Ekkor volt az utolsó kolerajárvány hazánkban

Bár a 18. századi Magyarországon a pestis okozta a legborzasztóbb pusztításokat, később újabb kórral kellett szembenéznie a lakosságnak: a súlyos hasmenéssel és hányással járó kolera kezdte áldozatait szedni. Az elsősorban széklettel, hányadékkal és szennyvízzel, illetve az ezekkel érintkező nyers élelmiszerek révén terjedő járvány a 19. században már szinte évtizedenként tombolt. A kolerára ebben az időben még nem létezett hatékony gyógyszer: a betegséget így csak tünetileg tudták kezelni, amihez leggyakrabban a kor orvostudományának két hagyományos gyógyszerét, az ópiumot és az éterrel kevert kámfort használták. A közhiedelem emellett a megelőzés hatékony módszerének tartotta a foghagyma és a pálinkába áztatott borókabogyó fogyasztását is.

Magyarországon 1872. szeptember 14-én tört ki az utolsó nagy kolerajárvány. A pandémia pusztítása nyomán nyilvánvalóvá vált, hogy a kor általános higiéniás helyzete kiváló táptalajt biztosított a kolerajárvány kitöréséhez:
• a lakosság több mint 70 százaléka fogyasztott szűretlen vizet;
• a közterületek koszosak voltak, így fertőzést hordoztak;
• nem létezett korszerű csatornahálózat,
• rossz volt az általános közegészségügyi helyzet.

Hogy mit tettek a döntéshozók? Preventív jellegű, rendkívüli rendeleteket hoztak, felvilágosításokat tartottak és igyekeztek a halálozás mértékét csökkenteni. Ha kellett vesztegzárat rendeltek el, szükség esetén strázsákat állítottak őrszolgálatba, illetve körülárkoltak bizonyos falvakat. Néhol kötelezővé tették az árnyékszékek fertőtlenítését, a mulasztást pedig bírságolták. A szegények számára megpróbálták ingyenesen biztosítani a fertőtlenítőszert. Bezártak az iskolák, nem rendeztek vásárokat. Erdélyben rendkívüli harangtörvényt hoztak, amelynek értelmében beszüntették a harangozásokat, amelyek a gyakori halálesetek miatt szinte folyamatosan zúgtak, így okozva fokozódó pánikot a lakosság körében.

Az 1872-es kolerajárványt a 19. században csak „epés hányásként” emlegették, ami két éven át tombolt Magyarország és Erdély egész területén, valamint Horvát- és Szlavónország egyes megyéiben. A kolera első hulláma az északkeleti vármegyékben lépett fel. A második hullám 1873 tavaszán lángolt fel, de még 1874-ből is jelentenek eseteket – olvasható a Magyar Közegészségügyi Kronológia összeállításában.

A betegséggel szemben csak 1892-re tudták eredményesen felvenni a küzdelmet, amikor országosan elrendelték a közterületek takarítását, ajánlásként fogalmazták meg a tiszta, szűrt víz ivását, miközben a betegeket ideiglenes kórházakban helyezték el.