Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc dicső csatája

A pákozdi csata kibontakozásának megértéséhez 1848 nyaráig kell visszalépnünk egy képzeletbeli időutazás során. Ekkor ugyanis egyre inkább kiéleződött a politikai konfliktus a Habsburg birodalmi érdekeket védő Bécs és az uralkodó által törvényesen kinevezett Batthyány-kormány között. Ezt a nehézségekkel tarkított helyzetet súlyosbította tovább az udvarhoz feltétel nélkül hűséges Josip Jellačić altábornagy, akit V. Ferdinánd osztrák császár és magyar király nevezett ki korábban horvát bánná. Miután elutasította a magyar kormány legitimitását, egyre ellenségesebb politikába kezdett: augusztus 31-én elfoglalta Fiumét (ami akkoriban a magyar Szent Korona részét alkotta), majd szeptember 11-én átlépett a Dráván, amivel nyílt katonai támadást indított a forradalmi Magyarország ellen. Hamarosan Karl Roth tábornok is csatlakozott hozzá, így a haderő közel 50 ezer fősre duzzadt és megindult Pest-Buda irányába.

„A sereg császári zászlók alatt vonult fel, egyértelművé téve ezzel a birodalom támogatását. A meglehetősen vegyes harcértékű, ám alapvetően katonáskodással, határőrzéssel foglalkozó báni csapatok két hadoszlopban vonultak fel a Balatontól délre, majd Székesfehérvárnál egyesültek egymással. A frissen felállított, önkéntes sorgyalogságból, honvédekből, nemzetőrökből, cs. kir. és honvéd tüzérekből, valamint cs. kir. huszárokból álló magyar erők folyamatos visszavonulással hátráltak a bán elől. A tisztikar számára nem volt világos, hogy a törvényes uralkodó által kinevezett magyar kormány és a császári csapatok között kihez is köti őket a hűség. Az országgyűlés határozata alapján Batthyány végül elérte, hogy a magyar tisztikar hajlandó legyen a fegyveres ellenállásra, tudván, ha Jellačić bevonul Pestre, mindent eltipor, amit az áprilisi törvények révén addig sikerült elérni” – írja a Hadtörténeti Intézet és Múzeum saját portálján a pákozdi csatáról.

A Batthyány-kormány szeptember 11-én benyújtotta lemondását, a végrehajtó hatalmat hivatalosan is a Kossuth Lajos vezette Országos Honvédelmi Bizottmány vette át. Hamarosan toborzás kezdődött az Alföldön, amire mintegy 16 ezer újonc jelentkezett. Közben a honvédsereg folyamatosan hátrált, ezért István főherceg, Magyarország nádora megpróbált tárgyalni a horvát bánnal, de kudarcot vallott. Az új hadseregparancsnok, Móga János altábornagy kénytelen volt csapataival a Velencei-tó északnyugati partvidékére visszahúzódni.

„A sukorói református templomban tartott haditanács úgy döntött, szembeszállnak a horvát hadsereggel.. Móga a mintegy 18 ezer főt számláló, soha korábban be nem vetett seregét a Velencei-tótól északra Pákozd és Sukoró térségében állította fel, melynek centruma a tóra támaszkodott; a magyar balszárny a tó déli partján foglalt állást. Jellačić terve szerint főerejét a magyar jobbszárny összeroppantására koncentrálva felgöngyölíti azt, majd jobbról és hátulról átkarolva a jóval kisebb magyar sereget a Velencei-tóba szorítja a magyarokat, megsemmisítve vagy fegyverletételre kényszerítve Móga katonáit. A csata a magyar jobbszárny elleni támadással vette kezdetét. Mikor a meg-megújuló rohamokat a honvédek sortüzei rendre visszaverték, a bán a magyar centrumot próbálta áttörni. A honvéd tüzérség azonban olyan derekasan állta a sarat, hogy kézitusára nem is került sor, a horvátok tömegrohamai összeomlottak. A magyar tüzérek pontosságát mutatja, hogy az egyik ágyúgolyó egy közvetlenül Jellačić mellett álló tisztet is eltalált. A horvátok végül fegyverszünetet kérve megkezdték a visszavonulást Bécs irányába, a magyar győzelem így vitán felül állt” – emlékeztet a csata végkimenetelére az Intézet.

Történészek szerint az 1848. szeptember 29-i pákozdi győzelem igazi értéke abban áll, hogy egy hirtelen felállított honvédség képes volt visszaverni egy jóval összeszokottabb hadsereget, ami reményt adott a magyar politikai vezetésnek arra, cselekedni tudjon a továbbiakban.