Önkéntes orvosként Malawiban

Dr. Bartku István, a nyíregyházi fül-orr-gégész, fej-nyaksebész főorvos a kecskeméti Piarista Gimnáziumban töltött évei óta vonzódik a fekete kontinenshez. Már akkor megannyi Afrika témájú cikket olvasott, nagy példaképének Albert Schweitzert, a Nobel-békedíjas orvos-polihisztort tartja, így nem csoda, hogy világéletében arra vágyott, hogy egyszer ő maga is Afrikában gyógyíthasson.

A Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Karán végzett, 2007-ben szakvizsgázott, és azóta a a nyíregyházi Jósa András Oktatókórház Fül-Orr-Gégészeti és Fej-Nyaksebészeti Osztályán dolgozik. Miért pont Albert Schweitzer munkássága lett a követendő példa?  

A elzászi német orvos hozzáállása, a mentalitása, az, amit ő képviselt, ráadásul egy igen zűrös időszakban, világégések közepén, már nagyon fiatalon lenyűgözött. Levelezni kezdtem a hagyatékát gondozó Albert Schweitzer Házzal, ahonnan később rendszeresen kaptam a havi, kéthavi folyóiratokat. Ezek franciául íródtak, úgyhogy tökéletes volt nyelvgyakorláshoz is.

Az évek alatt megannyi önkéntes munkát végeztem, ezek közül kiemelkedő volt a Böjte Csaba alapítványával való együttműködés. Többek között voltam Szászvárosban, ahol kertet csináltunk, Tusnádfürdőn a Szent Anna Ház felújításában vettem részt. Bútorokat festettünk, gyerekekre vigyáztunk, kirándultunk. Gyimesbükkön pedig istállót újítottunk fel, csodálatos környezetben dolgoztunk az ezeréves határ mellett.

De részt vettem Nyíregyházán a hajléktalanok fej-nyaki daganatainak szűrésében is, jó pár évig csináltuk ezt egy helyi egyesülettel. Ez alatt az időszak alatt mindig nagyon jó tapasztalataim voltak, rendkívüli emberekkel találkoztam, nagyon jól éreztem magam. De lássuk be, az orvoslás itthon nagyon kötött munka. Soha nem tudtam hosszabb időre, hónapokra vagy évekre elszabadulni,  amit mindig sajnáltam. 

Afrikáról azonban sohasem tett le. Végül 2019-ben jött el az idő, amikor az AHU, vagyis a Magyar Afrika Társaság huszadik orvosi missziójának tagjaként, másik társával Malawiba utazhatott. Tiszteletdíj nélkül, szabadságuk terhére vállalták a munkát, a költségeket pedig a szervezet adományokból és szponzoroktól fedezte. Ön hogyan került a csapatba?  

Az afrikai kontinens nem volt idegen, hiszen orvostanhallgatóként Egyiptomban voltam gyakorlaton, ráadásul nagyon sokat utaztunk a barátaimmal. Hátizsákos kalandtúrán vettünk rész, stoppal, busszal jártuk be a fáraók földjét és Marokkót. Igaz, ez nem fekete Afrika, de itt már megvoltak az első impulzusok.

Az AHU-t végül évekkel ezelőtt kerestem fel, tudtam, hogy megannyi orvosi misszió van már mögöttük. Küldtem nekik egy bemutatkozó levelet azzal, hogy ha bármikor lehetőség adódik, én, mint szakorvos, szívesen utazom, segítek. Sok évi várakozás után erre végül három évvel ezelőtt került sor. Az utat teljesen az AHU szervezte, sem az országot, sem a kórházat nem mi választottuk. A kötelező oltások felvétele után részt vettünk egy kétnapos képzésen, amely részben szakmai, részben pedig önismereti, csapattréning volt.

Mi volt a feladatuk, mennyi időre mentek?  

Dr. Késmárszky Róbert fül-orr-gégész, fej-nyaksebész főorvossal együtt az volt a feladatunk, hogy két héten át az egyik helyi kórházban, a Queen Elizabeth Central Hospitalban segítsük a kis létszámú orvoscsapat munkáját, illetve, hogy a fiatal kollégákat oktassuk.
A Magyar Afrika Társaság biztosított gyakorlatilag mindent a munkánkhoz, amikor megérkeztünk Malawi fővárosába, Lilongwébe, az AHU helyi koordinátora, Szeremley Csaba várt minket, onnan indultunk tovább együtt a célállomásra, Blantyre-be.

Rövid pihenés után az első napot már a kórházban kezdtük, vizitet tartottunk, szövettani mintákat vettünk, MRI felvételek alapján pontosítottuk a diagnózisokat. Bármilyen megdöbbentő, a 21 millió lakosú Malawiban mindössze két fül-orr-gégész specialista volt, így a segítségünk, mind szakmai eszmecsere szempontjából, mind pedig a betegek számára nagyon fontosnak mutatkozott.

Közös operáció a malawi kollégákkal.

Forrás: AHU

Ottlétünk alatt 30-35 műtétet végeztünk altatásban és helyi érzéstelenítésben. Többnyire fülműtétek, nyálmirigyműtétek, gennyes nyaki betegségek műtétei, pajzsmirigyműtétek, fej-nyaki sérülések ellátása, idegentest eltávolítása volt a feladatunk, de nagy hangsúlyt fektettünk arra is, hogy együtt operáljunk a helyi fül-orr-gégész kollégával, mert a szaktudásunk átadásának ez volt a legjobb módja. Nagy veszélyt jelentett, hogy saját magunk egészségére is vigyáznunk kellett, hiszen a lakosság kb. 15 százaléka HIV pozitív.

Ahogy említette, az AHU mindent megszervezett, a külvárosban laktak egy négy szobás, afrikai viszonylatban rendkívül jól felszerelt házban. Egy helybéli házaspár segített a hétköznapi teendőkben, ráadásul Csaba mindenben a rendelkezésre állt. Ugyanakkor Malawi a régió többi országaihoz hasonlóan komoly éghajlati kihívásokkal szembesül, nagymértékben rászorul a nemzetközi segélyekre. Egy rendkívüli szegénységben lévő országról van szó. Érte kultúrsokk?  

Igen. Függetlenül attól, hogy hol laktunk, vagy hogy milyen finom kávékat ittunk és mit ettünk, amint kilépett az ember az utcára, vagy bement a kórházba, azonnal szembeötlött az a mérhetetlen szegénység, ahogyan Malawiban az emberek élnek.
A falvakban és városokban hömpölyög a tömeg, az útszéli piacokon mindenki megküzd azért, hogy a vásárlók tőle vegyék meg a portékát.
Nehéz volt megszokni a néha idegesítően lassú munkatempót, az ezzel járó nehézségeket, azt, hogy kérek egy labort, és arra egy napot kell várni, vagy épp mennyire kicsi a gyógyszerválaszték, amiből rendelhetünk. Erre egy európai orvos nincs felkészülve.
Bár a Queen Elisabeth egyetemi kórház volt, nem állt rendelkezésre CT, az MRI használatára külön engedélyt kellett kérni. Természetesen akadtak jó kezdeményezések is, az amerikaiak segítségével egy malária-kutató központ jött létre itt, ahol a kór szövődményeiben szenvedő gyerekeken segítenek.
Egy nagy területen fekvő kórházat képzeljen el, számtalan épülettel, amelynek mindegyikét bejártuk. Zsúfoltság a folyosókon, türelmesen várakozó tömeg, kevés orvos.
Ehhez jött az ottani kollégák túlzott „nyugodtsága”, az, hogy a betegek mindent tőlünk vártak, a súlyos betegek is gyógyulást reméltek, mint európai orvostól, mint afféle csodadoktortól. Ugyanakkor a betegek alázata, a kitartása, a bennük élő remény és tisztelet is elképesztő. Sokan napokat gyalogoltak egy kórházi ellátásért, ami Európában szinte elképzelhetetlen.
Sok igazságtalanságot láttam, amit nehéz feldolgozni. Sokáig képtelen voltam napirendre térni afölött, hogy a malawiak átlagkeresete napi egy dollár, és ha becsületesen dolgoznak, akkor sincs esélyük egy elfogadható életre. Magyarországon is vannak mélyszegénységben, vagy rossz körülmények között élő emberek, de ezek a körülmények a malawiak mérhetetlen nélkülözésével össze sem hasonlíthatóak.
A gyerekek egész nap a cukornádat rágcsálják, mert nincs mit enniük, és akkor még nem beszéltünk a szegénységgel járó tudatlanságról. És a tudatlanságot itt most nem csak az iskolázatlanságra értem, hanem a tájékozatlanságra, ami az áldatlan helyzetükből fakad. Megdöbbentő.
Ha ezt értjük kultúrsokk alatt, akkor igen, volt, nem is kicsi.

Malawi

Forrás: Dr. Bartku István

Rövid idő alatt nagyon sok szépet és rosszat is tapasztaltam, a világ a feje tetejére állt, utána pedig visszafordult. Miután hazajöttem, három hétig – némi túlzással – poszttraumás stressz szindrómám volt. Csendben éltem, még tartott a döbbenet, az átélt élmények feldolgozása, csak akkor kezdtem felenyhülni, amikor végül elmeséltem az afrikai történéseket az itthoni barátaimnak.  

Két héten át reggeltől estig dolgoztak, megannyi beteggel találkoztak. Volt olyan kirívó eset, amire ma is emlékszik?  

Nem is egy. Volt egy olyan negyvenéves férfi betegünk, aki napokat gyalogolt az ellátásért, mert egy nagyon súlyos lágyrész fertőzésben szenvedett. Ez a baktérium okozta betegség ugyan létezik Európában is (az esetek jelentős százalékában halálos), de a több évtizedes pályafutásunk alatt ennyire előrehaladott, és ennyire súlyos esetet nem láttunk még. Többször is megoperáltuk a férfit, az a végtelen türelem és az a bizalom, ahogy elfogadta tőlünk a segítséget, a gyógyulás lehetőségét, hatalmas erőt adott nekünk is a munkához.

Nem jöttek úgy el az országból, hogy ne szafariztak volna Malawi híres nemzeti parkjában, a Majete Vadrezervátumban. Mit tapasztalt?  

Csodálatos élmény volt azt látni, hogy egy teljesen kimerült parkból az évtizedek alatt hogyan hoztak létre egy virágzó vadont, ahová állatok ezreit telepítették vissza. Amikor hajnalban csónakáztunk a megáradt Shire folyón megannyi krokodilt és vízilovat figyeltünk meg. Még egy elefánt is előbukkant a lombok közül egészen közel hozzánk, sőt oroszlánüvöltést is hallottunk.

A Shire folyón

Forrás: Dr. Bartku István

Ezt megtapasztalni kint a vadonban nagyon megható volt. A Jóisten tökéletes alkotása, a teremtett világ szépsége. Automatikusan felmerül ilyenkor a gondolat: vajon mit keres benne az ember? Néha magam sem tudom.
Mit keresünk mi itt, amikor mindent tönkreteszünk magunk körül? Csak csodálkoznunk kéne, megbámulni, gyönyörködni abban, ami körbevesz minket.
Nagyon sokszor ez volt az érzésem Malawiban, de itthon is, és ez vonatkozik nemcsak a természetre, hanem az emberekkel való bánásmódra is.

Mit változtatott meg a hétköznapi életében az út?  

Sok mindent. Van az a mondás, hogy az európaiaknak órája van, az afrikaiaknak meg ideje. Megtanított még jobban észrevenni, hogy mennyire színes a világ, mennyi érdekes dolog van benne a rossz mellett is. Bár azelőtt sem voltam anyagias gondolkodású, de Afrika mindenképpen megerősítette bennem azt, hogy teljesen felesleges az európai életminőség és életszínvonalbeli küzdelmeket folytatni, mert egyrészt sosincs elég, másrészt mindig csak többet akar az ember anyagiakban, presztízsben, karrierben.

Azt gondolom, mindenért annyit kell harcolnunk, amennyi önmagunk és a mások érdekét is szolgálja. Európai emberként ki van töltve a napunk mindennel, csak magunkkal és a családdal nem foglalkozunk, a barátainkkal nem töltünk minőségi időt. Sarkalatos kérdéssé vált, mit jelent az előrejutásom, miben látszik ez meg? Sokaknak abban, hogy milyen kocsit vesznek, milyen házban élnek. Ez az egyik véglet, a másik véglet pedig az afrikai: ráérünk, semmit nem hajszolunk, majd megcsináljuk, elintézzük, valahogy meglesz, de tulajdonképpen semmi nem változik. Valahol a két életvitel között kellene megtalálni az arany utat.

Októberben nevezték ki megbízott osztályvezető főorvosnak. A tapasztalatai után számít-e még a titulus, az, hogy szakorvosként egyre feljebb lépjen a ranglétrán?

Csak annyiban számít, hogy ez egy kihívás, egy lehetőség, amivel élek. Olyan megtisztelő feladat, amit a tudásomnak megfelelően jól kell elvégeznem. Nem feltétlenül életcél. Az mondjuk igen, hogy kimenjek Afrikába néhány alkalommal, akár hosszabb időre is, de ezt a hosszabb időt nagyon nehéz az európai ember életritmusába beleilleszteni. Nem csak azért, mert kiesik a munkából, távol van a családtól, barátoktól, de sokaknak az, hogy valaki kimegy, segít, megismer egy merőben más országot, más kultúrát, teljesen szokatlan.

Amikor olyan válságos időszakot élünk, mint most, sokat tanulhatnánk belőle, legalább a hálát, azért, amink van, mert nagyon kényelmesek vagyunk, sokszor lusták is, és nagyon sok mindent feleslegesen felhalmoztunk. Az értékrendünk rendkívül furcsa irányt vett, hiszen a klasszikus értékeink, a barátság, a család, az egészség, a hasznos, segítő időtöltés mind háttérbe szorultak. Én nem hiszem, hogy annyi a világ, hogy mindig csak többre és többre vágyjunk, meg robotoljunk.
Ha nyakadba veszed a világot, és adsz az idődből másoknak, egy kicsit önkéntesként dolgozol, ez olyan tett, amivel tényleg előre viszed a világot, ráadásul boldog leszel és elégedett tőle.
Persze nem mindenkit vonz az utazás, de a maga kisebb környezetében bárki meg tudja találni azt a segítségnyújtási formát, amelyben megtalálja a helyét, és ehhez nem kell pénz se.
Orvosként ma is azt gondolom, hogy a hivatásom legnagyobb kiteljesítése az, amikor elmegyek önkéntesként segíteni olyan embereknek, akik valóban rászorulnak. Ráadásul, ha mindezt idegen környezetben, rossz feltételek, nehéz orvosi viszonyok között teszem, akkor az nem csak szakmailag, de szellemileg és emberileg is igazi kihívást jelent.
Istenben hívő emberként úgy gondolom, egy szépen felépített, segítőkész és önzetlen élet lelki gazdagságot ad.