Buddha nyomában Dambulla barlangtemplomainál

Srí Lanka szigetének kétezer éves, az UNESCO világörökséghez tartozó barlangtemplomait Valagamba király építette meg hálája jeléül ott, ahol 14 éven át száműzetésben kellett élnie.

Dambulla erdejében először a varjak tűnnek fel. Ahogy megállunk a sziklába vésett barlangszentély-együtteshez vezető lépcsősor lábánál, a madarak szinte elsötétítik az eget.
A szemtelen majmok most riadtan rikácsolnak, és hatalmasat lendülnek egyik fáról a másikra, azt is elfelejtetik, hogy banánt kellene lopni a helyi árusoktól.

Rajtunk kívül egy lélek sincs a pénztárban, a kitett tábla szerint a jegyszedőt fel kell hívni, ha meg akarjuk mászni a síkságból 160 méter magasságba emelkedő sziklafalat, amelybe öt jelentősebb, és számos kisebb barlangszentélyt alakítottak ki az évszázadok folyamán.

Srí Lankára 30 napra érkeztünk, hogy tuktukot vezetve járjuk körbe a szigetet.
A bérlést bonyolító, helyi fiatalokból álló vállalkozás célja, hogy ezzel segítse a Srí Lanka-i, alacsony jövedelmű családokat, a járműveket ugyanis nem megvásárolták, hanem háromszáz tulajdonostól kölcsönzik/kölcsönözzük.
Velünk egy időben, a 1,5 millió tuktuk mellett, kb. 80 kölcsönzött is „szeli” az országot, közös WhatsApp csoportban oszthatjuk meg a tapasztalatainkat, és azt, ki mit látott, melyik útszakasz a legjobb, vagy épp legjáratlanabb.
40 km/h a maximális sebességünk, a hét hónapja tartó benzinhiány miatt pedig heti 15 liter benzint tankolhatunk.
Srí Lanka legnagyobb városából, Colombóból 4,5 óra alatt tesszük meg Dambullába a 131 kilométeres távot a mellékutakon. Hol kisvárosok, hol falvak, hol pálmafák közt haladunk, mindenki mosolyogva integet, amikor meglátnak minket.

Érzem a csípős curry illatát a levegőben, pálmafák levelei susognak a szélben, és amikor felmászunk Dambullában a szállásadónkkal a titkos naplemente helyre, elmosolyodom. Azonnal beleszeretek az egykori fűszerszigetbe, és megértem, miért hívják szingalézül „fénylő országnak” a helyiek.
A könnycsepp alakú sziget, korábbi nevén Ceylon Magyarországnak mindössze kétharmada, 2500 éves történelme, buja növényzete, csodaszép tengerpartjai, gazdag kultúrája évről-évre egyre több látogatót vonz. Ezek közé tartozik sziklatemplomaival Dambulla is.
Bár a többségében szingalézek lakta ország egy része portugál és holland uralom alatt is állt, majd brit gyarmat volt egészen 1948-ig, a folytonos háborúskodás ellenére sikerült megóvnia különleges templomait és művészi alkotásait.

Felmászva a meredek lépcsőkön a templomok felé, majmok követnek minket. Hatalmas fák gyökerei ölelik körbe a köveket. Félúton egy asszony lila vízililiomokat árul, 200 forintnyi rúpiáért ad egy csokrot azzal, hogy tegyem a virágokat Buddha lába elé felajánlásként.
Felérve a tetőn zászlók lobognak a szélben, lehúzzuk a cipőnket, és átlépve a kaput megérkezünk a komplexumhoz, amelynek udvarán egy buddhista sztúpa valamint az elengedhetetlen bódhifa vagyis szent füge áll, amely alatt ülve jutott el Buddha a bódhi, a megvilágosodás állapotába.
A sziklafal alatti hosszú hasadék szentélyeiben mintegy 150 kisebb-nagyobb ülő, álló, valamint egy 14 méteres, fekvő Buddha várja évszázadok óta türelemmel az ide zarándoklót.
Dambulla barlangtemplomai az ún. kulturális háromszögben helyezkednek el, alapítójuk Valagamba király volt, aki i.e. 103-ban lépett trónra, ám uralkodásának már az első évében menekülni kényszerült székhelyéről, Anuradhapurából a hét tamil vezér támadása elől.
Valagamba végül itt, a buddhista szerzetesek lakta barlangokban lelt menedékre. Száműzetése 14 évig tartott, majd amikor katonái segítségével sikerült kiűznie a tamilokat, és szeretett fővárosába visszatérhetett, fogadalmának megfelelően az egykori búvóhelyén megépítette a szentélyeket.
A király halála után az utódai gondoskodtak arról, hogy a festményeket a gyakori tamil támadások után helyreállítsák. A barlangok feletti sziklafalra vésett felirat szerint a 12. század végén Nisszankamalla uralkodó volt az, aki újjáépítette az addigra igencsak megrongálódott templomegyüttest.

Dambulla évszázadok óta szimbolikus hely, és egyben fontos buddhista zarándoklat is. Az első szentélyben, az ún. Istenkirálybarlangban összesen hat Buddha-szobrot állítottak, leghíresebb közülük a Buddhát a nirvánában (vagyis fekve, ami Buddha halálára utal) ábrázoló, 14 méteres alkotás. Egy hófehér ruhába öltözött hívő letérdel a szikla előtt, ugyanolyan lila liliomokat szorongat, mint én. Egyet kivesz közülük, fejéhez majd szájához érinti, és leteszi a többi közé Buddha lába elé. Követem a példáját én is.

Kilépve a fényre, átsétálok a második szentélyhez. Az öt barlang közül ez a legérdekesebb és legnagyobb méretű. A Maharádzsa Vihara 50 méter hosszú, és a 2. században épült.
Ahogy belépek a keskeny faajtón, felnézek a tompán megvilágított falakra, mintha egy gazdagon festett kelme hullámozna a fejem felett. Ameddig a szem ellát, a sziklát Buddha életének káprázatos jelenetei borítják.
A falfestmények között ott van a Mára Paradzsaja, amely azt meséli el, hogyan győzi le Buddha Mára démont és seregeit. A buddhista kozmológiában ugyanis Mára testesíti meg az ártó ösztönzéseket és a spirituális élet halálát.
A legenda szerint Márának leányai is születtek, Tanhá, a sóvárgás, Arati az unalom és Rága, az érzékiség, akik nem egyszer megpróbálták letéríteni Buddhát a megvilágosodás felé vezető útról, ám a szent életű férfi mindig ellenállt. Ez a mitikus jelenet is megelevenedik a sziklákon.
Elfordulok a sziklafestményektől, hogy a fal alján futó elefántos frízt közelebbről is megnézzem: mindegyikük különböző.

A barlangot egyébként több mint hetven, Buddhát ábrázoló szobor veszi körbe, egy részüket magából a sziklából faragták ki, míg mások újabb keletű, gipszből készült alkotások.
A templom másik különlegessége, hogy a hegyből folytonosan víz csöpög alá, amit egy méretes cserépedényben fognak fel. A titokzatos forrás még az aszályos hónapok alatt sem apad el.

A második szentélyt magam mögött hagyva, egy tavacska mellett haladok el, amiben lótuszok nőnek. Épp egy majom hintázik a kövek között, addig mesterkedik, míg végül sikerül leszakítania egy virágot. A harmadik szentélyben egy lélek sincs. A Buddha-szobrok egy részét itt is tömör kőből faragták, ám a falfestmények már a 18. századból valók. Jellegzetessége az ezeregy, ugyancsak Buddhát ábrázoló, egyforma sziklafestmény.
A másik két barlang olyan kicsi, hogy csupán egyetlen ember fér el benne.
Mikor körbejártam mindet, egy buddhista pap int magához. Kicsit tétovázom, de odasétálok hozzá. Egy fehér, sodort madzagot vesz elő, majd imákat mormolva a kezemre tekeri.