A szingaléz újévtől az ókori Szigirija városán át a Buddha lábnyomáig

Ezerszínű kultúrájával, változatos éghajlatával, ámulatba ejtő tájaival, gazdag természetvilágával, vendégszerető lakosaival és egyedülállóan tüzes ízvilágával számtalan izgalmas meglepetést és értékes pillanatot tartogat a látogatók számára „India könnycseppje”.

Srí Lankát utazás szempontjából jelenleg a tizenkettedik legbiztonságosabb országként tartják számon. Az elmúlt években mélypontra kerülő gazdaság miatt pedig a szigetország lakói nagyra becsülik az idegenforgalom nyújtotta megélhetési lehetőségeket. A válság hatására jelentősen nőttek az árak a legtöbb szektorban, de a magánszálláshelyek, a helyi és távolsági közlekedés, valamint az étkezés – a turistáktól kevésbé hemzsegő vidékeken – még mindig olcsónak mondható egy európai számára.
Aki pedig a helyi kultúrát és hagyományokat őrző turizmus híve, annak érdemes mihamarabb útnak indulnia Srí Lankára, mielőtt elburjánzanak az autentikus környezetet beárnyékoló modern szállodaépületek a ma még többé-kevésbé „érintetlen” területeken.

Az én időzítésem nem is lehetett volna szerencsésebb, hiszen április közepén együtt köszönthettem a szingaléz és tamil újévet egy helybeli családdal, utazásom végén pedig a legfontosabb buddhista ünnep, a vészák megünneplésének lehettem szemtanúja.
Ami az időjárást illeti, Srí Lanka keleti részén és tengerpartjain, valamint az északi területeken a májustól szeptemberig tartó száraz időszak a legalkalmasabb az utazásra, míg a déli és nyugati országrészben, illetve a sziget középső részének hegyvidékein a november és március közötti időszak a főszezon.

Április végén, Srí Lanka felföldjein barangolva megtapasztaltam az átmenetet a kellemesen szemerkélő esőkben és heves zivatarokban is bővelkedő nyári monszun évszakába. Hamar felismertem, hogy ha nem akarok rendszert csinálni a bőrig ázásból, akkor a kora reggeli és délelőtti órákra kell időzítenem a szabadtéri programokat. De azért nem terveztem meg tűpontosan minden lépést; teret hagyva a spontaneitásnak pedig igen szokatlan és emlékezetes helyzetekbe csöppentem bele.

Áhítattal zengetett énekek, szimbolikus színek, bőséget és jólétet szolgáló rituálék, tápláló falatok, szabadtéri játékok – a szingaléz és tamil újév, mely az asztrológiai számításokon alapuló hagyományok szerint általában április 13-ra és 14-re esik, egykor az érett rizstermés betakarítását és a természet újjáéledését ünneplő szüreti fesztivál volt Srí Lankán.
Utazásom első három napját egy Bentotában élő szingaléz családdal töltöttem, így lehetőségem nyílt közvetlen közelről megtapasztalni az újévi hagyományokat és szokásokat az ünnepeket megelőző nagytakarítástól és különféle édességek készítésétől kezdve a buddhista szentélyekbe látogatáson át a mókás szabadtéri vetélkedőkig.
Az egyik legfontosabb rituálé az újév beköszöntével a kókusztejforralás. A tejet egy újonnan vásárolt agyagedényben, megfelelő időben és a megfelelő irányba fordulva, imák kíséretében hevítik fel. Annyira, hogy túlcsorduljon az edény falán, a kifutott tej ugyanis a hiedelem szerint bőséget, virágzást és szerencsét hoz a család számára. A felforralt kókusztej az alapja a kiribatnak, egy tejberizs jellegű süteménynek, melyet rombusz alakúra szeletelnek és különféle feltétekkel, például pikáns hagymaszósszal fogyasztanak – ünnepi alkalmakkor és hétköznapokon egyaránt.

Amellett, hogy megismerhettem a helyiek életmódját és szokásait, egy rakás hasznos tanácsot is kaptam útravalóul a családdal töltött napok alatt: többek között a közlekedésről, az ország különböző részein uralkodó időjárási viszonyokról, élelmiszer-vásárlásról, a tuktuksofőrökkel való magabiztos alkudozás mikéntjéről, és arról is, hogy milyen, kimondottan turistákat célzó szolgáltatásoknak ne dőljek be, ha megőrizni, nem pedig pusztítani szeretném Srí Lanka természeti kincseit. Ilyen becsapós turistaszenzációnak bizonyul a legtöbb teknősmenhely- és keltető is.

Srí Lanka déli partja mentén, ahol a helyiek a turizmusból élnek, a tengeri teknősök és tojások kizsákmányolását a gátlástalan teknőskeltetőktől érkező óriási kereslet táplálja. Egy menhely feladata az lenne, hogy biztonságos helyen ápolja a megsérült teknősöket, és megmentse a parton lerakott teknőstojásokat a ragadozóktól, a halászhálóktól és egyéb veszélyektől, majd pedig, ha a eljön az ideje, szabadon bocsássa őket. Sok menhelyen azonban a begyűjtött tojásokból kikelt teknősöknek csak 70-80 százalékát engedik el, míg a többi megmentett társukat nem éppen állatbarát körülmények között tartva, az idegenforgalom oltárán áldozzák fel.
A jó hír az, hogy etikátlanul eljáró menhelyek támogatása nélkül, úszkálás és búvárkodás közben is lehet találkozni tengeri teknősökkel. Mirissában a partról harminc-negyven méterre beúszva bukkantam rá néhány gyönyörű példányra.
Kormos bülbül, ceyloni makákó, mocsári krokodil, szalagos varánusz, Srí Lanka-i pettyes szarvas, kék páva, házi vízibivaly, csíkosnyakú mongúz, mangrovepálma, törpebanán, indiai lótusz, bételpálma, curryfa, trópusi gyümölcsök – a szigetország gazdag állat- és növényvilágával ismerkedve a legizgalmasabb élmény számomra az elefántokkal való találkozás volt.
Az Udawalawe Nemzeti Parkban tett látogatásom során megtudtam, hogy az ázsiai elefántok nemcsak megjelenésükben (kisebb termet; sötétebb szín; az agyarak többnyire csak a bikáknál fejlődnek nagyra, és a Srí Lanka-i alfajnál alig láthatók), de életmódjukban is különböznek afrikai rokonaiktól. Ez persze nem meglepő, ha belegondolunk, hogy Délkelet-Ázsiában az elefántok jó része nem a vadonban, hanem haszonállatként éli mindennapjait.

A nagyjából 6000 egyedszámmal bíró alfaj, a Srí Lanka-i elefánt élőhelye nagy részének elvesztése miatt kénytelen volt alkalmazkodni az ember által uralt területekhez, így a nyílt, füves puszták és az erdők mellett mezőgazdasági földeken, teaültetvények közelében is megtalálható. Ez pedig komoly konfliktusokat teremt a veszélyeztetett fajként számon tartott állat és az önös érdekei által vezérelt ember között.
Az elmúlt húsz évben végzett kutatások rávilágítottak, hogy Ázsia legnagyobb szárazföldi emlősének társadalmi szerkezete is eltér az afrikai elefántokétól. Az afrikai elefánttársadalom talán legismertebb aspektusa a matriarchátus: a csordát tehenek és utódaik alkotják, a család élén egy idősebb tehén áll, a fiatal bikákat pedig ivarérésüket követően elüldözik a családból. Az ázsiai elefántoknál azonban más a helyzet: ez az igen rugalmas faj kevésbé hierarchikus, lazább szerkezetű csordákat alkot, amelynek tagjai idővel szétválhatnak, majd újra egyesülhetnek. A tudósok szerint az elválás–újraegyesülés szokása lehetővé teszi az elefántok számára, hogy alkalmazkodjanak a gyorsan változó körülményekhez.
Ella környékén kirándulva csodájára jártam a Srí Lanka-i Kilenclyukú hídnak is, mely 24 méteres magasságban és 91 méter hosszan húzódik a Demodara-völgy festői szurdokában.
A brit gyarmati időszakban, az Ella és Demodara között futó vasútvonal részeként 1913–1921 között épült híd mérnöki csodának számít, mivel téglából, cementből és hasított kőből építették. Az eredetileg a viadukt létesítésére szánt acélt ugyanis végül Nagy-Britannia háborús projektjeire használták fel.

Egy Srí Lanka-i újságcikk szerint a vasútépítési munkálatok során a brit mérnökök aggódni kezdtek a szurdok mélyén lévő ingovány miatt, és kétkedve, de végül rábízták az építkezés irányítását egy ceyloni mérnökre, P. K. Appuhamira, akinek emberei sikerrel vették az akadályokat.
Az építési költségek olyan alacsonyak voltak, hogy a britek kétségbe vonták a híd szerkezeti stabilitását, mire Appuhami azzal nyugtatgatta ügyfeleit, hogy az első vonatútnál a híd alá fekszik. Állítólag be is tartotta ígéretét, amikor üzembe helyezték a vasútvonalat.
A Kilenclyukú híd zöldellő rizsföldek és teaültetvények borította szomszédságában több olyan teagyár is üzemel, ahol vezetett túrákkal fogadják a látogatókat. Én az Uva tartomány legnagyobb, Uva Halpewatte nevű teagyárában jártam, ahol lelkes szakemberek avattak be a híres ceyloni fekete tea termesztésének, betakarításának és feldolgozásának rejtelmeibe. Erről a teakedvelők számára kihagyhatatlan élményről itt számoltam be részletesen.
Kandy történelmi városa a buddhista világ egyik legszentebb ereklyéjét, Gautama Buddha ókori bölcs egyik fogát őrzi. A történet szerint a Buddha halálát követő hamvasztáskor egy szerzetes kiemelte a bal felső szemfogát a máglyáról, és átadta azt a kelet-indiai Kalinga királyának megőrzésre. A szent fog nemzedékről nemzedékre öröklődve segített az uralkodóknak legitimálni vezetői pozíciójukat: úgy tartották, hogy az ereklye birtokosaként isteni felhatalmazásuk van az ország népe feletti uralkodásra. Nem véletlen, hogy az idők során számtalan háborút vívtak a relikvia, megszerzése, megóvása vagy elpusztítása jegyében, miközben az az egyik királyságból a másikba vándorolt.

A relikviát 1595-ben I. Vimaladharmaszurija király vitte végső nyughelyére a Kandy Királyság palotaegyütteséhez tartozó templomba. A Srí Dalada Maligawa (Szent fogereklye temploma) falain belül egy elefántagyarakkal díszített, a látogatók elől elzárt kis terem előtt napjában háromszor végeznek a szerzetesek ceremóniát, szerdánként szentelt vízben is megmossák a fogat, évente egyszer pedig tíz napon át tartó, tánccal és dobszóval kísért fáklyás felvonulással tisztelegnek a relikvia előtt.
Kandyhez hasonlóan méltán érdemelte ki az UNESCO világörökségi védelmet a Szigirija (Oroszlánszikla) sziklavár, egy impozáns erődítmény és palotarendszer, melynek története a régészek szerint a történelem előtti időkre nyúlik vissza. Számos bráhmi eredetű sziklafelirat tanúskodik arról, hogy a Szigirija körül található barlangokat már az i.e. 3. századtól használták buddhista szerzetesek.
Magát a 200 méter magas szikla tetején található erődítményt és az alatta elterülő városrendszert Kásjapa király (i.sz. 477-495) építtette. Törvényen kívüli utódként Kásjapának nem sok esélye volt a trón megszerzésére, ezért puccsal vette át a hatalmat apjától, Dhatuszéna királytól, akit ezután élve befalaztatott.
Miután Anuradhapurából Szigirijába tette át a székhelyét, Kásjapa nekilátott egy bevehetetlen fellegvár építésébe, melynek tervét a régészeti feltárások szerint egy mitológiai városról, Alakamandáról mintázta.
A szimmetrikus alaprajzú kertekkel, felszíni és föld alatti víztározó rendszerrel ellátott, színes freskókkal díszített sziklavár onnan kapta az „Oroszlánszikla” elnevezést, hogy a sziklatömbön felfelé vezető út mintegy félénél, egy vízszintes szirten Kásjapa egy hatalmas, oroszlánt formázó kaput emeltetett. A faragott oroszlánfej ugyan az idők során megsemmisült, a termetes kőmancsok a mai napig sértetlenek.
Kásjapa tizennyolc éven át uralkodott, mígnem féltestvére, a jogos trónörökös, aki a korábbi vérengzés elől Dél-Indiába menekült, visszatért, hogy bosszút álljon apja haláláért és a trónfosztásért. Kásjapa, miután belátta, hogy elkerülhetetlen a vereség, önkezével vetett véget életének. A győztes Mugalán azonban nem Szigirijából kívánt uralkodni, ezért az erődítmény ismét buddhista kolostorként működött, egészen a 13. vagy 14. századig. Miután a szerzetesek is elhagyták, az Oroszlánsziklát elnyelte a dzsungel és az egykor dicsőséges erődítmény feledésbe merülve várta, hogy újra felfedezzék.

Utazásom végére hagytam a 2243 méter magas Sri Pada (Szent Lábnyom) megmászását, és bár a napfelkeltéből a borús idő miatt semmit nem láttunk a csúcson, a Szent Lábnyomhoz fél-fél percre bejutottunk, és a reggeli ceremóniát is megnézhettük mászótársaimmal. Napfelkelte ide vagy oda, mégis csak egy olyan különleges zarándokhelyen jártam, melyet négy világvallás gyakorlói egyöntetűen szentként tisztelnek.
A buddhisták szerint Gautama Buddha, a hinduk szerint Siva hagyta a csúcson a lábnyomát, míg a muszlimok Ádám-csúcsnak nevezik a hegyet és úgy tartják, hogy Ádám itt tette először a lábát a földre az Édenkertből való kiűzetése után. A római katolikusok szerint pedig a csúcson található lábnyom Szent Tamás korai keresztény apostolé, aki Dél-Indiában prédikált.
Az 5500 lépcsőfok megtette hatását, másnap reggel már lázadoztak a vádlijaim, egyre nehezebbé és fájdalmasabbá vált a járás. Ekkor már Colombóban lábadoztam és készültem a hazautazásra, miközben a belvárosban az emberek a vészák alkalmából rendezett háromnapos ünnepség utolsó felvonására hangolódtak éppen.
„Menjek, ne menjek?” Tétovaságomat egy pillanat alatt száműzte a hangüzenet, amit a bentotai fogadócsaládom legkisebb tagjától kaptam: „Úton vagyunk Colombóba megnézni az óriási táncoló lampionokat!” Meseszerűen koronázta meg és foglalta keretbe Srí Lanka-i kalandjaimat ez a szép találkozás.
Írta és fényképezte: Sáfár Zsófia