki, és minden anyának. Jarvis a béke szószólója volt, és azon fáradozott, hogy a polgárháborúban szemben állt konföderációs és uniós veteránok ellentéteit elsimítsa. Amikor 1905-ben elhunyt, lánya, Anna Jarvis elhatározta, hogy egy, az anyákat éltető ünnepért fog küzdeni, amikor a gyermekek azoknak mondhatnak köszönetet, akik a legtöbbet tették értük. 1908-ban ünnepelték először az anyák napját Nyugat-Virginia és Philadelphia területén. Annak ellenére, hogy a kezdetek itt sem voltak egyszerűek, hamarosan népszerűvé vált, s 1914-től nemzeti ünnepp május második vasárnapja az USA-ban. Anna Jarvis 1920-ban már elriadt attól, hogy mennyire kommercializálták az ünnepet, eltérve annak eredeti céljától.

Maria von Trapp, a muzsikus

Maria Augusta Kutschera sose akart anyává válni. 1926-ban egy salzburgi bencés apátságban tanulva arra készült, hogy apácaként éli majd le életét, ám egy megözvegyült haditengerészeti kapitány épp itt keresett házitanítót. Mivel Maria tanítói diplomával rendelkezett, a nővérek őt ajánlották egy tíz hónaposra tervezett időszakra. Az volt a feladata, hogy az egyik gyereket tanítsa, ám ő mind a hetet gyorsan megszerette, miközben a kapitány pedig belé lett szerelmes. Amikor megkérte a kezét, azt kérdezte tőle, lenne-e a gyermekei második anyja, az mondta „Biztosan Isten adta a szájába ezeket a szavakat, mert ha csak feleségül kért volna, nem biztos, hogy igent mondok neki.” A pár 1927-ben kelt egybe, Maria szült két gyereket még, majd a gazdasági válság után a család hivatásos énekesekként járta be Európát. Amikor 1938-ban Ausztriában a nácik átvették a hatalmat, a család Olaszországon át Angliába, majd az USA-ba menekült, ahol Maria még egy gyermekkel megajándékozta von Trapp kapitányt, majd 1949-ben megírta az Éneklő Trapp család történetét, amelynek egyes részei később a Muzsika hangja című musical és film alapját képezték.