Fűtési rendszerek a várkastélyokban

Általános használatra, Európa különböző területein, más és más időszakban terjed el az ablaküveg. „Kelet-Európában a 15-16. század környékén vált általánossá a használata. Ez erősen függött az illető család anyagi helyzetétől, mert az üveg a középkorban meglehetősen drága portéka volt – tudjuk meg Szibler Gábor, történésztől.

Ólomüveg-ablakok: bár méregdrágák, mégis hőszigetelés szempontjából a legnagyobb előrelépést jelentették.

Forrás: Sarusi István

Többnyire Velencéből hozatták az üveget a korabeli tehetős családok. Ez a gyártási költségeken felül még a szállítás díját is magában foglalta, ráadásul a középkorban még nem tudtak nagy üvegtáblákat gyártani. Gyakran alkalmazták az úgynevezett ólomüveg-készítés technikáját.” Ezekben az ablakokban kis fémkarikák fogták körül a vastag, átlátszatlan üvegszemeket. Ilyeneket régi várakban is láthatunk még, bár védelmi szempontból ezek nem voltak hatékonyak. Sőt! „Ostromhelyzetnél, ahogyan az Egri csillagokból emlékszünk, Dobó először a vár fazsindelyes tetejét szedette le a gyúlékonysága miatt, mikor megjelentek a közelben a törökök. Ugyanez a helyzet az üvegtáblákkal is: sérülékenységük mellett még balesetveszélyesek is, így kevésbé alkalmazták őket erődítésekben” – mutat rá Szibler Gábor eme praktikus okra.

Amíg nem ismerték az ablaküvegezés technikáját, addig a középkorban télire bedeszkázták a nyílásokat, amivel teljes mértékben besötétítették az épületeket. Bár nyáron eltávolították az ablaktáblákat, ám olyankor meg a szél fújta keresztül a helyiséget. „Áthidaló megoldásként állati hólyagokból készült felületekkel próbálkoztak, de ezek is sok fényt elvettek a bent tartózkodóktól” – tudjuk meg Szibler Gábortól.

Nem mindig éltek át zimankós teleket a középkoriak sem. Tehát alkalmasint az ablaküveg megléte is szükségtelennek bizonyult. Erre vonatkozóan Gábor az alábbiakat osztja meg velünk: „az érett középkorban, kb. 1000-1400 között viszonylag meleg volt Európában. Ez nem csupán a különböző földművelési formákat, így a háromnyomásos gazdálkodást tette lehetővé, hanem az enyhe teleknek köszönhetően azt is, hogy ne kerüljön előtérbe az ablaküregek befedése. Aztán egyszer csak, a 14. század közepén jött egy hideghullám. Ennek következtében nagyon korán, októberi havazással köszöntött be a tél, ami március-áprilisig kitartott. Ekkor vált égetővé az ablaknyílások beüvegezésének problémája.”

A 13. század végén épült angliai Stokesay kastély kandallója.

Forrás: DeAgostini/Getty Images

A helyiségek lezárása mellett a fűrésről is gondoskodni kellett. Nézzünk milyen eszközöket  használtak annak idején! Általában kandallókkal fűtenek a középkori várakban, de később már megjelennek a cserépkályhák is. „Nagyon sok régészeti lelet támasztja alá azt, hogy a visegrádi, vagy a Budai vár Zsigmond-kori palotájában már a 14. században is építettek be kályhákat” – említi Szibler Gábor. Ezek szépen ékített, befelé szűkített tölcsér alakú kályhaszemek, amik nagymértékben megnövelték a hőleadási felületet. Ám még ezzel együtt is – pláne a kandalló – csupán a körötte lévő pár négyzetméteren fűtötte fel a levegőt. Ez roppant alacsony hatékonyságú. Ugyanakkor a kastélyokban azért nem lehetett a ma megszokott helyére – az ablak alá – tenni a fűtőtestet, hogy kint tartsa a hideget, mert akkortájt hátulról tüzeltek a főúri kastélyok kályháiban. Másrészt pedig az ablakkal átellenes oldalon való elhelyezéssel adódott lehetőség a füst elvezetésére a kéményen keresztül. Nem csoda, ha nyáron is fűteniük kellett a várat, kastélyt, természetesen fával.

Kályhaszekrény: a 18. századi kastélybelsőkben a kályhával átellenes oldalon helyezték el ezt a tüzelőberendezést.

Forrás: Sarusi István

„Fűtőszenet csak a 18. század végét követően ismertek a korabeli társadalmi ranglétra csúcsán állók. A gyenge fűtőértékű fa irreális mennyiségben való eltüzelését csak bizonyos helyiségek melegen tartásával ellensúlyozták. És, hogyan dőlt el, hol csiholtak meleget? Ott, ahol reprezentáltak: az étkezőben, a vendégfogadás helyén mindenképpen fűtöttek. Viszont a kiszolgáló (mai nevén szociális) helyiségeket is fűtötték. Momentán a pozsonyi vár koronaőrző tornyában és Sárváron is a várkastély aulájában az őrség ülőfülkéinél alakítottak ki kandallókat. Figyeltek rá, hogy ne fagyjanak oda a védelmet biztosító katonák – mondja Gábor, majd így folytatja: Bármilyen meglepő, de a hálószobákat nem fűtötték. Annak ellenére sem, hogy mezítelenül aludtak. Meghűlés ellen számos rétegben tettek magukra paplant, dunnát vagy éppen előmelegített téglákat, parázzsal teli fémedényeket helyeztek a matracokba vagy azok alá. De a baldachinos ágyak is segítettek valamelyest kellemesebbé tenni a hűs éjjeleket. Mégpedig azáltal, hogy a behúzott textilek benntartották a meleget. Ugyancsak a hőmegtartást szolgálták azok a több négyzetméteres faliszőnyegek, amiket mondjuk a sárvári várban is megfigyelhetünk” – tudjuk meg a történésztől.

Hőérzet szempontjából már az ólomüveg is előrelépést jelentett, hiszen egy borús napon is fényt eresztett be az épület belsejébe, különösen akkor, ha ténylegesen kisütött a Nap: az ólomüveg nagyítólencse módjára vonzotta be a meleget.

Szibler Gábor eloszlatja azt a tévhitet, miszerint a középkori ember nem fürdött. „Igaz, nem olyan rendszerességgel, mint mi, de fürödtek. Éppen ez is egy újabb fűtési trükk. Úgymond fürdőházakat hoztak létre, amik a mi fürdőszobáinknál jóval nagyobb méretűek. Oda behelyeztek egy nagy méretű dézsát, amit forró vízzel töltöttek meg. Gondoljunk bele, hogy ha ez a terem hermetikusan le van zárva (az ablaktáblákat betették, esetleg még szalmával és egyéb tömedékekkel teljesen leszigetelték a nyílásokat), akkor ott már keletkezik annyi gőz, hogy a bent lévő 10-20 ember egyike sem fázhatott.”
Napközben pedig mindahányan vastag ruhába öltöztek, ahogyan a 16. századtól láthatjuk is a főurakat a róluk készült festményeken. Szükségük is volt a réteges öltözködésre, hiszen mint a szakember mondja: a vár belső, fűtetlen pontjain 15-16 Celsius-fok uralkodott.

Akár építettek be ablakot a várba, akár nem, a falvastagság is – a védelmi és statikai célon túlmenően – szerepet játszott a hő bent-, ill. kint tartásában. Csakhogy ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy nagyon nehéz volt felfűteni a falakat, amik későn melegedtek át és hamar hűltek ki.  A falakat ugyanis vulkanikus kőzetből, terméskőből vagy mészkő építették, ezek pedig nem arról híresek, hogy meleget árasztanak. Ritkán, főként alföldi, síkvidéki területeken épültek téglavárak – így Gyulán vagy Sárváron. Ezeket már hatékonyabban lehetett felfűteni.”