A magyar honvédtábornok, aki a török hadseregben is szolgált

Budavár bevételénél hadtestparancsnokként szerzett érdemeket, de más csatákban is felfigyeltek bátorságára, valamint parancsnoki és hadvezetési képességeire. Az 1848-49-es szabadságharc bukása után Törökországba emigrált, ahol Iszmail pasa néven, dandártábornokként harcolt.

Kmety György 1813. május 24-én született a Gömör megyei Felsőpokorágyon. Apja evangélikus lelkészként szolgált, aki elhunyt, amikor György még csak öt éves volt. A család áttelepült Nyíregyházára. Iskolai tanulmányait Késmárkon kezdte meg, a nevelését irányító bátyja, Pál 1833-ban azonban úgynevezett közvitéznek adta a 19. (Schwarzenberg) gyalogezredbe. Itt György olyan képességekre tett szert, amelyeket kortársai nagyra becsültek.

„A közemberként induló Kmetyt testvére hamarosan a kadétok közé emeltette. Altisztként is már komolyan érdeklődött a taktika iránt: német klasszikusok műveit olvasta e témában. 1840-ben hadnagy lett, 1847-ben pedig már főhadnagy. 1848 októberében Magyarországra helyezték, az ezred 3. zászlóaljához, ám végül a Pozsonyban szervezett 15. honvédzászlóaljhoz került. Október 19-én annak századosává nevezték ki, október 22-én azonban már a győri 23. honvédzászlóalj élén találjuk. Csapataival bátran küzdött a szerencsétlen kimenetelű schwechati csatában, amelynek elismeréséül Kossuth zászlóaljparancsnokká nevezte ki, a december 16-i parndorfi csatában tanúsított helytállásáért pedig alezredessé léptették elő. 1849. január 5-től egy dandár, majd 1849. február 15-től már egy hadosztály vezetésével is megbízták. Csapataival a kápolnai csatát követően, február 28-án Mezőkövesdnél megszalasztotta a magyarokat üldöző osztrák dandárt, és ezzel a csatasorozat legszebb magyar harci műveletét hajtotta végre. A tavaszi hadjárat első ütközeteiben hadosztálya nem jutott jelentős szerephez, ennek ellenére április 14-én ezredessé léptették elő” – írja Arbanász Ildikó és Csorba György a Kmety György emlékirata Kars erődjének 1855. szeptember 29-i védelméről című tanulmányban.

Kmety György részt vett a budai vár ostromában, és a május 4-i rohamban ő maga is megsebesült. A főváros visszafoglalásának komoly feladata után a csornai ütközetben bizonyította vitézségét. Aznap léptették elő vezérőrnaggyá, amikor 1849. június 26-án megindult a magyar hadsereg elleni utolsó osztrák hadjárat Haynau táborszernagy irányítása alatt. Kmety, mint az egyik legütőképesebb egység vezetője, ismét vitathatatlan érdemeket szerzett, így főparancsnokká nevezték ki. A csapatai felbomlása után azonban ő is az emigrációt választotta. A világosi fegyverletételt követően Törökországba menekült, ahol Iszmail néven belépett a török hadseregbe.

„Kalandos menekülése után a vidini tábor lakója lett. Bem József iszlám hitre való áttérését követően ő is – minden valószínűség szerint csak névlegesen – renegáttá vált. Az áttért katonatisztek egy csoportját Bemmel az élen a szíriai Aleppóba helyezték át. Kmetyt az öreg tábornok teljes bizalmába fogadta. A városban 1850 októberében több hétig tartó súlyos zavargások törtek ki, amelynek leverésében tevékenyen részt vettek a magyar emigránsok is: a tehetetlen török tisztek helyére állva óvták a város keresztény lakosságát. Kmety az angol konzulátus védelmét látta el. Bem az eseményeket követően a felelős kormányzó leváltását és annak helyére Kmety kinevezését követelte. Bár ez nem történt meg, Bem halála után rangidősként ő vezette a renegátok csapatát. 1851-ben az aleppói emigránsok egy részét más katonai egységekhez vezényelték át. Tizenegy fő Európába való távozásra kért és kapott engedélyt. 1851. szeptember 27-én Kmety György is lemondott katonai szolgálatáról, és az engedély kézhezvétele után elhagyta az Oszmán Birodalmat” – mutat rá a tanulmány.

Kmety a londoni emigrációt választotta, ahol Görgey Artúr emlékirataira válaszul megírta első önálló művét. Amikor azonban kitört a krími háború 1853-ban, önkéntesként ismét török katonai szolgálatba állt. Hogy mi oka volt erre? Abban reménykedett, hogy talán újra fegyvert ragadhat Ausztria ellen. A harcok során ismét kiemelkedő érdemeket szerzett, amiért a török kormányzat kitüntette.

Ezután azonban már egyre többet betegeskedett, ami miatt nyugdíjazását, valamint Londonba való távozásának engedélyezését kérte, 1861-ben. 1865. május 25-én hunyt el hátgerincgyulladásból származott szélhűdés miatt az angol fővárosban. Miután előzetesen többször hangoztatta, hogy nem tért át az iszlám hitre, ezért evangélikus szertartás szerint helyezték örök nyugalomra a londoni Kensal Green temetőben.