A magyar nyelvű nőnevelés egyik élharcosa

Teleki Blanka grófnő a magyar nőnevelés egyik úttörőjeként és a nők művelődési egyenjogúságának híveként tevékenykedett. A kor normáival és elvárásaival ment szembe, amikor 1846-ban intézetet nyitott Budapesten, hogy művelt, a magyar nyelv és nemzet iránt elkötelezett úrilányokat neveljen. Ez volt az ország első leányneveldéje, ahol szaktanárok tanítottak, többek közt Leövey Klára (más írásmóddal: Leőwey, Lővei) és a későbbi szabadságharcos, Vasvári Pál, aki irodalmat és történelmet tanított.

Erdélyi arisztokrata grófi családba született 1806. június 3-án. Édesanyja az első magyarországi óvodák megalapítójának, gróf Brunszvik Teréznek a húga volt, így a kis Blanka már a kezdetektől az oktatás-nevelés modern eszméit hallgatva nőtt fel. Nagynénje ráadásul szívesen vitte magával a különböző külföldi utazásaira. Nem véletlen, hogy Münchenben és Párizsban is tanult, és eleinte elsősorban a festészet és szobrászat iránt érdeklődött. Végül a korszerű nőnevelést választotta hivatásul: a mai Szabadság téren nyitotta meg az első magyar tanítási nyelvű leánynevelő intézetet 1846-ban.

„Amikor Brunszvik Teréz 1845 nyarán megtudja, hogy az unokahúga „egy intézetet” tervez, hirtelenjében csak annyit fűz hozzá: „Akkor minden iratomat és könyvemet reá hagyhatom…”
Nagy, mondhatni történelmi pillanat ez számára, hisz’ évtizedek óta arra vár, hogy találjon valakit, aki a művét folytatja és beteljesíti. Az 1820-as évek elején a húga, Jozefin legnagyobb
leányával, „a zseniális Vikivel” akart leánynevelő intézetet nyitni, őt azonban a halál váratlanul elragadta tőle. A féltestvérét, Minonát, akit maga Teréz segített a világra, az anyja jelképesen neki ajándékozta, ám az apa, az észt Stackelberg báró (Jozefin második férje) a kislányaikat a hazájába vitte. Most viszont Blanka egy olyan döntéssel állt elő, amelyben ő már alig reménykedett. Brunszvik Teréz, aki harmincnégy évesen életét Isten kezébe tette, az Isten-haza-nevelés sajátos „háromságában” gondolkodott és tevékenykedett. Unokahúgával, Blankával, akit minden jogos és/vagy túlzó kritikája ellenére is őszintén szeretett, az istenhitben nem találkoztak össze. A hazaszeretet jegyében viszont igen, ráadásul a honleányi szolgálatát Blanka is a nevelésügy terén kezdte, ami új távlatokat nyitott kettejük kapcsolatában” – írja Hornyák Mária a Brunszvik Teréz „szellemi” gyermeke: Teleki Blanka című kötetében.

Teleki a korszerű nőnevelés mellett nagy erőkkel küzdött a női egyenjogúságért is. Az intézete 1848. végén, Pest kiürítésekor bezárta kapuit, ám ő nem pihent: Leövey Klárával együtt úgy döntött, hogy pénzzel és élelemmel segíti a sebesülteket Debrecenben és Szegeden. A szabadságharc bukása után menekülteket bújtatott, részt vett a hadbíróság elől bujdosó forradalmárok rejtegetésében, de külhoni forradalmi körökkel is levelezett. Az egyik Teleki-kúriára, a nehezen megközelíthető Pálfalvára (Szatmárpálfalva, ma Románia) vonult vissza. A bécsi rendőrség 1851-ben letartóztatta, és két évnyi raboskodás után (amit a saját intézetével szemben kellett töltenie), 1853-ban a haditörvényszék elé állították és tíz évi várfogságra ítélték, elsődlegesen magyar szellemű leánynevelés vádjával.

„Teleki Blanka kérhetett volna kegyelmet, amit menten meg is kapott volna! Több szabadlábon élő kortársáról tudunk, akik kényszer hatására megtették a maguk kisebb-nagyobb kompromisszumát. (Nem szólva azokról, akik önként szegődtek az önkényuralom szolgálatába!) Ezt azonban ő, aki nem sokkal előtte a hazaszeretetet ojtogatta a növendékei szívébe, azért sem tehette meg, mivel ily módon saját magát köpte volna szembe. Blanka grófnő tisztában volt azzal is, hogy a szavaknál a személyes példa mennyivel fontosabb – s nem csupán a pedagógiában, hanem „a hóhér kezétől vérző ország” felnőtt lakosai előtt is! Nem szólva a rabtársairól! Az említett amerikai utazó elbeszéli, hogy mekkora hatás tett rá az ablakrésen át olykor megpillantott, napról-napra sápadtabb hölgy hősies kitartása. Ez a példa egészen biztosan erőt öntött azokba a sáncmunkára ítélt kufstcini hazafiakba is, akik a sétájukhoz fagyban, esőben is ragaszkodó két „gyönge” nőt, Blankát és Lővei Klárát láthatták” – írja Hornyák Mária a raboskodó Teleki Blankáról a könyvében.

Teleki Blanka Brünnben, Olmützben és végül Kufsteinben raboskodott. Bezártságának hatodik évében amnesztiával szabadult 1857. május 11-én, de többé nem tért haza. Ezután a párizsi rokonaihoz költözött, ahol a menekültek ügyét karolta fel. Végül a francia fővárosban halt meg 1862. október 23-án. A sírja a montparnasse-i temetőben található.