A honfoglaló magyarok győztes csatája

A honfoglalás utáni kalandozások legfőbb célja nemcsak a zsákmányszerzés volt, hanem a területi gyarapodás. A magyarok Bizáncig, Dél-Itáliáig és a Pireneusi-félszigetre is eljutottak a hadjárataikkal. Bajorország és Szászország állandóan fenyegetésben élt: kereskedelmi útvonalaikat elvágták az Elbától, valamint Oroszországtól. Ráadásul a nyugatiak nem ismerték a magyarok taktikáját sem, így nem igazán tudtak védekezni ellene.

907-ben a bécsi medencében gyülekezett az egyesült európai haderő. A hadjáratot német-római vezetéssel szervezték meg, aminek az akkori német király rendelete szerint az volt a célja, hogy „…decretum..Ugros eliminandos esse…” azaz magyarul „…elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak”. De miért is került sor a 907. évben a magyarok és frankok közötti összecsapásra?

„Az Avar Kaganátus bukása után alig néhány évtizeddel újra egy steppei birodalom kezén egyesült a Kárpát-medence, és ez a fejlemény alaposan átrajzolta Közép-Európa politikai térképét. A helyben talált avarság nem fejtett ki ellenállást a honfoglalókkal szemben, sőt idővel a magyarság részévé vált; a Morva Fejedelemség bukását követően a népesség döntő többsége elmenekült vagy beolvadt; a dél-erdélyi dunai bolgárok jelenlétük viszonylagos súlytalansága miatt szintén nem szólhattak bele az új rend kialakulásába. Egyedül a Keleti Frank Birodalom rendelkezett olyan katonai erő felett, amely létében fenyegette a Magyar Nagyfejedelemséget. A keleti frank vezetés azért is fel akarta számolni az új steppe-államot, mert nemcsak Nyugat-Pannóniát veszítette el, hanem a magyarok egyre sűrűbb támadásai sújtották területeiket, kiváltképpen Bajorországot. A Magyar Nagyfejedelemség 901, 902, 903, 904 és 906 folyamán egyaránt támadó hadjáratokat vezetett a tőle északra és nyugatra eső területekre (Szászország, Bajorország, Karintia, Morvaország). A határ menti villongásokat 907 nyarán követte a birodalmi nagyságrendű támadás. Az átmeneti rövid fegyvernyugvást kihasználva a Keleti Frank Királyság legerősebb és a magyarok támadásainak leginkább kitett bajor hercegsége Liutpold (a Keleti Frank Királyság trónörökösének, Gyermek Lajosnak egyúttal gyámja is) herceg vezetésével nagyobb erőt hívott össze Ennsbe” – írja Szabados György, Haramza Márk és Kiss P. Attila a 907. július 4-én és 5-én zajlott le a pozsonyi csata című tanulmányában.

Az akkori Európa viszonyai között szinte elképzelhetetlen 100 ezer fő körüli létszámban gyűltek össze a csapatok a magyarok ellen. Érdekesség, hogy még a jóval későbbi keresztes hadjáratok idejére sem tudtak ilyen létszámú hadsereget megszervezni. A támadás 907 június derekán indult meg, amely három oszlopban nyomult előre a Duna vonalán. Árpád, a törzsszövetség fejedelme azonban jó előre tudott a készülő pusztító háborúról, hála az egész Európára kiterjedő felderítő hálózatának. Az ellenség átkelésének és ezzel egyesülésének megakadályozása, a koncentrált és többirányú lovasrohamok, a magyarok elképesztő haditechnikai bravúrja (az éjszakai, teljes csöndben való átkelés a Dunán), az európai haderőre zúdított nyílzápor és a hatékony üldözés végül meghozta a sikert.

„A magyarok, miután ily nagy győzelmet arattak, zsákmánnyal teli táborokat kaparintottak meg, majd a menekülők nyomába eredtek. Megfékezésükre Lajos a sereg szétszéledt katonáit egybegyűjti, újabb csapatokkal egészíti ki a mellette maradt tartalékból. Nem tudván az ellenség által előkészített cselvetésről, kivezeti seregét. Ugyanis a magyarok a mezővel szomszédos erdőben rejtették el az övéiket, ahonnan mindkét sereget szemmel lehetett tartani. Az ellenfél menekülést színlel, a mieink türelmetlenül üldözik őket, miközben alakzataik felbomlanak. A menekülők a lesvetés helyéhez vezetik őket, s mihelyt elhaladnak az erdő mellett, az ott rejtőzködők kiáltozva hátulról váratlanul rárontanak a mieinkre, s az elöl menekülők is megállnak, és keményen szembeszállnak az üldözőkkel. A hátulról, szemből, mindenfelől körbefogott bajorokat legyilkolják. Lajos király Passauba menekül.” – idézi a tanulmány a 16. század eleji Bajor Évkönyvet.

És hogy mi lett a csata következménye? A magyar határ ezután az Enns folyó lett, és idegen sereg 130 évig nem mert Magyarország ellen fordulni.