A színésznő, akinek Petőfi Sándor is megkérte a kezét

Prielle Kornélia a 19. századi magyar színjátszás egyik ikonikus alakjának számított, aki 1841‑től különböző vidéki társulatok tagjaként járta az országot, majd 1859‑től haláláig a pesti Nemzeti Színház által ismerte meg nevét a közönség. Hat és fél évtizedes színészi pályája során csak a fővárosban közel háromszáz szerepben, majd háromezer estén játszott, amelyhez még számtalan, vidéki fellépés járult.

„Valami új és meglepő jelensége volt a magyar színháztörténetnek. Játékának könnyedsége, beszédének lebegő súlytalansága az indulatok kevéssé hangos, de szabadabb szárnyalását eredményezte, a tempó és ritmus elevenebb változatosságát nyújtotta. Így érthető, hogy már kezdő éveiben ez a kortársakra nem jellemző könnyedség volt nagy hatással a színházi közönségre, kritikusokra egyaránt” – írja Bartha Katalin Ágnes a Prielle Kornélia bejátszott terei című tanulmányában.

Prielle Kornélia, született Prielle Antónia (egyes fennmaradt dokumentumokban Priel) 1826. június elsején, pünkösdvasárnapján született a mai Románia területén, Máramarosszigeten. Az Antónia neve csak a keresztlevelében szerepel, ám a kezdetektől Kornéliának hívták. Az ábrándos kislány már tízévesen elhatározta, hogy egyszer híres színésznő lesz. Álmait meg is valósította: tizenöt éves korában, 1841. június 10-én lépett először színpadra Tóth István társulatánál.

„Tóth társulata három hónap múlva megbukott, ekkor atyja a családjukkal rokonságban álló Kilényi Dávid társulatához vitte, mely leginkább Erdélyben működött. Itt ismerkedett meg Dérynével, ki nagy szeretettel foglalkozott vele, buzgón oktatgatta s kitől saját megemlékezése szerint is sokat tanult. Erdélyben találkozott Kántornéval is, ki nemkülönben figyelmére és barátságára méltatta. Erdélyben hívta meg a Nemzeti Színházhoz Szigligeti Ede is, kinek „Zsidó” című népszínművében 1844 őszén Nagyszebenben nagy sikerrel játszotta Lizi szerepét. Ebben a szerepben mutatkozott be azután a budapesti Nemzeti Színházban is, 1844. dec. 17-én. Fellépését igen kedvezően fogadták, a „Honderű” bírálója nem késett rámutatni, hogy benne ritka színészi tehetség rejlik, mely évek folytán a művészi tökély nem mindennapi fokára fejlődhetik. De 1845. végén újra vidékre ment s a szabadságharcig Nagyváradon, Kecskeméten, Kolozsvárt és főleg Debrecenben játszott. 1846 őszén itt esett meg rövid és romantikus ismeretsége Petőfivel, melynek majdnem házasság lett a vége. Petőfi a pár napos epizód után visszapártolt Szendrey Júliához, Kornélia pedig a következő évben nőül ment egy nagy tehetségű kezdő pályatársához, Szerdahelyi Kálmánhoz, a jónevű és sokoldalú Szerdahelyi József fiához. Mikor az ifjú férj a következő évben honvédnek állt, házasságukat felbontották” – írja Prielle Kornéliáról a Magyar Színművészeti Lexikon.

Néhány legenda úgy tartja a színésznő Petőfivel, a forradalom költőjével való kapcsolatáról, hogy csak azért nem keltek egybe, mert sem a katolikus pap, sem a református lelkész nem volt hajlandó összeadni őket. Egy másik mítosz szerint egyik magyarországi látogatása során még Erzsébet magyar királyné, közismertebb néven Sissi is mindenképpen látni akarta a színésznőt, aki gyötrő migrénes fájdalmai ellenére, kizárólag a királyné kedvéért állt aznap este a színpadra.

Prielle Kornélia, 1849-ben végül Hidassy Elek földbirtokos, huszárkapitány felesége lett és néhány évre visszavonult a színpadtól. Új házassága sem járt azonban sikerrel, így annak felbontása után leszerződött egy vidéki dunántúli társulathoz, és számos településen lépett fel. 1857-ben a Nemzeti Színház tagja lett, és divatos francia színművekben ismerhette meg nevét a közönség. Egy-egy darabban exférje, Szerdahelyi Kálmán volt az állandó partnere, akivel újra szerelembe estek, így másodszor is házasságot kötöttek.

Ekkor már sokszínű, egyéni varázslattal megáldott színésznőként ünnepelték a kritikusok is. A színészi hanyatlás legáltalánosabb tünete, az emlékezőtehetség csökkenése is bámulatosan sokáig megkímélte. Ötvenéves jubileumán a királyi pár a koronás arany érdemkereszttel tüntette ki. Csak hetvenkilencedik életévében mutatkoztak rajta a fizikai hanyatlás tünetei, ami miatt többé nem léphetett színpadra. Visszavonult a művészi élettől, ám a magány fájdalmas érzését már nem tudta feldolgozni. Negyedszer is férjhez ment, ezúttal a nála 45 évvel fiatalabb Rozsnyay Kálmán íróhoz. A gyógyulás reményében Abbáziába utazott, de onnan még betegebben tért haza. Végül napokig tartó haláltusa után, 1906. február 25-én hunyt el.