A pesti kisemberek nagy ismerője

1871. augusztus 11-én született Pesten. A gimnázium után jogásznak tanult, de az egyetemet félbeszakította, és újságíró lett. Versei már kamaszkorában is megjelentek, de a megélhetéséhez szükséges 10-20 forintokat tárcákkal és krokikkal kereste meg. Az irodalomtörténet a 20. század fordulóján indult költők közül Heltait tartja a városi életforma egyik legékesebb megszólaltatójának. A város teremtett olyan helyszíneket, ahol Heltai új műfajokban is alkothatott. Amikor megszülettek a kabarék, tollából sorra penderültek ki olyan színvonalas kabarédalok, amelyekben könnyed vagy érzelmes hangon szólt a pesti kisemberek életéről: szomorú vagy vidám történéseikről.
Ahogy mondták róla: ő volt Budapest nagy írója, senki nem ismerte és értette nála jobban ezt a várost és lakóit. „Heltai lett a hagyományos emberi kapcsolatokat szétziláló nagyvárosi életérzés kifejezője; de nem annak tragikus árnyalatait írta meg, hanem a közönség gondolatait, vágyait szólaltatta meg kedélyes humorral, összekacsintva az olvasóval”, fogalmaz Rónay László a Magyar irodalom története sorozatban. Heltai a „kávéházi világnézetű ember”, aki „a nemesen szórakoztató irodalom határait nemigen lépte át: regényeiben, színdarabjaiban, rövidebb írásaiban könnyed és szellemes előadásra törekedett, bölcselmeit anekdotákba, élcekbe foglalva adta elő.”

Átélt két világháborút és két forradalmat, ám ő mindvégig az emberiesség törvényeit hangoztatta, nem folyt bele a gyűlölködésbe, „egyforma gyöngédséggel bánt barát és ellenség sebesültjeivel, hadifoglyokkal, megszállott területek éhezőivel és betegeivel” – méltatta Benedek Marcell, aki a mester nekrológját írta az Élet és Irodalom 1957. szeptember 13-i számában. Úgy vélte, ha valamiben példának akarjuk állítani Heltait az új nemzedék elé, akkor az a formát lelkiismeretesen csiszoló műgond és a magyar nyelv szenvedélyes szeretete.

Heltai viszonylag kevés regényt írt, tehetsége a színpadon bontakozott ki. Pályáját operettek és bohózatok fordítójaként kezdte, majd idővel társigazgatója lett több színháznak is: a Vígszínháznak 1914-18 között, a Belvárosi Színháznak 1929-től, a Magyar Színháznak 1932-34 között. Legnagyobb sikerét is a színpadon érte el: 1936-ban mutatták be A néma levente című verses színpadi vígjátékát, amellyel a kritikusok szerint új korszakot nyitott a színpadi versmondás történetében, és amelyet azóta is rendre műsorra tűznek a színházak.

1929-ben műfordítói munkásságáért a Francia Becsületrenddel tüntették ki, már nagybetegen kapta meg a Kossuth-díjat, amely után nem sokkal, 1957. szeptember 3-án, 86 évesen hunyt el. „Nagy dolog, amit a magyar nyelvért tett, de talán még nagyobb az, amit életének példájával bizonyít: békét és szeretet sugárzó, emberséges lélekkel is fel lehet érni a legmagasabb csúcsra” – összegezte életútját Benedek Marcell.