Felszabadult Európa utolsó gettója

A pesti gettó a második világháború idején, 1944 novemberének végétől 1945. január közepéig működött. Területén az egészségügyi viszonyok minősíthetetlenek voltak, ahol több ezer ember lelte halálát; decemberben például naponta mintegy 80-120 halottat vittek ki innen. A nyilas terrort, közte a megalázást, rettegést, nélkülözést és a maradandó sérüléseket azonban mégis több tízezer embernek sikerült túlélni.

„A második világháború idején a német nemzetiszocialisták hoztak újra létre gettókat a zsidóknak az általuk megszállt kelet-európai területeken, egyebek között Lengyelországban és a Szovjetunióban. Magyarországon a második világháborúba való belépés után már megkezdődtek a deportálások, és tízezreket hívtak be munkaszolgálatra. Az embertelen munka és a körülmények miatt sokan meghaltak, 1944-ig azonban a magyarországi zsidó emberek többségét a közvetlen életveszély még nem fenyegette. Az 1944. március 19-i német megszállása után, pontosabban április 16-án Kárpátalján kezdődött a zsidóság elkülönítése, gettókba zárása és a vidéki zsidók deportálása. 1944. április 5-től minden hat évnél idősebb magyar zsidó embernek előírták a sárga csillag viselését” – írja az egykori budapesti gettóról a Budapesti Zsidó Hitközség online oldalán.

A budapesti gettó területén több ezer ember lelte halálát, a nyilas terrort és a város ostromát pedig – megalázás, rettegés, nélkülözés és maradandó sérülések árán – több tízezer ember élte túl.

Forrás: Wikimedia Commons/Vajna Gábor

A zsidók mindössze egy-két hónapot töltöttek a gettókban és a táborokban. Tömeges deportálásuk 1944. május 15-én kezdődött, a fővárosban pedig június 15-én hivatalosan is elrendelték a jogfosztott zsidó lakosok összeköltöztetését – vagy inkább összezsúfolását – a sárga csillaggal jelölt házakba. Őket rendelték kényszermunkára az október közepén hatalomra kerülő nyilasok, akik november elején már elindították az első úgynevezett halálmeneteket, amelyekben az árkok ásására kirendelt munkaképes férfiak és nők gyalog mentek a nyugati határra. A fagyos hideg és az élelmezés hiánya miatt többen lemaradtak vagy legyengültek, akiket kíméletlenül agyonlőttek. A budapesti képviselettel rendelkező semleges országok és a Vatikán ezután kezdett tiltakozni, így november közepén ezeket a meneteket leállították. Ekkor rendelték el a zsidók magas deszkapalánkkal körülvett gettóba zárását, amelyek kapuit fegyveresek őriztek.

„Először, 1944. november 15-én az úgynevezett újlipótvárosi gettó jött létre a pápai, svájci, svéd, spanyol és portugál védelem alatt álló házakból, a „nemzetközileg védett gettó” határait nem jelölték ki. A Margit híd pesti hídfőjénél álló épületekbe hivatalosan 15 600 védett személy költözhetett be (a hely nekik is szűkösen lett volna elég), de a hamis papírokkal rendelkezők miatt ennél kétszer-háromszor többen zsúfolódtak össze. A védettség ellenére a nyilasok folyamatosan razziáztak, raboltak, az embereket a Duna-partra hajtották és agyonlőtték. A Váci út, Wahrmann (ma Victor Hugo) utca, Újpesti rakpart és Szent István körút alkotta négyszögből január elején a semleges diplomaták mintegy tízezer embert a nagy gettóba telepítettek át, mert úgy ítélték meg, ott jobbak a túlélési esélyeik” – emlékeztet a történtekre a Budapesti Zsidó Hitközség.

Bár a Vöröskereszt számos erőfeszítést tett az összezsúfolt emberek életkörülményeinek javítására, ám így is csak napi 700-800 kalória élelem jutott nekik: a kenyérfejadag 15 deka volt naponta. A december végén bezárult szovjet ostromgyűrű miatt a helyzet egyre kritikusabbá vált. A nyilas őrség végül csak a Vörös Hadsereg közeledtére tűnt el 1945. január 18-án. A Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely adati alapján a „nagy” gettóban 70 ezer, a „nemzetköziben” pedig 30-35 ezer ember élte túl az ostromot és a nyilasok rémuralmát.