Életeket mentett a földrengés után a vakvezető mentőkutya

Magyarok is kivették részüket a sérültek mentéséből, amikor 2023. február 6-án 7,8 tizedes erősségű földrengés rázta meg Szíriát és Törökországot. A földrengésben összedőlt Antakya városában kutatott túlélők után dr. Mezősi Tamás, a miskolci Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola Alapítvány kuratóriumi elnöke és labrador kutyája, Trafi. És bár nem ez volt a páros első közös „bevetése”, az ott tapasztaltakat csak nehezen lehet szavakba foglalni.

Hogyan kerül egy vakvezető kutyás önkéntes a törökországi földrengés helyszínére?
Úgy, hogy az egész fordítva történt. Érdemes egy pillanatra visszautaznunk a múltba, egészen a kétezres évek közepére, amikor a Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola Alapítványt mi, mentőkutyások megalapítottuk. Akkoriban sokat ötleteltünk és gondolkodtunk azon, hogyan tudnánk valami jót tenni a világban. Ekkor fogalmazódott meg bennünk, hogy fontos szolgálatot tehetne egy vakvezető kutyás alapítvány. Egyfajta kihívásként tekintettünk rá, amit komolyan vettünk és megfelelő alázattal fogtunk neki. Elsőként meglátogattunk egy híres svájci vakvezető kutyaiskolát, ahol eltöltöttünk pár napot és tapasztalatokat szereztünk. Ezután megkerestünk Magyarországon olyan látássérült embereket, akiknek már voltak vakvezető kutyái, és akik a gyakorlati oldalról mutatták be úgymond a szükségleteket. Csak ezt követően kezdtünk el dolgozni a saját kutyáinkkal. Az alapítványt végül 2006-ban alapítottuk meg hivatalosan. Akkor még csak kicsiben gondolkodtunk, és úgy véltük, hogy ha egy-két kutyát kiképzünk, akkor már tettünk valami jót.

De közben nem hagyta abba a kutyás mentést sem, ugye?
Soha nem hagytam abba a mentőkutyázást és a lehetőségekhez mérten mindig ott voltunk Trafival, hogy segítsünk. Például kint voltam Törökországban már az 1999-es földrengésnél is, az indonéziai Szumátrán 2009-ben, de részt vettünk számtalan gyakorlaton és együtt dolgoztam hivatásos mentőszervekkel. Jártunk már NATO békegyakorlaton is a kutyámmal. Amikor aztán 2012-ben az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság égisze alatt megalakult a speciális helyzetekben bevethető HUNOR (Hungarian National Organisation For Rescue Services) hivatásos nehéz kutató-mentő mentőszervezet, azonnal csatlakoztam, hiszen viszonylag kevés kutyás önkéntessel dolgoznak együtt.

Hogyan emlékszik vissza arra a februári reggelre, amikor a pusztító törökországi földrengésekkel voltak tele a híradások?
Amikor február 6-án meghallottam reggel a híreket, először elszörnyedtem, mert láttam már korábban, hogy milyen pusztítást tud végezni egy ilyen mértékű földrengés. Meg sem lepődtem, amikor hamarosan csörgött a telefonom, és a központ arról érdeklődött, hogy velük tartunk-e Törökországba. Nem is volt kérdés, hogy igen. Amikor délben jött a következő földrengés, már tudtam, hogy nagy a baj.

Mi történt ezután? Hogyan zajlik egy ilyen „bevetés”?
Ilyenkor csak a változás az állandó és semmi sem biztos. Értesítettek a központból, hogy egy óra múlva legyek egy megadott miskolci helyszínen. A pakolás viszonylag gyorsan történt, hiszen mindig össze van készítve a felszerelésem, tehát többek között az aláöltözet, a védőruházat, a sisakom, a kesztyűm, a kutya felszerelése és tíz napra való eledele, lámpák és akkumulátorok. Ezután bevonultam a helyi tűzoltóságra, ahonnan a reptéri bázisra vittek minket. Innen, az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság raktárbázisáról jelölték ki az útba indítandó állományt. Ebbe nem kerültünk bele, de ez nem volt meglepetés, mert mindig az utolsó pillanatban tudjuk meg, hogy ki indul a helyszínre, mert biztonsági okokból túltervezik az állományt. Ez azt jelenti, hogy azon a februári napon száz embert riasztottak, de csak ötvenet indítottak útnak. De már útközben hívott a Baptista Szeretetszolgálat és Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat is, hogy mennék-e velük. Előbbiek indultak hamarabb, akik már korábban elkérték az adataimat a repülőjegyhez. Szóval így indultunk útnak Trafival Törökországba.

Mit láttak, amikor odaértek a földrengésben összedőlt Antakya városába?
Egy nagyjából Budapest méretű várost kell elképzelni, több mint 1,5 millió lakossal, ahol mintegy 150 ezer ház omlott össze vagy károsodott súlyosan. Ma már tudjuk, hogy az azonosított áldozatok száma 50 ezer felett van, mintegy 500 ezer ember került utcára, és az áldozatok 10 százaléka elhunyt. Rendőri felvezetéssel jutottunk el a nemzetközi táborba. Mindenki megfelelő felszereléssel érkezett, így az elhelyezést és koordinációt felállítottuk. Fontos, hogy a nemzetközi egységek mindig úgy mennek segíteni, hogy a helyi hatóságoknak ne okozzanak gondot vagy plusz feladatot, akik járművel és üzemanyaggal segítenek. Kaptunk egy budapesti kerület méretű helyszínt, ahol megjelöltek néhány objektumot. Úgy kell elképzelni, hogy nagyjából 24 órával a katasztrófa után érkeztünk oda és amit láttunk, azt nehéz szavakba önteni. Amikor bekövetkezik egy ilyen borzalmas pusztulás, akkor azok az emberek, akik kisebb-nagyobb sérüléssel túlélték, kiabálnak az utcákon. Mire mi odaértünk, a tömegek már kikeveredtek valahogy a romos környezetből és már csak azok voltak a romok alatt, akik valamiért nem tudtak jelezni. Nekik nem tudtak segíteni a szeretteik. A földrengés során különböző típusú károsodásokkal találkoztunk: a magasabb panelnél az alsóbb szintek összerogytak, aminek csak a teteje maradt egyben. Tudtuk, hogy lehetnek a résekben olyan emberek, akik nagy szerencsével életben maradhattak. Mi itt keresgéltünk.

Említette, hogy nehéz szavakba önteni, amit ott láttak. Megpróbálná mégis?
Rengeteg ember lepte el az utcákat, akik elkezdtek szükséghajlékokat tákolni és mindenki megpróbált a saját romos háza környékén maradni. Mindenhol égett a tűz, ahol jobb híján jellemzően szemetet és bútordarabokat égettek, tehát mindent ellepett a füst és a bűz. Miután mi voltunk a szakemberek a területen, ezért igyekeztek mindenhová elrángatni minket. Ahogy egyre nagyobb lett a káosz, megpróbáltunk valami nagyon kezdetleges rendszert belevinni a munkánkba. Az már nagyon korán kiderült, hogy egy ekkora területre a mi kis 18 fős egységünk nagyon kicsi lesz. Ráadásul amikor technikai korlátokba ütköztünk, akkor sokszor lehetetlen volt azokat elhárítani. Ahogy telt az idő, a túlélés esélyei jelentősen csökkentek. Másnapra kicsit lelassul az idő és akár 6-8 órát is dolgozunk valakinek a kiemelésén a helyi segélyszervezetekkel együtt. A munkánk öt napig tartott, ekkor jelezte a központi koordináció, hogy ez a típusú mentési tevékenység véget ért, mert felmerültek bizonyos biztonsági problémák és zavargásoktól tartottak. Hozzá kell tennem, hogy mi ebből semmit nem érzékeltünk, sőt, inkább az ellenkezőjét tapasztaltuk.

Mi a pontos dolga, feladata ilyenkor a mentőkutyának?
A lakosoknak közel tíz százaléka elhunyt a földrengés során, de tudtuk, hogy többen rekedtek az épületek alatt. Nekünk az volt a dolgunk, hogy próbáljunk meg túlélőket találni. A viszonylag sok halott között az élők azonosításának az egyik leghatékonyabb eszköze a kutya. A mentőkutyák ugyanis arra vannak kiképezve, hogy „felugassák” őket, mert szerencsés esetben meg tudják érezni a túlélők szagát akár több méter távolságból is. Egy kutya beszagol a lehetséges réseken és be tud jutni a romok alá is pár méterre. Amikor jelez, akkor az egy fontos információ és a biztonság kedvéért bemegy utána egy másik kutya is: óvatosan kell bánnunk minden információval, mert a mentőcsapatok kapacitása véges. Ezután próbáljuk műszeres kamerával, technika módszerekkel meghatározni és fizikailag megtalálni a túlélőket, de eközben akár órák is eltelhetnek. Ha sikerül a túlélőhöz hozzáférni, akkor az egészségügyi kolléga megnézi az állapotát, modellezzük hogyan van beszorulva, és hogy a kiszabadítása milyen következményekkel járhat. Sajnos előfordulhat, hogy ha végtagra esik egy súly és beszorul alá, akkor ha leemeljük róla a terhet, akkor öt percen belül meghalhat.

Hány embert sikerül megmenteni?
A mi csapatunk hivatalos eredménye tizenegy túlélő jelzése volt, amiből kilenc ember kiemelésére került sor. Közülük ketten nagyon bizonytalan egészségügyi állapotban voltak. Ami biztos, hogy hét ember a Baptista Szeretetszolgálatnak köszönheti az életét. Érdekes látni, hogy a kutya is pontosan tudja, hogy miért dolgozunk. Neki is óriási öröm, ha jelezhet. Rendkívül intenzív az igénybevétel és ehhez képest kevés a találat. Mi az öt nap alatt három élő személyt jeleztünk.

De ne feledkezzünk meg az utórengésekről és az instabil épületekről sem.
Nem tagadom, ez egy nagyon stresszes munka. A nagy földrengést követően napi négy-öt utórengést regisztráltak, ami elég ijesztő tud lenni. Egyik ilyen alkalommal épp bent voltunk a kutyával a romok alatt, amikor Trafi egyszerűen nem akart tovább menni. Először nem értettem és megpróbáltam rászólni, de aztán elindultunk kifelé. Épp ekkor jött kintről az ordítás, hogy rohanjunk kifelé, mert jött az utórengés. Borzasztó hálás voltam a kutyámnak, hogy megmentette az életemet.

Nehéz lehetett mindezek után hazajönni.
Voltak nagyon nehéz pillanatok a mentés során. Főleg olyankor, amikor ott kellett hagyni valakit, mert egy idő után egyértelművé vált, hogy esélyünk sincs kimenteni, mert olyan méretű betonelemek mögé szorult. Néha éjszaka, amikor felébredek, arra szoktam gondolni, hogy az a férfi talán valahogy túlélte, mert később, amikor arra jártunk, mentésnyomokat láttam arrafelé. De így is nehéz ezt lelkileg feldolgozni.

Hogyan tudtak visszarázódni a hétköznapokba?
Először a kutya ment a fürdőkádba, utána én mentem fürdeni, mert mindkettőnknek borzalmas szaga volt már. Utána egy kicsit paradox módon újra elkapott a gépezet. Sokan voltak kíváncsiak ránk, de szilárd meggyőződésem, hogy nem vagyok hős, én csak a dolgomat tettem. Emellett valahol hálás is vagyok az egész helyzetnek, hiszen sok éve arra készültünk, hogy ha egy picit is, de segíteni tudjunk. Nagyon örülök annak, hogy amikor ekkora volt a baj, akkor odamehettünk és korrektül elvégezhettük a munkánkat, de nagy öröm az is, hogy bírtuk mentális és fizikai energiával. Mi oda mentünk, ahonnan előttünk eljöttek, de közben előre minden lépést és mozdulatot begyakoroltunk, kidolgozott protokoll mentén dolgoztunk, a lehető legkisebb kockázattal és a legnagyobb hatékonysággal. Hozzá kell tennem, hogy Magyarországon hivatásos mentőkutyázás tulajdonképpen nincs, pedig egy nagyon komoly mozgalomról beszélünk, amiről keveset tudnak az emberek. Nemzetközi bírák előtt teszünk vizsgát, ami mindig egyetlen évre szól és folyamatosan meg kell újítani, amit rengeteg gyakorlat övez. Trafival áprilisban például az olaszországi gyakorlóbázisra megyünk.