Vár a sáron
Sárváron nem az építőanyagot, hanem az építkezés helyét jelenti a folyós föld.
Szibler Gábor sárvári történésztől tudom, hogy a vár nevét először 1288-ban említi egy dokumentum: „Bár pontosan nem tudjuk, a települést mikor és hogyan alapították, de úgy véljük, hogy a létrejötte szintén az erődítéshez kapcsolódik” – mondja a történész. Gondoljunk bele: egy vár önmagában nem létezhet. Működéséhez elengedhetetlen olyan személyek munkája, akik a fenntartásban, ill. a katonák ellátásában vesznek részt, ezáltal az erődök egyfajta kereskedelmi és kézműipari felvevőpiacként is funkcionálnak. „További bizonyíték a korai városmag létezésére, hogy I. Károly magyar király 1328. május 10-én nem új kiváltságokat adott Sárvárnak, hanem levelében a régieket erősítette meg” – érvel Gábor. Ám még mielőtt konkrét példákat hozna a kiváltságokra, megemlíti, hogy a legkorábbi időkben csak az erődítést hívták Sárvárnak, a települést Szigetnek, vagy Sárszigetnek mondták. Vagyis a vár körül, ahova a lakosság települt, mocsaras-vizes területek húzódtak. Erre utal a kisváros neve: a mocsárban cölöpökre, sárból épített vár. Azt nem más, mint a kiskirály Kőszegi család hozta létre. Birtokaik terjeszkedésével, feltehetőleg a Rába átkelője miatt, gondolták itt vonzónak a megtelepülést. Történetük az Árpád-kortól íródik, míg I. Károly (1288-1342) fel nem számolta uradalmaikat. Régészeti ásatások hiányában nincs információja a szakembereknek arról, hogy Sárvár ekkortájt mekkora kiterjedésű volt.
Vegyük sorra a vár és a körötte épült település fejlődését meghatározó kiváltságokat. Amíg 1390-ig királyi tulajdonban volt Sárvár, sem az uralkodónak, sem a Kanizsai családnak, akiknek zálogon adományozták el a települést, nem állt érdekükben a kiváltságok fenntartása. Ugyanis a nemesek gazdaságilag akkor jártak jól, ha adófizető jobbágyok felett rendelkeztek – ezzel jelentősen tovább nehezítve a nép sanyarú sorsát.
„De szerencsére nálunk ez nem teljesen így történt! – fordítja szebbre a történetet Szibler Gábor. Az innen északabbra fekvő Sopron, és a délebbre található Jánosháza mellett Sárvár is jelentős vásáros lett a 14. század végétől, ahol évente többször bocsájtották áruba kézműipari és luxuscikkeiket a távolsági kereskedők. Munkájukat segítve I. Károly eltörölte számukra a harmincad vámot, vagyis a vásárosok nagyobb bevételre tehettek szert, míg a sárváriak sokkal jobb áron köthettek üzleteket.” Ahogyan a vásártartásra is jogot kellett szerezni a királytól, előre meghatározott napokon, úgy az egyösszegben való adózás is a kiváltságok sorát erősíti. Ez utóbbi azért jobb, mint a kilencedben, vagy tizedben való „járulékfizetés”, mert nem minden bevételi forrást terhel, vagyis az adózó (polgár) jobban jár. Apropó, polgárosodás. A városlakók általában maguk választották meg elöljáróikat, így Sárváron is: minden év április 24-én, Szent György napján történt a tisztújítás. Ekkor városbírót és/vagy polgármestert is választottak. Talán részletezni sem kell, ez mennyire előrehaladott megoldás a „hagyományoshoz” képest, mikor a földesúr jelöl ki a neki fontos és hű embereket e titulusok betöltésére! E ponton említi meg Gábor azt a kettősséget, hogy „a városiak szeretik magukat polgárnak tekinteni, de a földesurak továbbra is jobbágyként tekintenek rájuk. Ha egy messziről idevetődött vándor érdeklődött a városiak életformája felől, ők melldöngetve jelentették ki, hogy polgárok. Míg ugyanerre a földesúr azt reagálta: ők csak jobbágyok, lévén nekem adóznak és azt teszik, amit mondok. Nyilván az igazság valahol e két véglet között van. Minden a felek érdekérvényesítő képességén múlott.” I. Nagy Lajos magyar király (uralkodása: 1342-1382) szabad betelepülési jogot biztosított, amivel a város – lényegében korlátozás nélküli – növekedését tette lehetővé. Noha nem mondható túlzottan gyors üteműnek a gyarapodás, mert a 19. század közepén is mindösszesen ezer-egynéhány százan lakták Sárvárt, ami napjainkra 15 000 körüli lélekszámot ér el.
Lényeges lépés a vár történetében, hogy az 1530-as években a Kanizsai családtól – mivel ők férfiágon kihaltak –, házasság révén a Nádasdyak vették át az uradalmat – ma is az ő nevüket viseli a közművelődési intézménnyé lett várkastély. Gábor ennek okára is rávilágít: „Ezt az időszakot tartja a helyi és országos történetírás is a vár fénykorának. Hiszen a Nádasdyak nem csak Sárvár birtokosai, hanem hazánk leggazdagabb főurai, országos méltóságok viselői. Például az első Nádasdy, aki Kanizsai Orsolyát 1534-1535 fordulóján vette feleségül, Nádasdy Tamás nem volt más, mint az ország horvát bánja, országbírója és nádora – vagyis a mai értelemben vett miniszterelnöke. Azzal a különbséggel, hogy a nádorok kinevezése élethosszig tartott.” Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha Nádasdy Tamás nem Pozsonyban vagy Bécsben, hanem itthon tartózkodott, akkor Sárvár látta el az ország politikai központjának szerepét – hacsak ideiglenesen is. Mindenki megfordult itt az országos ügyeket intézőktől egészen a külföldi követekig.
Nádasdy Tamás mindösszesen annyit változtatott a környezetben, hogy szabályozta a mocsarakat. Jó okot jelentett neki erre az ekkoriban már dúló török vész. Így az addigi vizenyőből lecsapolható vizesárkok lettek: egyik a várat, másik pedig a települést fogta körbe. Előnye védelmi szerepében rejlett, ám az árkolás a város terjeszkedésének határt szabott. Pláne, mivel egy palánkfallal is körbevették a települést. Ez egy meglehetősen gyakori megoldásként ismeretes a török korban: vesszővel fonták körbe az előzőleg földbe vert cölöpöket és az így kapott emelvények közé sarat döngöltek. „Akár még az ágyúgolyóknak is ellenálló védvonalat nyerhettek ezáltal – emeli ki a szakember, majd rögtön megemlíti, hogy egy 1532-es török ostrom során jól vizsgázott a fal. Ráadásul Nádasdy Tamás édesapjának, Ferencnek, megfelelően felkészült serege lévén erőteljes védekezést folytattak. „Tulajdonképpen a várat a teljes településsel együtt – a polgárokat is csatasorba állítva – alkottak komplex védekezési rendszert” – meséli Gábor.
Ennek a dicső időszaknak 1671-ben, az utolsó Nádasdy, III. Ferenc országbíró halálával szakadt vége. „Lényegében egy főúri összeesküvés eredményeként fej- és jószágvesztésre ítélték az akkori ország második legmagasabb méltóságát. Titulusa a mai igazság- vagy belügyminiszternek felel meg” – magyarázza Szibler Gábor a Habsburgok ellen irányuló sikertelen szervezkedést, azaz a Wesselényi-féle összeesküvést lezáró Vasvári béke (1664. augusztus 10-ét) idevágó részét. Ez a magyar főurak jelentős részét, az ország nádorát Wesselényi Ferencet, az országbíró Nádasdy Ferencet, Zrínyi Péter horvát bánt és még többeket érintett. A kivégzés után Nádasdy vagyonát elkobozták, utána veje, Draskovich Miklós vásárolta meg Sárvárt. A későbbi évszázadok során többször is gazdát cserélt a vár, majd a 20. század közepétől múzeumként nyitotta meg kapuit.