A világhírű író, aki habzsolta az életet

„Élete még szórakoztatóbb, mint életműve, legkülönösebb regénye pedig saját kalandjainak története”- írta A három testőr, a Monte Cristo és több tucat más történelmi kalandregény szerzőjéről Ferdinand Brunetière, a vaskalapos francia kritikus, amikor értesült id. Alexandre Dumas 1870. december 5-én bekövetkezett haláláról. Való igaz, irodalmi kortársai nem tekintették rangos alkotónak a „regénygyártó kisiparost”. Talán fanyalgásuknak Dumas származása is oka lehetett.

Nagyapja, Antoine-Alexandre Davy de la Pailleterie márki ugyanis Haitin szolgált, ahol feleségül vett egy fekete rabszolganőt, Marie-Césette Dumas-t, aki 1762-ben fiút szült: Thomas-Alexandre-t, majd nem sokkal később meghalt. Amikor a márki félvér fiával visszatért Franciaországba, a gyermeknek számos támadást kellett elviselnie. Menekülésképpen belépett a francia hadseregbe, de hogy családja jó hírét megőrizze, felvette az anyja nevét. A francia forradalmat követően a márki elvesztette vagyonát, Thomas-Alexandre viszont 31 éves korára tábornok lett. Megnősült, és 1802. július 24-én megszületett fia, Alexandre Dumas.

Atyja korán elhunyt, édesanyjával nagy szegénységben éltek, de a családi kapcsolatoknak hála a monarchia restaurációja után Párizsba költözhettek, ahol a húszéves fiatalember Lajos-Fülöp orléans-i herceg hivatalában kapott állást. Emellett elkezdett újságcikkeket és színdarabokat írni. Az 1830-as évek végén az újságoknál nagy kereslet volt a folytatásokban közölhető regényekre, nosza Dumas átszerkesztette egyik korábbi színdarabját: ez lett az első folytatásos regénye, amely olyan sikert aratott, hogy lehetővé tette számára egy irodalmi műhely megalapítását. Itt egymás után készültek a Dumas-regények, a tempó azonban külső segítséget kívánt: több regényének cselekményét is szellemírók dolgozták ki, Dumas aztán saját stílusában tette terebélyessé a történetet, kidolgozta a részleteket, megírta a főbb párbeszédeket és a befejezést.

A műhelymunka révén nagy vagyonra tett szert, ám folyton pénzhiánnyal küzdött: fényűző életet élt, megépíttette Monte Cristo kastélyát, felesége mellett több szeretőt tartott, akiktől legalább három gyermeke született, köztük az ifjabb Alexandre, aki nyomdokába lépett, sikeres regény- és drámaíró vált belőle. Az idősebb Dumas nemcsak a papíron élte ki kalandvágyát: részt vett az 1830-as francia („júliusi”) forradalomban, az 1848-as felkelések után két évet Oroszországban élt, 1861-től három évre beállt önkéntesnek Garibaldihoz. 1865-ben több hetet eltöltött Budapesten is, magyar díszruhában tartott felolvasásokat, óriási ünneplésben volt része.

Alig öt évvel később azonban kialudt a benne lobogó láng. André Maurois, aki megírta a három Dumas életrajzát, „minden idők és minden égtájak legnagyobb mesemondójának” nevezte, és a fanyalgók számára Victor Hugo mondását idézte: „Nem szégyen egy íróra, ha ötszáznál több olvasója van” – olvasható a Nagyvilág 1970-es számában.