Az első magyar opera-énekesnő

A vándorszínészet korának legnépszerűbb színésznője, aki legnagyobb sikereit énekes szubrettként aratta, ahol egy főként az operában és operettben népszerű női karakterszerepet játszott el, amely általában élénk, furfangos, hamiskás és komikus. A feljegyzések szerint a kellemes, lebilincselő hangú énekesnőnek egyszer ezer forintot ajánlottak egyetlenegy csókjáért.

Déryné Széppataki Róza 1793. december 23-án született Schekenbach Rozália néven Jászberényben, de csak öt évvel később keresztelték meg. A fiatal Rozáliát édesanyja Pesten, egy belvárosi kántornál helyezte el, hogy német nyelvet tanulhasson. Innen már csak egy lépés volt a színészettől, pedig aggódó édesanyja megpróbálta távol tartani e „mesterségtől”. 1810-ben szerződött az akkoriban népszerű Hacker-féle táncteremben, az úgynevezett Hackerszálában játszó második magyar színtársulathoz, ahol színjátszást és éneket is tanult, ekkor változtatta meg nevét, az igazgató, Benke József javaslatára Széppatakira.

„Én tehát színésznő lettem! Volt-e még ezenkívül valami, a mit reméltem, mire vágytam, vagy a miért lelkem úgy lángolt volna, mint a színpadra fölléphetni? Hiszen sok küzdelmembe is került, míg végre sikerült, miről már gyerekeszemmel álmodám. Én már szerettem volna egyenesen a színpadra fölugrani. Azt mondták, hogy egy napig pihenek, majd aztán fölmegyünk a színpadra s ott meg fogják hangomat próbálni. Ez az egy nap egy évnek tetszett nekem. Harmadnapra kilenc órakor fölmentünk Murányiékkal a színházba, még alig voltak néhányan a tagok közül jelen. Egyszerre megjelenik egy német, ez volt a karmester: Pachának nevezték. Murányiék mindjárt ajánlottak neki, hogy én leszek az ő tanítványa. Végig nézett rajtam, de az első benyomás nem igen kedvezőleg látszott reá hatni: „Aber Sie ist ja zu klein; was ist aus Ihr zu machen? Übrigens, wir werden ja sehen.” Én nagyon lesütöttem a szemeimet, mert én mindjárt megijedtem mindentől, a mi nem bátorító volt. De éppen fölérkezett Vida úr is. „Ah! kiáltott már messziről, az én kis leányom pontosabb volt, mint én.” Ő is mindjárt ajánlott a karmesternek, ki azonnal leült a zongorához és megütött néhány accordot. Én csak néztem s nem tudtam, hogy kezdjem el. „No? mondja a karmester, tessék.” „Hát mit énekeljek?” „Hát nem tudja, mondja rossz magyarsággal, nem érti accord után a hangot fölfogni?” „De igen, mondám, értem, de nem tudom, nekem tetszik-e játszani, vagy csak egyedül énekeljek?” „Csak énekeljen egyedül és a mit akar, a mit tud,” s még egyszer adott accordot. És én rákezdtem Mozart-nak Tündérsíp nevü operájából egy egyszerü magándalt és elénekeltem minden félelem nélkül. Pacha csak nézett föl a színpadra, hol reám, hol Vida úrra egy nagy kérdőjellel az arcán: no? „Nicht übel.” „Hát hol vette maga ezt az egy dalt a nagy Mozart-tól?” „Hát csak ott, a hol a többit, édes mamától.” Énekeltem többet is, népdalokat, s mindent össze-vissza. Pacha úr fölmosolygott s bólintgatott fejével Vida úrra s mondja: „Lesz valami, ezt tanítani kell.” Aztán hozzám fordúlt: „Én gratulálok.” – írja a színésznő a Déryné naplójában.

Róza elsőként a Hamletben csillogtatta meg páratlan tehetségét, de továbbra is lelkesen és szorgalmasan képezte magát. Három év múlva feleségül ment a szintén színész és műfordító Déry Istvánhoz, akit azonban hamarosan elhagyott a férfi agresszív viselkedése miatt. Két év múlva már Miskolcon volt, ahová vendégjátékra érkezett társulatával és szívébe zárta a helyieket. Életében még egy város játszott kiemelten fontos szerepet: Kolozsváron vált valódi primadonnává és igazán elismert, rajongott színésznővé. Népszerűsége a tetőfokára hágott, amikor portrékat festettek róla és verseket írta hozzá. Egy alkalommal kereken ezer forintot kínáltak neki egyetlen csókjáért, Róza azonban felháborodva visszautasította. A harmincas években színészi teljesítménye azonban hullámozni kezdett, gyakran kapott negatív kritikákat. Utóbbit nehezen viselte, így 1847-ben végleg búcsút intett a színpadnak és visszatért a férjéhez. 1872. szeptember 29-én, 78 éves korában hunyt el Miskolcon.