Ezért használtak tojássárgáját a régi festők

Számos régi nagy mester, mint Botticelli, Leonardo, vagy épp Rembrandt, Vermeer is tojássárgáját kevertek az olajfestékeikbe a pigmentanyagokkal együtt, azonban a festmények festékanyagának vizsgálata során a legtöbb esetben nem mérik az egyébként igen kis mennyiségben benne lévő fehérjéket. A szakirodalomból ismert, hogy sokfelé, rengeteg festékanyaghoz hozzákeverték a tojássárgáját, nem csupán bizonyos pigmenthez. Vajon mi volt ezzel a mesterek célja?

A festők maguk keverték azokat a festékeket, amelyekkel aztán elkészítették műalkotásaikat, a megvásárolt, legtöbbször ásványi eredetű pigmentanyagokat speciális előkészítést követően, kötőanyagokkal, olajjal való elegyítését külön meg kellett tanulniuk, ám ez a tudás (a korabeli módszereké) mára elveszett. Nagyjából 1500-ig az úgynevezett tojástempera volt használatban, kötőanyagként tojással vagy más állati fehérjével keverték el a pigmentanyagot a festők. Azután, amikor megérkezett az olajfestékek kora, a kezdeti időszakban nem volt egyszerű az átállás a modernebb módszerre, az olajfestékek ráncosodtak (erre Leonardo korai képei közt is akad példa), repedeztek. Kísérletezést követően került bele a tojássárgája a festékanyagba, az azonban nem maradt ránk, hogy miként és milyen formában készítették elő a tojásos olajfestékeket.

Egy nemzetközi kutatócsoport nemrégiben kísérleteket végzett, hogy feltárja, mely módszert és mi céllal használhatták a régi mesterek, az eredményeket a Nature Communications folyóiratban tették közzé. Az egyik szerint a tojássárgáját a már kikevert olajfestékhez adták, ettől annak majonéz-állaga lett. A másik szerint a tojássárgájához adagolták a megőrölt pigmentet, ezt kiszárították, majd utolsónak keverték hozzá az olajat. A kevéske fennmaradt leírásból úgy tűnik, hogy ezt a második módszert alkalmazhatták a mesterek annak idején. A festékekhez ultramarin és ólomfehér pigmentet (ezeket gyakran alkalmazták a mesterek), lenolajat és tojássárgáját használtak fel. A vizsgálatok során különböző arányokat is leteszteltek.

A kutatók az elkészült festékanyagokkal aztán számos vizsgálatot és mérést végeztek, beleértve olyasmiket, mint nedvességtartalom, oxidáció mértéke, száradási idő, fajhő, rugalmasság, stb. Felmérték azt is, hogy mennyire volt kenhető (festésre alkalmas állagú) a kapott festékanyag, s mennyiben felelt meg az állaga a művész egyedi igényeinek. Ez utóbbira példa lehet az, hogy csak elég sűrű festékkel lehet elérni azt a hatást, hogy az egyes ecsetvonások feltűnjenek (az ún. impasto technika), erről talán van Gogh képei juthatnak először eszünkbe. A kétféle módon készült festékanyag közül az első, majonéz-jellegű volt a látható ecsetvonások megjelenítésére alkalmas típus. Ebben a keverékben a tojás hatására erősebb kötés alakult ki a pigmentszemcsék közt, azonban ennek az erőssége konkrétan a pigment alapjától is függött, és nem egy esetben eltérően viselkedett az ólomfehér és az ultramarin pigment ugyanannyi tojás hatására. Szintén eltérésekhez vezetett az is, hogy milyen hőmérsékleten és páratartalmon tárolták előzőleg magát a megőrölt (száraz) pigmentanyagot. Számtalan hasonló tényezőt feltártak a kutatók, ezek esetében a festékek fizikai-kémiai tulajdonságainak részleteivel együtt.

Leonardo – Szűzanya szegfűvel (részlet). A Madonna arca fiatal kora ellenére igen ráncos lett – a nem elég nagy tapasztalattal alkalmazott olajfesték hatására. A festményt az 1470-es évek vége táján készítette Leonardo.

Forrás: Nature Communications

A tojással készült festékanyag ugyan nem ráncosodott, azonban lassabban száradt, és ha túl sok tojás volt a festékben, akkor a száradási idő igen jelentősen megnőtt. Emellett viszont stabilabb és több pigmentet tartalmazó anyag született a tojás hatására (így maradhattak élénk színűek sok száz év múltán is a képek), és annak köszönhetően, hogy a tojás magát a pigmentet vonta be szemcsénként. A tojás azt is befolyásolta, hogy miként és mennyire keverednek el egymással a festékek.

A hasonló folyamatok részletes megismerése és megértése nemcsak a kíváncsiságunk kielégítésére alkalmas, hanem a műalkotások restaurátorai számára is rengeteg gyakorlati információt nyújtanak, amelyet a mesterművek felújítása során maguk is alkalmazni tudnak.