Bangkok Charlie-val jelentjük
A szegedi származású, eredetileg magyar-történelem-kommunikáció szakon diplomázott idegenvezető, blogger többek között itthon az Index alapító csapatát erősítette, ám sokakkal ellentétben őt nem az utazgatás hozta a világ egyik legfelkapottabb turistaparadicsomába, hanem az üzlet.
Kezdjük az elejéről! Online felületen és a közösségi médiában nem szerepel sem az eredeti neved, sem pedig a fényképed, holott nem egy magyar hírportál veszi át tőled folyamatosan a thai híreket, ráadásul van olyan videód, amit 45 millióan néztek meg. Hogy van ez?
A válasz nagyon egyszerű, megkérek mindenkit, ne írják meg a nevem. Igazából az egész névtelenség akkor kezdődött, amikor megkerestek jóval régebben itt Thaiföldön magyarok azzal, hogy segítenék-e nekik ebben meg abban – nem teljesen legális dolgokban. De kérdem én, ha Magyarországon sem találkozom ilyen kétes alakokkal, akkor itt minek tenném? Akkor még volt fényképem a Facebook oldalamon, de levettem.
Mivel az eredeti nevemet a thaiok sehogy sem tudták kimondani, leírni, ráadásul az itt egy teljesen helyi tradíció, hogy mindenkit beceneveken szólítanak, én is választottam egy könnyebbet, megszületett Bangkok Charlie, mindenki csak így emleget, Magyarországon is.
Az elmúlt 18 év alatt pedig egyfajta legenda lett utazókörökben abból, hogy vajon hogyan nézhetek ki. Mindenki találgat, engem meg ez mulattat. Volt már rá példa, hogy a Bangkok felé tartó járaton együtt ültem más magyarokkal, akik váltig állították, hogy ismerik Charlie-t, az ötvenhatos magyart. Nem ábrándítottam ki őket. Az, hogy nincs fenn a képem a közösségi médiában, azért is hasznos, mert így legalább tudom élni a civil életemet, akár Bangkokban, akár akkor, ha hazalátogatok.
Egyébként pedig a Charlie angyalaiban Charlie-t sose lehetett látni, akkor én minek mutogatnám magam.
Hogyan kerültél Thaiföldre?
Magyarországon volt egy ruha nagykereskedésem, főleg férfi felsőruházattal és gyerekruhával foglalkoztunk, így az üzlet miatt érkeztem Bangkokba 2004-ben. Hazánkban addigra a textilipar teljesen elfogyott, a kínaiak tönkretették, mindenki máshol keresett gyártást, Thaiföld pedig ebből a szempontból igen fejlett országnak bizonyult.
Kezdetben áruért jöttem, gyárakat, boltokat látogattam, aztán mikor leadtuk a rendelést, fél év múlva újra Thaiföldre érkeztem, majd az üzlet beindulásával egyre sűrűbben, már havonta kellett volna ide utaznom. Végül megegyeztem a társammal, hogy ő viszi a nagykert, én meg intézem a beszerzést, és kiköltözök egy évre. Ez volt 18 évvel ezelőtt.
Mióta foglalkozol turizmussal?
11-12 éve, amióta a legnagyobb magyar iroda bangkoki idegenvezetője megkeresett azzal, segítséget kérnének, mert annyira sok a csoportjuk, hogy nem bírják egyedül lebonyolítani a meghirdetett túrákat. Nekem pedig családi kötődés az idegenvezetés, mert édesanyám, aki franciául is beszél, Szegeden ezzel foglakozott, a húgoméknak pedig irodája volt korábban Budapesten. Végül a magyar utazási iroda mellett egyre több privát vendégem lett, akik vagy visszajöttek, vagy e-mailen keresztül kerestek meg. Most gyakorlatilag a vendégköröm 80 százaléka privát.
Thaiföldön szigorú szabályok vonatkoznak az idegenvezetésre. A thai irodám mellett munkavállalási engedélyem van, de például a jogszabálynak megfelelően thai idegenvezetőt is kell alkalmazni. Itt nagyon-nagyon vigyáznak arra, hogy a helyieknek legyen munkája. Nem egy foglalkozás a külföldiek számára egyébként tilos, nem csak az idegenvezetés, de mérnöki munkát sem végezhet akárki, a hatalmas toronyházakat hivatalosan mindig thai mérnök kell hogy tervezze.
Sokan kérdezik, hogyan lehetne itt munkát vállalni?
Őszintén? Nem egyszerű. A legelterjedtebb foglalkozás a külföldiek körében az angol tanítás volt, bár ez a covid alatt sokat változott, mert az olcsó filippínó vendégmunkások monopolizálták a piacot. Digitális nomádok ugyan sokan vannak, akik egy társasházban, ahol úszómedence meg őr is van, már 150 000 forintnyi baht/hónapért lakást is bérelhetnek. Velük egy gond van, nem kapnak hosszú távú vízumot. Az azonban, aki betöltötte az ötvenet, nyugdíjas vízumra jogosult. Sokan így vannak itt, csupán be kell tenni nyolcmillió forintnak megfelelő thai bahtot a bankba, és akkor azonnal megkapja az illető a vízumot. Ezzel azt akarják elérni, hogy ne a csóró nyugdíjasok jöjjenek ide, hanem az, aki költ.
Milyenek a thaiok?
Mosolygósak, nagyon kedvesek, ha pedig fehérként megszólalsz thaiul, azt nagyon imádják. Én, amikor kiköltöztem, beiratkoztam egy nyelviskolába, folyékonyan beszélek thaiul és olyankor megváltozik a helyi világ az ember körül. Tudják, hogy nem turista vagy és nem titok, sok mindent olcsóbban fogsz megkapni. Egyébként szeretek itt a thaiok között élni, bár nem mindenben értek egyet velük, de tisztelem a kultúrájukat.
A ladyboyok mellett nem mehetünk el. Mit gondolnak róluk valójában a thaiok?
Először is hadd oszlassam el azt a sztereotípiát, hogy Thaiföld harmadik nemével csak a bárokban találkozunk. Nem igaz, mindenütt ott vannak, például az egyik thai idegenvezetőm, is ladyboy.
A másik tévhit pedig, hogy senkit nem nevelnek ladyboynak, marhaság, hogy a leánygyermekkel nem rendelkező családok, így szeretnék kárpótolni magukat.
Egész egyszerűen a thaiok hite szerint a ladyboy egy rossz testbe született lélek, aki már egészen kicsiként úgy érzi, hogy lányként szeretne élni. Mikor aztán elérik a nagykorúságot, elkezdődnek a hormonkezelések és az átalakító műtétek. Azt tegyük hozzá, hogy Bangkok egyik legfelkapottabb plasztikai sebésze már 40 000 bahtért állítólag nagyon szép melleket csinál, akár napi 20 műtétet is végez. Ha pedig valaki teljes nemátalakító beavatkozáson esik át, senki meg nem mondaná, hogy férfinak született.
A thaiok humorát mutatja egyébként, hogy Bangkokban van olyan bár, ami azzal hirdeti magát, hogy 100 % GIRL, csak hogy a kedves férfivendégek megnyugodjanak.
Ugyanakkor nem csak ladyboyokkal találkozhatunk Thaiföldön, hanem tomboyokkal is, vagyis nagyon férfias nőkkel, akikről keveset beszélnek.
Az viszont egy rejtély, hogy miért van ladyboyokból a többi országhoz képest Thaiföldön ennyire feltűnően sok, főleg itt, Bangkokban, ahová természetesen sokan vidékről érkeznek. Itt a fővárosban megvan a közösségük, itt nem nézik ki őket, úgy öltözködhetnek, ahogy szeretnének. Bár a thaiok rendkívül toleránsak velük, sok állásba nem veszik fel őket, ráadásul a ladyboyok nagy fájdalmára a nevük előtti Mr-t soha nem tudják megváltoztatni.
Sokáig a katonasággal is probléma volt, mert behívták őket a sorozásra, aztán ültek vegyesen a fiatal fiúk meg ladyboyok, de ha már átestek legalább a mellműtéten akkor kiszórták őket természetesen.
Mi az, amit a legjobban szeretsz Thaiföldben?
Jó kérdés. Bangkokot azért imádom, mert nagyon jó keveréke egy fejlett modern világvárosnak meg egy ázsiai dzsungelnek.
De az ország időjárása szerintem az, ami nagyon meghatározó. Nem szeretem a hideget, amikor kiköltöztem, az nagyon fontos szempont volt, hogy nem akarok telet. Sokan kérdezik, miért nem megyek haza karácsonykor. Nem bolondultam meg! Egyrészt akkor van főszezon, másrészt pedig otthon hideg van.
Bár az utóbbi két évben nem beszélhetünk szezonokról, a covid teljesen tönkretette a turizmust. Csak hogy lásd, például 2019-ben novembertől februárig hetente csupán egyetlen szabadnapom volt, na ezt vágta el a világjárvány egy az egyben. Azon csodálkozom, hogy a thai idegenvezetőim illetve a sofőrjeim hogyan élték túl, mert itt az állam semmiféle segítséget nem nyújtott nekik.
Én a tartalékaimat éltem fel, mert mást nem tudtam csinálni, a feleségemnek, aki thai és hotelben dolgozott másfél évig nem volt munkája.
A ruhaüzlet ugyanígy állt, plázák bezártak, a fesztiválok elmaradtak, mondhatni két lábam volt, de mindkettőt kirúgta a covid. Remélem talán idén újra beindul a turizmus.
2006 óta írod a blogodat. Ideköltöztél a nyugodt, békés Bangkokba, aztán ehhez képest két katonai puccsot is átéltél azóta. Milyen volt ez látni külföldiként?
2004-ben költöztem ide, másfél évre rá volt a katonai puccs, alig néhány óra alatt békésen lezajlott a hatalomátvétel. A hadsereg tankjai és gépkocsijai gyorsan elfoglalták Bangkok stratégiai pontjait. Mi onnan tudtuk, hogy megtörtént a puccs, hogy egyszerűen kikapcsolták a tévét, adás gyanánt pedig időnként megjelent egy-egy közlemény.
A tanács statáriumot vezetett be, felfüggesztette az 1997-es alkotmányt, a kormányt, a parlamentet és az alkotmánybíróságot. Velős bejelentésükből kiderült, azért kényszerültek a katonai puccsra, mert nem tűrhették, hogy a Thaksin kormányzat működése idején óriási mértékben elharapózódott a korrupció, és sosem látott megosztottság lett úrrá az országon.
Azt tegyük hozzá, hogy a 20. századi thai történelemben nem akkora újdonság a puccs, 1932 óta mióta alkotmányos monarchia Thaiföld, átlag 10 évente volt egy.
Ez a 2006-os puccs csendesen és békésen zajlott, mikor körbemotoroztam Bangkokot, azt tapasztaltam, hogy a városiak többsége örömmel üdvözölte a változást, a tankoknál őrködő katonákkal fényképezkedtek és sárga rózsákat vittek nekik, ugyanis ez a király színe. Például volt olyan, hogy két lány éppen dobozos kávét ajándékozott sorban a közlegényeknek, a turisták pedig folyamatosan szelfiztek az egyenruhásokkal, akik zavart mosollyal az arcukon tűrték a rohamokat.
A külpolitika nem változott, a katonai vezetés jelezte: az ország továbbra is demokratikusnak számít és jöhetnek a turisták.
A 2010-ben azonban már jóval véresebb eseményekbe csöppentél. Mi történt?
2010 májusa volt, akkor már két hónapja tartott Bangkok ostroma, ennyi ideje tüntettek a kormány ellen a Thaksin párt hívei, a piros ingesek.
Emlékszem, egy Amerikában született orosz sráccal, Artúrral jártunk éppen Bangkok legforgalmasabb, kétszer öt sávos sugárútjának, a Rama IV-nek az egyik mellékutcájában. Mindkettőnkön bukósisak volt, ez az akkori bangkoki zavargásokban már az alapvető öltözék részévé vált a gyalogosoknál is a veszélyesebb körzetekben. Már a járdán közlekedve is nagyot kellett lépnem, mert egy hatalmas vérfoltot igyekeztem kikerülni. A sugárút egyik oldalát lezárták a katonák, homokzsákokból bunkert építettek, mögüle figyeltek, hangosan kiabáltak minden közeledő gyalogosra, motorosra, hogy azonnal álljanak meg és forduljanak vissza, mert mesterlövészek vannak a környéken, bárkinek, bármikor baja eshet.
Bangkok belvárosa gyakorlatilag háborús zónává változott, pedig a katonaság csupán körülzárta a tüntetőket, de nem hatolt be a vörös barikádok mögé. Ennek ellenére összeszámolni sem tudtam, hogy hány M-79-es gránát becsapódásról hallottam a hírekben. Főleg a katonák irányába mentek a lövések, a tévéhíradókban pedig vég nélkül utcán menetelő és tüzelő katonákat lehetett látni.
Később ugyan a kormányerők leverték a pirosak tüntetését, ám a pirosingesek távozása után sem számított biztonságos helynek a Ratchaprasong kereszteződés környéke. A templom menedékében ott ragadt újságírók folyamatosan twittereztek egész nap, szórványos lövöldözésekről számoltak be, ha 15 percig nem hallottak lövést, vagy robbanást, az már jónak számított.
Mikor láttam a neten a kiégett CentralWorldről a fotókat, amelyeket civilek készítettek, gondoltam, végre normalizálódott a helyzet.
Mivel aznap reggel véget ért a kijárási tilalom, eldöntöttem, teszek a motorommal egy kört a kiégett városban, a Rama IV-re mentem, itt zajlott az egyik legnagyobb vörös zónán kívüli ütközet. Egyik oldalról a csőcselék pakolta és gyújtotta fel a gumikat, a másik oldalról pedig a katonák próbáltak megállítani őket a mesterlövészek segítségével.
A hely, ahol állandó volt a forgalom, holdbéli tájjá változott, mintha egy amerikai katasztrófafilmbe csöppent volna az ember. A betont nem lehetett látni a fekete hamutól, a felgyújtott gumibarikád lángra lobbantotta a mellette lévő épületeket is. A magányosan álló telefonon és mellette a betonoszlopon jól látszottak a lövésnyomok, körülbelül fej- és mellmagasságban.
A CentralWorldhöz katonai kísérettel jutottam el. Futólépésben indultunk, fedezékről, fedezékre haladtunk, hol lekuporodtunk, hol a fa mellé húzódtunk. Végül szerencsésen eljutottam az épület elé. Bár már láttam a fotókat, a helyszínen a látvány és a füstszag sokkoló és mellbevágó volt. Az épület bal oldali fele teljesen leégett, fekete üvegcserepek feküdtek mindenfelé, a tetőről pedig egy eltört vezetékből folyamatosan zuhogott a víz.
Szinte hihetetlen volt, hogy ez a mindig mosolygós és barátságos nép erre is képes volt.
Hiányzik valami Magyarországról?
Megmondom őszintén, egyetlen dolog hiányzik, az pedig a színház. Itt nincs rendes klasszikus értelemben vett színház. Ételekből semmit nem hiányolok, ha magyar ízekre vágyom, megfőzöm én, a szegedi halászlét kivéve nincs olyan, amit ne tudnék elkészíteni. Második hazámként szeretem Thaiföldet, nem készülök hazaköltözni.