Napóleon vereséget szenvedett Waterloo-nál

A korzikai születésű Bonaparte Napóleont a történelem egyik legnagyobb katonai stratégájaként tartják számon. Sokan nevezték „a korzikainak” és „a kis káplárnak”, míg ellenfelei „a korzikai rém” néven is hivatkoztak rá.

Bonaparte Napóleon az 1790-es évek végén gyorsan jutott előre a Francia Forradalmi Hadsereg soraiban. A tábornok, hadvezér és politikus a kezdetektől vállalta azt a szerepet, hogy megmentse nemzetét az összeomlástól. Miután 1800 februárjában első konzul lett, újjászervezte seregeit és legyőzte Ausztriát. Két év múlva létrehozta az úgynevezett Napóleoni Kódexet, a francia jog új rendszerét. Franciaország császárává koronázására 1804. december 2-án, a párizsi Notre-Dame-székesegyházban került sor, amelyen VII. Piusz pápa is részt vett. Az ünnepségre két külön koronát hoztak: a Római Birodalmat felidéző babérkoszorút és Nagy Károly koronájának másolatát. A császár 1807-re már egy olyan birodalmat irányított amely északon az Elbától, délen Itáliáig, a Pireneusoktól a dalmát tengerpartig terjedt – írja a History.com online történelmi portál.

Napóleon katonai pályafutása 1812-től kezdett hanyatlani: első jelentős vereségeit akkor szenvedte el, miután megtámadta Oroszországot, majd elveszítette Spanyolországot Wellington herceggel szemben, végül 1814-re teljes vereséget szenvedett a szövetséges csapatokkal szemben. A következő évben megszökött és újjászervezte a csapatait. Hamarosan új, tekintélyes méretű hadsereget állított fel, és bevonult Belgiumba. Szándékában állt egyesével legyőzni a szövetséges hadseregeket még azelőtt, hogy azok egységes támadást indíthatnának. 1815. június 16-án Lignyinél legyőzte a poroszokat és mintegy 33 ezer embert, azaz összereje körülbelül egyharmadát küldte a visszavonuló katonák üldözésére. Két nap múlva megmaradt 72 ezer fős csapatát Wellington hercegének 68 ezer fős hadserege ellen vezette, amely erős pozíciót foglalt el Brüsszeltől délre, Waterloo falu közelében. Napóleon azonban végzetes döntést hozott és az esős időjárás miatt a nap közepéig várt, mielőtt kiadta volna a támadás parancsát. Ez végzetesnek bizonyult. A felpuhult föld egyrészt elnyelte a becsapódó lövedékeket, ráadásul Wellington herceg a szövetségesek zömét a dombtető mögött helyezte el, akik így védettek maradtak az ágyúzástól. A francia támadások sorozatosan törtek meg: nem csak az idegileg és mentálisan kimerült császár, hanem a helyettese, a korábban legendás bátorságáról ismert Ney marsall is homályos parancsokat osztott ki. Az alakulatok ide-oda vetése után egyfajta zűrzavar alakult ki a franciáknál, ráadásul a lignyi csata után üldözött szövetségesek kijátszották őket és késő délután csatlakoztak a csatához. A szorongatott angolok segítségére sietett porosz sereggel sikerült a győzelem.

Az Elba-szigeti száműzetéséből visszatérő I. Napóleon császár tehát megsemmisítő vereséget szenvedett az angol-porosz seregektől. A waterlooi csatában körülbelül 25 ezer francia hunyt el és sebesült meg, mintegy 9 ezren fogságba estek, míg a szövetségesek körülbelül 23 ezer embert veszítettek. Ennek hatására Napóleon visszatért Párizsba, és június 22-én – immár másodszor – lemondott. Azt remélte, hogy Amerikába emigrálhat, de ezt a britek nem engedélyezték. Néhány nappal később letartóztatták, majd Szent Ilonára, egy távoli szigetre száműzték az Atlanti-óceán Afrika partjainál. Itt halt meg 1821. május 5-én, nagy valószínűséggel gyomorrákban. Mindössze 51 éves volt. A holttestét 1840-ben Párizsba vitték, ahol nagyszabású szertatás keretében temették el az Invalidusok házában.