Volt idő, amikor az ausztrál hadsereg háborúban állt az emukkal

Az emu ma Ausztrália ikonikus madara, a faj még az ország címerében is látható. A múltban azonban sok ausztráliai veszélyes kártevőt látott az állatban, a gazdák nyomására pedig még „hadjáratot” is hirdetett ellenük. Az 1936-os, egészen megdöbbentő emuháború történetét az Australian Geographic elevenítette fel.

Gyors győzelemre számítottak

Az Ausztrál Királyi Tüzérség Hetedik Nehéztüzege 1932. november 2-án kezdte meg a hadműveletet nyugat-ausztráliai Campionnál: két Lewis automata golyószórót állítottak fel, és mintegy 10 ezer lövedéket készítettek elő. A katonák célja az volt, hogy megritkítsák a régióban elszaporodó emukat, amelyek víz után kutatva Közép-Ausztráliából érkeztek. Ez volt a hírhedt emuháború első „csatája”.

A madarak a régióban komoly károkat okoztak a mezőgazdaságnak. A korszakban Nyugat-Ausztráliában rengeteg első világháborús veterán telepedett le, akik a gazdasági világválság, valamint a régió szárazsága miatt eleve nehéz helyzetben voltak. A mintegy 20 ezer erős, akár a kerítések lebontására is képes emu megjelenése további gondokkal járt.

A helyiek így George Pearce védelmi miniszterhez fordultak abban a reményben, hogy fegyverekkel verhetik vissza az inváziót. A tárcavezető úgy döntött, érdemes segíteni a gazdáknak, de több feltételt is szabott, a katonák élelmezését és elszállásolását például a helyieknek kellett megoldaniuk. Pearce úgy érvelt, hogy a hadjárat még hasznos is lehet a sereg tagjainak, akik gyakorolhatják a lövést.

Arra számítottak, hogy a populáció gyérítése gyors és hatékony lesz. Nem sokkal a konfliktus kirobbanása után azonban a katonaságnak rá kellett jönnie, hogy alábecsülték a madarakat.

Kínos kudarc

Rögtön az első csata után kiderült, hogy hiába a legmodernebb fegyverek, az emukat egyáltalán nem könnyű célba venni gyorsaságuk miatt. Amint az első lövés eldördült, a madarak szanaszét szaladtak, gyakorlatilag ellehetetlenítve az újabb találatot. Sőt, egyes példányok még a látszólag komoly sérülések dacára is el tudtak menekülni.

Gwynydd Purves Wynne-Aubrey Meredith őrnagy, a művelet parancsnoka úgy fogalmazott: ha lenne olyan hadosztályuk, amely annyira ellenáll a lövedékeknek, mint az emuk, a világ bármely hadseregével szembeszállhatnának.

A katonák dolgát technikai problémák is nehezítették: néhány nappal a hadjárat kezdete után, egy gátnál tervezett rajtaütésnél az egyik Lewis meghibásodott. Egy másik alkalommal egy teherautóra akartak felszerelni egy fegyver, a jármű azonban nem tudta tartani a lépést az állatokkal.

Egy héten belül a csapatokat visszahívták, ez idő alatt mintegy 2500 lövést adtak le, és 50-200 egyedet ejtettek el – a pontos szám nem ismert, a katonák és a helyiek egyaránt változatos becsléseket adtak. Meredith jelentésében kiemelte: csapata nem szenvedett veszteséget.

Amikor az ausztrál parlamentben gúnyosan felmerült, hogy esetleg kitüntetést kellene adni a háború résztvevőinek, A.E. Green képviselő azt mondta, minden elismerés a madarakat illeti. A kínos eredmények után Pearce kiérdemelte az emuháború minisztere címet.

Az első novemberi kudarcot követően egy második hadjárat is kezdődött, ám ez sem zárult sikerrel. Az emuháború 1932. december 10-én ért véget, ezt követően a kilőtt egyedek után jutalom járt az elejtőnek, ezzel a módszerrel próbálták kordában tartani a nyugat-ausztráliai állományt. Ez a megközelítés – a gazdák szemszögéből – sikeresebb volt, 1945 és 1960 között nagyjából 284 ezer emut lőttek ki az államban.

Az emuháború híre, valamint a későbbi vadászatok már a korszakban sok természetvédő felháborodását váltották ki. Mára szerencsére a faj egyedszáma stabil, és az emberek inkább értékként, semmint vetélytársként tekintenek a madarakra.