A LUSITANIA titka
2022. július 6-14 között került sor az 1915-ben torpedótalálat következtében elsüllyedt brit LUSITANIA óceánjáró roncsainak kutatására az Atlanti-óceánon. Az első ízben magyar történeti-műszaki szakértők közreműködésével végrehajtott expedíció 107 éve tartó találgatás végére tehet pontot.
Írország déli partjain a Kinsale-i Öreg Orom az Atlanti-óceán hajósai számára éppen olyan jellegzetes tájékozódási pont, mint balatoni társaiknak a Tihanyi-félsziget. A földnyelv tövében megbúvó apró halászfalu, Kinsale kikötőjéből futott ki 2022. nyarán két héten át minden nap az ír SEAHUNTER nevű kutatóhajó, fedélzetén 6 ország 12 (amerikai, belga, ír, magyar, spanyol és német) búvárával és kutatójával, hogy választ keressen a XX. század egyik történelemformáló rejtélyével, a LUSITANIA személyszállító óriásgőzös megtorpedózásának körülményeivel kapcsolatos kérdésekre, amelyeket a tragédia századik évfordulóján a National Geographic Magazin is összefoglalt.
1915. május 7-én süllyedt el az akkori világ hetedik legnagyobb utasszállító hajója, a LUSITANIA. 1197 utas vesztette életét, amikor az U-20 jelű német tengeralattjáró megtorpedózta az óceánjárót, hogy megakadályozza a fedélzetén szállított hadfelszerelés célba juttatását. Az áldozatok között volt 128 semleges amerikai állampolgár is, akiknek a halála hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok 1917-ben az Antant oldalán és a Központi Hatalmak ellen lépett be a világháborúba, eldöntve ezzel annak végkimenetelét. A LUSITANIA tehát történelemformáló hajó, mivel a hajón elpusztult 1 197 fő egyedülálló módon járult hozzá hazája győzelméhez egy olyan küzdelemben, amelyben az enélkül az áldozat nélkül talán alulmaradt volna. Ebben az értelemben áldozatuk jelentősége a háború szárazföldi frontjain elesett katonák hősi halálának fontosságához hasonló (még akkor is, ha ezt az áldozatot tudtukon és akaratukon kívül hozták meg), amelyet hivatalosan mégsem ismertek el eddig ebben a minőségben.
A tragédia óta eltelt időben eddig összesen 14 roncskutató expedícióra került sor, melyek közül a legtöbb hozzátett valamit a hajó kutatástörténetéhez: 1935-ben Jim Jarret azonosította a roncsot. 1960/63 között John Light felismerte, hogy a hajó a jobb oldalán fekszik és kettétört. 1982-ben az Oceaneering International Inc. búvárai igazolták, hogy a hajó lőszert szállított és felszínre hozták 3 hajócsavarját. 1993-ban Robert D. Ballard igazolta a roncs folyamatos állagromlását és előre jelezte végső összeomlását. 1995-ben a roncsot védetté nyilvánították. 2007-ben engedélyezték a leletmentést. 2008-ban az Eoin McGarry vezette expedíció azonosította, hogy az addig feltételezett mennyiséghez képest sokkal több hadianyag van a roncson. 2011-ben Gregg Bemis vezetésével felszínre hozták az egyik gépvezénylő távírót és egy I. osztályú kabin-ablakot. 2017-ben Peter McCamley vezetésével megkezdődött, 2019-ben és 2020-ban pedig folytatódott a roncsok 3D vizualizációja. A 2022-es Darragh Norton vezette – a merülési célok kijelölése tekintetében magyar tervezésű – expedíciónak pedig a hajó 107 éve történt elsüllyedése óta a legelső alkalommal sikerült belső vizsgálatot végezni a torpedó robbanását követő második robbanás szempontjából kiemelkedő jelentőségű első kazánházban, megcáfolva azt a 2011 óta elterjedt vélekedést, miszerint a kazánház elülső raktérrel szomszédos válaszfala mentén lévő első két kazánnak a torpedó becsapódását kísérő robbanása gyorsította fel a LUSITANIA elsüllyedését.
Ez a körülmény – tudniillik a LUSITANIA elsüllyedésének rendkívüli gyorsasága – egy azóta is megoldatlan rejtélyt takar, hisz nagy valószínűséggel a hajót a torpedótalálatot követő, ismeretlen eredetű, második, belső robbanás küldte a tengerfenékre. Ennek a második robbanásnak az okát azóta is keresik. Már a torpedót indító német tengeralattjáró parancsnoka is három lehetséges okot jelölt meg a hadinaplójában: a hajón szállított lőszer/ robbanóanyag felrobbanását, kazánrobbanást, vagy a széntárolókban visszamaradt szénpor felrobbanását (sújtó bányalég). Azóta is kutatják, hogy a három lehetséges ok közül melyiket támaszthatják alá meggyőző bizonyítékok.
A kutatás azonban rendkívüli feladat, mivel azt a roncsok helyzete és egyre romló állapota is nehezíti. A LUSITANIA ugyanis az Atlanti-óceán két melléktengere – a Kelta-tenger és az Ír-tenger- közötti átjárót jelentő Szent-György csatorna bejáratánál fekvő földnyelv, a Kinsale-i Öreg orom előtt 22 kilométerre süllyedt el. Az árapály jelenség miatt a szorosban állandó a vízmozgás, így a sekély – mindössze 85-92 m mély – tengerfenékre merült hajóroncs állandó, erős áramlások útjában fekszik, melyek folyamatosan gyengítik, roncsolják a szerkezetét, ugyanakkor a búvárok munkáját is megnehezítik. A merülés csak az áramlásnak a dagály és az apály irányváltásakor bekövetkező lelassulása, az úgynevezett pangóvíz (slack water) idején lehetséges. Az általában heves viharairól ismert észak-atlanti óceánon a merülésre alkalmas időszakot ugyanakkor az időjárás változékonysága is tovább rövidíti. Évente csupán három hónap – június, július és augusztus – alkalmas a búvárexpedíciók szervezésére, de ebben a három hónapban is ritkaság a 3-4 napnál hosszabb, merülésre egybefüggően alkalmas periódus.
A 2022. júliusi nemzetközi expedíció azonban szerencsés volt: a búvároknak 7 nap, összefüggő kutatási időszak állt a rendelkezésére! Ennek is köszönhető, hogy 2022. 07. 11-én Trevor Pedlow, az expedíció búvára, a 2007 óta a roncs széthasadozó oldallemezein megnyílt résen behatolva, elérte a hajónak a torpedó robbanása által közvetlenül érintett rakterekkel szomszédos elülső kazánházát, ami a hajó elsüllyedése óta eltelt 107 év alatt mindeddig senkinek sem sikerült. Itt az expedíció tisztázta, hogy a legelső (a 2 db egyvégű) kazán, amely a kazánháznak az elülső, a tartalék széntárolóként is használt 2-es számú raktérrel közös válaszfala mellett állt, nem robbant fel (ez arra tekintettel nagy eredmény, hogy a 2011-es expedíció megállapításai alapján mindeddig azt valószínűsítették, hogy a raktérben robbanó torpedó meggyengítette a raktér és a kazánház közötti válaszfalat, amely tömítetlenné vált, így a hideg tengervíz átjutott a kazánházba, ahol a felfűtött kazánokkal érintkezve, felrobbantotta azokat). A kazánház belsejéről az oda 2022.07.13-án – az expedíciói utolsó napján – behatoló, egyben a kazánházban eddig a legtávolabbra jutó Darragh Norton készített az elsüllyedés óta először fényképeket.
Bár még tart a 2022. évi expedíción készült fotók és felvételek alapos kiértékelése (amit a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemnek a hajótervezés oktatásáért felelős tanszéke szimulációs kapacitásaival támogat), a folyamatban lévő elemzés ellenére az alábbi tények már teljes biztonsággal kijelenthetők:
1.) A kazánház 7 kazánja közül 5 látható valamilyen mértékben (az első sor mindkét egyvégű kazánja, a középső sor bal oldali kétvégű kazánja és a harmadik sor középső és bal oldali kazánja).
2.) Az 5 látott kazán közül 3 (az első és a középső sorban lévő 3 kazán) biztosan elmozdult az eredeti alapjáról és – a hajóorr irányába nézve – attól jobbra került (a saját és a vele jobbról szomszédos kazán alapjai közé).
3.) Az 5 látott kazán közül 3-nak az állapota ismert: 2 épségben van, 1-en sérülés látható (a sérülés elsüllyedéssel, vagy a roncs összeomlásával összefüggő okát, pontos kiterjedését és keletkezésének körülményeit a jelenleg zajló vizsgálat fogja meghatározni).
4.) A kazánok alapjai körül (az egykori fűtőállásokban) láthatók a fűtőállások alaplemezeinek és az azokat tartó oszlopsornak a maradványai.
5.) Más, a kazánházak egyéb berendezéseinek (az elszívó- és a füstaknáknak, vagy a szerelőjárdáknak és létráknak, stb.) maradványaiból származó törmelék azonban nem azonosítható. Ennek az a valószínű oka, hogy a roncs – egyelőre ismeretlen ideig – a jobb oldalára fordulva feküdt a tengerfenéken, később azonban (valamikor az 1970-es évek eleje-közepe és az 1980-as évek közepe-vége között) az addig közel függőleges helyzetű kettős hajófenék az orr felé nézve bal oldalra dőlt (azaz csaknem eredeti vízszintes helyzetébe visszabillent), magával húzva a hajótest bal oldalát. A kazánházak tehát viszonylag hosszú ideig (50-60 évig) eredeti helyzetükhöz képest mintegy 90 fokkal jobbra elfordult helyzetben álltak (lógtak). Az ebből eredő terhelést csak a legerősebb szerkezeti- és anyagkapcsolatok tudták elviselni, a gyengébb illesztések és a vékonyabb anyagok korróziója azonban ebben az elfordult helyzetben ment végbe, így minden, ami ebben az időszakban elengedett, vagy tönkrement, az a hajótesten belül a jobb oldalra zuhant.
A kutatás azonban nemcsak a hajó orr-részére koncentrált, de a tat-rész feltárását is további eredményekkel gazdagította: A búvárok a hajóközép egy kb. 40 m hosszú szakasza kivételével lényegében a teljes hosszában bejárták a hajóroncsot, s egyebek között a gépházba is behatolhattak, ahol az egyik gőzturbina és a kondenzátor maradványait is azonosították.
Az elért eredmények így már most is nagy jelentőséggel bírnak, hiszen jelentősen bővítették a roncsról készült fotó- és filmanyagot, továbbá megbízhatóan cáfoltak egy 11 éve hangoztatott álláspontot, ezzel is közelebb kerülve a LUSITANIA titkának megismeréséhez. A kutatás ráadásul számos távlati következménnyel is járt, hiszen az elért eredmények további vizsgálatot igénylő kérdéseket is felvetettek. Ezekre a kutatók az expedíció 2023. évi folytatása során igyekeznek válaszokat találni.
Az expedíció tagjai:
Merülésvezető főbúvár, víz alatti fotós: Darragh Norton (IRL)
Kutató és biztosító búvárok: Brian Armstrong (USA), Graham Waters (IRL), Guy Deno (BE), Heather Choat Armstrong (USA), Kelly McGinn (ESP/IRL), Michael Walz (GER), Paul Tyrrell (IRL), Stef Teuwen (BE), Trevor Pedlow (IRL).
Történeti-műszaki szakértők: Dr. Balogh Tamás (HU), Könczöl Péter (HU).
Az expedíció számára a kutatási és merülési engedélyt az ír örökségvédelmi hatóság, a Heritage Ireland Vízalatti Régészeti Főosztálya (Underwater Archaeology Unit – UAU) adta meg a LUSITANIA roncsainak tulajdonosa, a Lusitania Museum/Old Head Signal Tower Herigate Company Limited by Guaranteeés a nevében eljáró emlékbizottság hozzájárulása alapján, amelyet Con Hayes, az emlékbizottság titkára segítőkész közreműködése eredményeként kaphattunk meg. Munkánk értékét a Heritage Ireland az expedíció végén a Dr. Balogh Tamás által készített (Könczöl Péter és Darragh Norton által is ellenőrzött) hivatalos jelentést méltató üzenetében ismerte el: „A jelentés nagyon érdekes és átfogó. Sok nagyon hasznos információhoz sikerült hozzájutni annak köszönhetően, hogy a csapat megfigyeléseit összevetették a történeti feljegyzésekkel, archív fényképekkel. Gratulálunk a kiváló munkához.” Megtiszteltetés volt. Köszönjük!
Kihalóban lévő mesterség a szikvizeseké
Ki nem oltotta még a szomját egy pohár gyöngyöző vízzel, pláne egy forró nyári napon? Bánffi István szikvizessel beszélgettünk.
Gyönyörűen megmunkált, 1500 éves üvegeket találtak
A millefiori technika a 8. századra elveszett, és csak a 19. században éledt újjá.
Sómúmiákat őrzött meg ez az ősi bánya
Az iráni lelőhelynél az évek során több holttest is előkerült.
Ezeréves társasjátékot találtak Mexikóban
A patolli nevű játékot számos közép-amerikai civilizáció ismerte.
Rokonokat temettek el az ősi tömegsírba
A szakértők egy franciaországi lelőhely maradványait vetették genetikai elemzés alá.
Előfizetés
A nyomtatott magazinra,
12 hónapra
