Buda fölszabadult a török megszállás alól

A krónikák szerint ez már a hatodik kísérlet volt Buda vára, vagy ahogy az oszmán ideológia nevezte a török törekvések és a világuralom jelképévé vált településeket, a budai kizil elma (arany alma) visszafoglalására. Előzménye pedig egy másik kiszemelt kizil elma, Bécs megtámadása: 1683-ban a török hadsereg megpróbálta elfoglalni a császárvárost, hogy utána az egész kontinens meghódítására induljon. Jóllehet a próbálkozás sikertelen volt, sőt, a magyarországi török uralom összeomlásához vezetett, a támadást mégis a kereszténység elleni rettenetes kockázatnak érezte XI. Ince pápa, aki nyomban felhívást intézett az európai uralkodókhoz.

Így jött létre 1684-ben a Szent Liga nevű törökellenes szövetség, amelynek első tagjai közé tartozott a pápai állam mellett a Habsburg-birodalom, a Lengyel-Litván Unió, valamint a Velencei Köztársaság. Két évvel később csatlakozott a ligához Oroszország, Bajorország, a szász és a brandenburgi választófejedelemség, továbbá Svédország. A pápának sikerült aláíratnia XIV. Lajos királlyal egy olyan fegyverszüneti egyezményt, amelyben az uralkodó vállalja, hogy a francia seregek húsz évig nem támadják meg a Habsburgokat. Ennek nyomán a Szent Liga elindíthatta a törökellenes offenzívát, amelynek kiemelt célja Buda visszafoglalása volt, hiszen így a török közigazgatási központot is felszámolhatták.

A budai várat mintegy 12 ezer katonával védte Abdurrahmán Abdi Arnaut pasa, a felsorakozó keresztény sereg jóval nagyobb volt: a források 70-80 ezer fősre becsülik. A legtöbb katonát az osztrákok, a bajorok, a magyarok, a németek és a brandenburgiak adták, ám mellettük Európa majdnem minden nemzete képviseltette magát, a svédektől az angolokon át a katalánokig. A magyar katonák száma elérhette a 15 ezer főt, ez jelentősnek számított az összesített seregben. A katonákat magyar előkelőségek irányították, Bercsényi Miklóstól Bottyán Jánoson át Csáky Lászlóig. A szövetséges csapatok 1686 júniusában indultak meg Buda irányába. A várhoz érve kegyetlen csata kezdődött. Abdurrahmán az ostromlókra lőporos zsákokat és tűzkerekeket dobatott, a várfalakat aknákkal védte, illetve janicsár és szpáhi csapatok törtek ki a várból, rajtaütésekkel gyérítették a szövetségeseket. Augusztus elsején érkezett a hír, hogy közeleg a török nagyvezír felmentő serege a helyőrség támogatására, ám a zömmel fiatal katonákból álló sereg tapasztalatlansága miatt csak kisebb támadásokat indított.

„A folyamatos ágyúzás után 1686. szeptember 2-án, délután öt órakor egyszerre több ponton indult meg a sorsdöntő támadás. Először az északnyugati falszakaszon, az Esztergomi rondellától délre sikerült betörni a városba, majd az északi részen is. A védőket fokozatosan szorították dél felé, de komolyabb ellenállásra már csak a mai Hess András tér környékén találtak. Itt esett el kezében karddal az utolsó budai pasa, Abdurrahman is. A déli részen a bajorok támadása viszont elakadt, s csak akkor sikerült a palotába visszahúzódott török csapat vezérét, Abdurrahman helyettesét, Iszmail basát megadásra bírni, mikor a támadók északról is harapófogóba szorították, s nyilvánvalóvá vált számára, hogy a város elesett. Éjszakára Buda – 145 év után – ismét keresztény kézben volt” – olvasható Magyar Károly írásában az mta.hu oldalon.