Akinek már kisiskolásként lobogott az igazságszeretete

A tankönyvek alaposan körüljárják Vörösmarty Mihály életművét, nem marad gondolat vagy érzelem észrevétlenül. Valahogy mégis papírízű a sok leírás, aligha képes megszerettetni a diákokkal a költőfejedelem személyiségét. Van, aki számára a száraz tények bebiflázása inkább elriasztó hatású. Ha azonban olyan nézőpontból ismerkedhetnének meg Vörösmartyval, ami sokkal közelebb áll hozzájuk, talán a költő műveihez is könnyebben utat találnának.

Ilyen nézőpont lehet az életkori azonosság. Döbbenet, de Vörösmarty is volt gyerek, mondhatnánk szarkasztikusan. Amit azonban életrajzából tudni lehet a gyermekkoráról, az elsőre nem tűnik izgalmasnak: a kis Miska mintadiák volt, kerülte a csínytevéseket; többet gondolkozott, mint beszélt; félénk, ügyetlen volt idegenek között; néhány barátja volt csak, de azokhoz ragaszkodott; kevéssel beérte; „nem volt benne semmi büszkeség, szenvelgés, oly egyszerű, őszinte gyermek volt”, írta róla életrajzírója, Gyulai Pál. Leszögezhetjük: ez is vajmi kevéssé kelti fel az érdeklődést Vörösmarty iránt.

„Egyetlenegyszer büntették meg tanuló korában, akkor sem vásottsága miatt”, meséli Gyulai. Ebben a csöndes, visszahúzódó kisfiúban ugyanis egy oroszlán szíve dobogott. Amikor a fehérvári ciszterciekhez járt, az akkor 11-12 éves Miskát mélyen megérintette, hogy egyik tanáruk – talán igaztalanul – meg akarta vesszőzni egyik kedvelt osztálytársát. Tiltakozásképpen „Vörösmarty fölkelt, s utána az egész osztály; mindnyájan odahagyták az iskolát, s a várostól egy óranegyedre eső füzesbe vették magokat. A tanár városi hajdúkkal ment utánok. A diákok ellentállásra készültek. Ki botot vágott, ki követ ragadott fel, ki pedig elhozta hazunnan atyja puskáját. Hajigálni, lődözni kezdtek a közelgő hajdúkra. Majd egy kis fegyverszünet állott be. Követek jártak-keltek egyik táborból a másikba. A diákok kijelentették, hogy készek visszamenni, ha a tanár a hajdúkat eltávolítja. Kívánságok teljesíttetett, s fél győzelmökben egész diadallal vonultak be az iskolába.”

Jóllehet a fegyelemsértő Vörösmartyt és társait az igazgató megvesszőztette, ám ahogy Gyulai összegezte, a büntetés oly kevéssé szelídítette meg, mint később a hatalmasok tekintette. A szabad és független véleményalkotás egész pályafutására jellemző volt, noha a későbbiekben inkább visszavonult, csendes életet élt, költői munkásságába merülve. „Vezéri szerepre nem vágyott, szólani is csak akkor szólt, ha mások hallgattak, s mintegy kényszerült föllépni.” Vörösmarty inkább a költészet erejével küzdött az általa pártolt ügyekért, a nemzet dicsőségéért, összegzi az életrajzíró.