A pesti árvíz életmentője, aki az „árvízi hajós” nevet kapta

Wesselényi egy ideig Széchenyi vállalkozásainak legfőbb támogatója volt, ám 1830-tól a reformellenzék fő szervezőjeként külön utakon járt, aki a haladás és nemzeti függetlenség egységét a liberalizmus szintjén igyekezett kialakítani. Vállalta a Habsburg kormányzat rosszallását, ami évekig elhúzódó politikai perekkel járt. Végül három évnyi fogságra ítélték, de súlyosbodó szembaja miatt megszakították a büntetését és hamarosan szabadlábra került, 1840-ben pedig kegyelmet kapott.
A per idején történt az 1838-as pesti árvíz, melyben Wesselényi óriási részt vállalt a lakosság mentésében. Az eseményeket naplójában is megörökítette: „E szomorú napnak reggelén 7 és 8 óra közt egy ladikra ültem, mellyel éppen Havas senator jött. Vele a belváros utcáin eveztünk s a Váci-, Kishíd-, Aranykéz- és más utcákból hordtuk a menekvőket a Sebestyén piacra. Én evezni és kormányozni kezdtem s a nevezett és a Leopold-, Kalap- és Apáca-utcákból többször rakodtunk meg. Havasnak minduntalan mondtam, hogy e tájból ki s a Ferencváros apróbb, alacsonyan fekvő utcáiba menjünk, de hiába. Senátorról senátorra jártunk, kérdve: akarnak-e menni, vagy kell-e valami? Bosszúság emésztett a drága, a pótolhatatlan időt így elveszve látni. Képzeltem, hogy a külvárosok szegény lakosai kis házacskáikban minő rémületben lehetnek, de hogy annyi ezer élet forog veszélyben, azt nem gondoltam. Ha a házak összeomlanak — mely néhány óra múlva kezdődött — tudtam volna képzelni, erővel is rákényszeríteni Havast a veszély helyére sietni. Szinte délig eveztünk benn a városban, ezen munka sem volt egészen hiába való, mert ha nem éppen jelen, de sietve közelgő veszélytől mentettünk meg sokakat.” – írja az „árvízi hajós”, Wesselényi Miklós a naplójában.

Az árvíz március 13. és március 18. között súlyos pusztítást okozott, amikor a Duna felső szakaszán a nagy mennyiségű lehullott csapadék (eső és hó), valamint az enyhébb időjárás miatt a város egy része és a folyó alsó szakaszán található partközeli települések néhány napra víz alá kerültek.

„A József- és Stáció-utcákból harsogott a segélyért kiáltók lármája, ide siettünk; sokat
volt szerencsénk megmenteni. Már akkor kezdettek a házak omlani és düledezni. Ezeknek ropogása, zuhanása, a vizek között emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás, borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek. A Múzeum-, Pacsirta- s még sok más, úgymint a Tavasz-, Városmajor-, ősz-, Vad- kecske-, Gyöngytyúk-utcákból soknak, igen soknak mentettük életét. Kieveztünk a Kerepesi-útra s azon keresztül a Fűzfa- és Síp-utcából rakodtunk meg egypárszor emberekkel, kiket a Prónay Albert lakásával szemben a Huszár-ház mellett tettünk szárazra. Reggel óta kétszer is változtak evezőink – ketten voltak – én eveztem és kormányoztam” – örökítette meg az eseményeket ifj. Wesselényi Miklós.

Az árvíz végül összesen 2281 házat pusztított el, 827-et súlyosan megrongált és 1146 maradt meg épségben a pesti oldalon; míg a budai részen összesen 204 ház omlott össze, 262 rongálódott meg súlyosan, illetve 2023 maradt épségben. Az öt napig pusztító áradás után mintegy 50-60 ezer ember vált hajléktalanná, 22 ezren pedig mindenüket elveszítették.

Wesselényi élete utolsó évtizedében szembajával küzdött, majd 1844-ben teljesen megvakult, ami korlátozta a politikában való részvételét is. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc nehézségeinek felismerése után elvesztette hitét az ellenállás sikerében. Pestre hazafelé tartva hunyt el 1850. április 21-én.