Régen közel harmincféle vályogfalazás volt ismert

Egy teljes generáció kimaradt a vályogépítésből, nehéz megtanulni a szakmát, jóllehet a mai lakáskeresők közül egyre többen érdeklődnek a hagyományos házépítési módszer iránt. Hajdanán a parasztember abból épített, amit a telkén talált. Elkaparta a felső, 20-50 centiméter vastag humuszréteget, mert az használhatatlan a falazáshoz: a víztől nagyon duzzad, száradáskor meg morzsálódik, nem lehet belőle stabil falat építeni. Aztán mintát vett az alatta lévő földből, és tapasztáspróbát csinált. Ezzel kezdi a munkát Lénárt István is, aki magát „vályog-házitanítóként” határozza meg: segítséget, útmutatást nyújt a vályogfalazásban, amelynek legalább 15 módját ismeri, közte a leggyakrabban alkalmazott módszert, a vályogtéglaval történő építést.

Vályogtéglák

Forrás: Getty Images

A vályogot az agyag ragasztja össze, de ez csak az egyik összetevője: a vályog egyharmad rész agyag, egyharmad rész homok, és egyharmad rész iszap. „A tapasztáspróba lényege, hogy a talált anyagból különböző keverési arányokkal mintákat készítek, írom egy füzetbe, hogy melyikbe mit tettem be, és az anyagot feltapasztom a falra vagy vetőkeretbe töltöm, ha vályogtéglát csinálnék belőle. Hagyom teljesen megszáradni a mintákat, utána megnézem, melyik mennyit zsugorodott, esetleg repedt, vagy mennyire porlik. Azt, hogy valaki ránézésre megmondja, hogy egy anyag jó lesz-e vagy sem, azt ne tessék elhinni.”

Egy befőttes üvegben is meg lehet vizsgálni, hogyan ülepedik a keverék: fölül van a víz, alatta az iszapréteg (ez a legfontosabb a finom szemcsemérete miatt), és alul a homok meg a kavics. „A két alsó rész arányát szoktuk megnézni, ha 15 százalék körül van, akkor az már jó alapanyag sarazáshoz.” Üveg híján a régiek tapintással vizsgálták meg az agyagot: ha nagyon csúszik, akkor túl agyagos. A földnedves anyagot össze is lehet gyúrni, ha meg tudunk belőle formázni egy golyócskát, és nem esik szét, akkor az vert falnak megfelel. Ha a golyócskát elkezdjük hengeríteni, és gyurmaszerűen ki lehet nyújtani, akkor az azt jelzi, hogy kicsit zsírosabb az anyag a benne lévő agyagtól, éppen jó lesz vályogtéglának, tapasztóanyagnak. De ha a megsodort nudlit patkó alakban össze tudjuk hajtani, és nem törik el, akkor az már túl zsíros, soványítani kell. „Mert minél zsírosabb az anyag, annál több vizet vesz fel, de attól meg nagyon megduzzad, és száradás közben megrepedezik. A soványításhoz lehet hozzákeverni homokot, de én inkább töreket vagy pelyvát szoktam, tehát szálas anyagot” – tanácsolja Lénárt István.

Ahogy Debrecen környékén is nagyon zsíros volt az anyag, de nem lehetett homokot szerezni, így ott csak rakott sárfalat készítettek. Annak az a lényege, hogy óriási mennyiségű hosszú szálú szalmát tapostak bele a falba, és a szalma akadályozta meg, hogy szétrepedjen a fal. Mert ha az agyaghoz vizet adunk, az agyag meg fog duzzadni, mint ahogy a tészta megkel. Utána, amikor vizet veszít, elkezd zsugorodni. A benne lévő szálacskákra rászorul, rátapad az anyag, és kölcsönhatásba lépnek egymással. A fal repedése megelőzhető a szálaknak köszönhetően, és mind statikailag, mind hőszigetelés szempontjából javítják az anyag minőségét. Ezt a vasvillával rakott sárfalat fecskefalnak is nevezték, mert ugyanúgy kilógnak belőle itt-ott a szálak, mint ahogy a fecskefészeknél látjuk.

A legegyszerűbb módszer a vert fal, amikor két deszka közé beledöngölik a humuszmentes földet. „Ehhez nem jó a zsíros anyag, mert ebbe a döngölt talajba nem keverünk szálas anyagot, tehát zsugorodáskor millió darabra fog szétrepedezni. Ezért az ilyen falhoz alacsony agyagtartalmú, homokos föld kell. Mint ahogy az előbb említettem, ha golyócskát tudok belőle formálni, akkor azzal már lehet falat csinálni, mert földnedves állapotában tömöríthető” – figyelmeztet a mester. Tömörítés közben harmadával kisebb lesz a fal térfogata, tehát a 15 centis terítésből 10 centiméter lesz. De a legjobb minőségű anyagnál is keletkezhet 3-5 százalék zsugordás, ezért a következő rétegnél szalmaterítést csináltak. Annak nem az volt a célja, hogy összetartsa a házat (mint a rakott sárfalnál), hanem épp ellenkezőleg: annak mentén tudott csúszni a fal, de stabilitása nem romlott. „Ma már úgy mondjuk, hogy a szalmarétegen tudott dilatálni a fal.”

A sarkok megerősítéséhez viszont a szalmánál erősebb anyag kell. A vályogba nem lehet vas megerősítéseket tenni, mert azok pillanatok alatt elrozsdálnának a könnyen nedvesedő anyagban. Lénárt István egy olyan 140 éves házban lakik,amelyben szőlővenyigéket talált a falban. „A vályogfal úgy konzerválta a venyigéket, hogy 140 év után is alig bírtam eltörni!” Más házban talált a falakban iszalagot, de zsúpszalmát is. A zsúpot rozsszalmából készítették, mert szinte eltéphetetlen, alacsony a nitrogéntartalma, nagy a széntartalma, ennek köszönhetően nagy a szálszilárdsága. Ezért rakták általában olyan helyekre, ahol nagy szakító és nyíróerőknek volt kitéve. A sarkokba rozsszalmából font kötelecskét raktak be erősítésnek.

Forrás: kacar.hu

A legősibb módszer a paticsfal, a keretbe vagy csak két cölöp közé fogott vesszőből font fal, amelyet két oldalról sárral tapasztanak be a kívánt vastagságra 5 centistől akár 15 centiméteres vastagságig. A Felső-Tisza vidékén a talpas házakat így csinálták. Az árvíz azonban tönkre tudja tenni a vályogfalat. Márpedig arrafelé hétévente egyszer biztos kiöntött a folyó, de akkor az jól megtrágyázta a kaszálókat, legelőket, szántóföldeket. Ezért a parasztember felkészült az árvízre: ha látta, hogy jön az víz, felnyitotta a padlásajtót, felpakolta oda a motyót, és felköltözött a családjával. A ház nem dőlt össze, csak víz a rácsfonatos falból kimosta a tapasztást. De azt utána újra lehetett tapasztani, lemeszelni, és vissza lehetett költözni. „A szentendrei skanzenben javítottam egy házat, aminek dupla vastag akácpadlóból volt a födémje. Kiderült, hogy árvíz idején a tehenet is felhúzták a padlásra, és ott lakott addig, amíg el nem ment az árvíz, ezért kellett az erős födém.”

„A Somogy vármegyei Szennai Skanzenben nemrég csináltam csömpölyegfalat, más néven karóközes sárfalat, ami pedig úgy készül, hogy vastagabb karókat helyeznek a talp és sárgerendák közé 15-20 centiméterenként függőlegesen, és ezek tartják a falat addig, amíg meg nem szárad, hogy ne dőljön el.” A bekevert anyagból nagyobb gombócokat formálnak, és azokat egymásra rakják, összeütögetik. Ennek a módszernek az az előnye, hogy előre meg lehet csinálni a ház keretét, felrakni rá a tetőt, és akkor alatta már lehetett dolgozni, utána már szinte az időjárástól függetlenül készülhetett a falazás.

A  földpadlót ugyanabból az anyagból készítették, mint a vert falat. A padlót 15 centiméter magasan feltöltötték földnedves anyaggal, majd ledöngölték. Ezt azért nem lehet vékonyabban csinálni, mert akkor a járástól porolni fog, összetöredezik. A vastagabb rétegben ledöngölt zsírosabb anyag is megrepedhet száradás közben, de azt tapasztással meg lehet javítani, csak a tapasztóanyagba is nagy mennyiségű töreket kell keverni a stabilitás fokozása érdekében. Ez olyan keménységűre meg tud keményedni, mint a páncél, csak ráadásul rugalmas, hiszen ez fontos a vályogház esetében, amely sokat mozog: nedvesebb időben megduzzad, szárazabb időben zsugorodik. „Ezért mondjuk azt, hogy a vályogház mindig él. Ha rossz volt az anyag, akár akkora repedések is keletkezhetnek a falon, hogy a kezünk is belefér, vagy ahogy egy barátom mondja: át tudunk köpni rajtuk” – viccelődik a mester.

Lénárt István a külső vakolat- vagy homokdíszeket is vályogból csinálja, bár  mások mészhabarcsot használnak ehhez. Vályogházra nem szabad cementalapú anyagokat használni,mészhabarcsot is legfeljebb olyan helyekre, ahol alulról nem kap nedvességet. Mert a vályogháznak az a lényege, hogy elpárologtatja a benne lévő nedvességet. Régen nem csináltak alapot a vályogfal alá: felszívta a talajban lévő vizet úgy egy méter magasságig, aztán elpárologtatta. „Mitől jó a klímája a vályogháznak? Mert komoly mennyiségű vizet képes magában tárolni, akár hússzor többet mint az égetett kerámia. Ez a vízpára adja a vályogház kellemes benti klímáját. Ez hűt is, és ettől lesz élő a fal” –  meséli a vályogos mester.

Betonalapra is lehet vályogfalat tenni, de  nem feltétlenül indokolt minden esetben. Régen döngölt padlók voltak: alulról feljött a földpára, ki tudott a ház belsejébe párologni, és mivel fűtötték és szellőztették a házat, lakták, használták, ezért szépen kiszáradt, nem volt vele gond. A régi, elhanyagolt vályogházakkal az a leggyakoribb probléma, hogy nincsenek fűtve és szellőztetve, ezért a talajpára kicsapódik a falakon és fagykárok keletkezhetnek, penészedik. „A mi házunk vagy harminc évig nem volt lakva, de a betyárok miatt rács volt az ablakon, és a régi tulajdonos nyitva hagyta az ablakot. Így csontszáraz maradt a ház, ott folytathattam, ahol 140 évvel ezelőtt elkezdték.”

A vályogvetés nagyon megterhelő munka. Lénárt Istvánnak többen is mondták, hogy régen egy vályogvető cigány napi ezer darab téglát volt képes megcsinálni, és előtte egy szál kapával be is keverte az anyagot. “A normál tégla 30x15x10-12 centiméter nagyságú. Ha ebből megcsinálok egy nap 250-300 darabot egy nap, az nekem untig elég. Egy házhoz kell akár 20 ezer darab tégla is, ha 50-60 centiméter vastag falakkal számolunk, ami elbírja a tetőt.”

A vályogot napon kell szárítani, tehát csak jó időben lehet téglát vetni. És kell hozzá törek, ami aratás után van. Tehát általában meg kellett várni a munkával az aratást, amikor 35 Celsius-fok az átlaghőmérséklet, és nem nagyon lehet elbújni munka közben. A téglavetéshez előző nap be kell keverni az anyagot a vályoggödörben, amit régen a vályogvetők lábbal tapostak át, vagy ha volt valami rossz gebéjük, akkor azzal tapostatták. „Én már annyit modernizáltam, hogy átalakított betonkeverőt használok ehhez a művelethez” – oszt meg egy szakmai fortélyt Lénárt István.

„A frissen kivetett tégla még két nap után is nedves az alsó oldalán, bele tudom nyomni az ujjam, ezért felfelé görbülhet zsugorodás közben a két vége.” Az egyenletes száradáshoz a téglákat forgatni kell: először az élére, lehetőleg a nap felé, és kelet-nyugati irányban, hogy jól átfújja a szél, aztán össze lehet rakni hézagosan 50-100 darabos gúlákba. Ha megszáradt, kazlazták vagy az építési helyszínre szállították. „A feleségemmel számolgattuk, hogy egy téglát vagy hatszor kell megfogni, mire bekerülhet a házba.”

Egy ház felépítése attól függ, hányan végzik a munkát, a családból hányan tudnak segíteni. Egy házat azért egy nyár alatt fel lehet húzni. Talán régen azért végezték cigányok és saját földdel nem rendelkező úgynevezett zsellérek ezt az emberpróbáló, időjárásnak erősen kitett munkát, mert nyáron a parasztoknak sok dolguk volt a saját földjükön (kaszálás, aratás)  vélekedik a mester.
„Szomorú, hogy a történelmi okok miatt nem nagyon maradtak többgenerációs mestercsaládok.” Azért is megfogyhatott a vályogvetők száma, mert ezt a munkát csak nyáron lehetett végezni, télre kellett valami mást keresni. Legkorábban áprilisban lehetett nekifogni, ha az építtetőnek volt előző évről maradt törekje. Ha június 8-án megjöttek a Medárd napi esők, akkor  nem száradt a vályog nem tudtak haladni. A vályogvetők szeptember 8-ig, Kisasszony napjáig dolgoztak, mert addig „még a bokor alá kiterített ruha is megszáradt”. Utána már alacsonyabban jár a Nap, már a bokorra terített ruha is alig akart megszáradni. Lénárt István eredetileg fazekas vagy kályhás szeretett volna lenni, csak nem talált mestert. Így kezdett a vályogépítés iránt érdeklődni, a szentendrei Skanzenben is sokat dolgozott és közben tanulta a mesterség fogásait – lassan negyven esztendeje.