Újdonságok a LUSITANIA kutatásában – 1. rész

Mike Poirier amerikai kutató szerint, ha a TITANIC nem süllyed el, akkor most mindenki a LUSITANIA-ról beszél.

Ugyanaz a drámaiság, de az emberiség egészének történelmét formáló hatás: az első világháborúban német tengeralattjáró támadása következtében elsüllyedt hajó tragédiája hozzájárult az Egyesült Államok hadba lépéséhez az Antant oldalán, így eldöntötte a világháború végkimenetelét. A LUSITANIA óceánjáró ezzel a történelem egyik leghíresebb hajóroncsa. Feltárásának magyar részvétellel zajló szakasza 2022-ben kezdődött, s idén is folytatódik. Addig is, amíg a kutatás legfrissebb eredményeiről beszámolhatunk, most induló cikksorozatunkban sorra vesszük azokat az újdonságokat, amelyekkel a nemzetközi expedíciók magyar tagjainak, Dr. Balogh Tamásnak és Könczöl Péternek a munkája már eddig is gazdagította a hajó kutatástörténetét.
A LUSITANIA-ügy magyar szereplője
A brit LUSITANIA óceánjáró személyszállító óriáshajó megtorpedózása az első világháború egyik legnagyobb, polgári – köztük semleges amerikai – áldozatokat követelő incidense volt. Az óceánjáró elsüllyesztéséhez vezető eseménysort kiterjedt kémtevékenység kísérte, amelynek az egyik szereplője magyar volt.
A brit kormány a semleges Egyesült Államokból a hadviselő Nagy-Britanniába történő hadianyag-szállításra használta a LUSITANIA-t, törvényes katonai célponttá téve a hajót és a rajta utazó, mit sem sejtő civileket. A hadianyag-beszerzés Guy Gaunt (1869-1953) sorhajókapitány, a washingtoni brit nagykövetség tengerészeti attaséjának a feladata volt, aki egyben jelentős hírszerző tevékenységet is végzett. Ügynököket épített be többek közt a britek elleni indiai hindu lázadás felszítására irányuló, 1914-1917 között működő német kémhálózatba és az Osztrák-Magyar Monarchia államrendje ellen szervezkedő nemzetiségi mozgalmakba. Csaknem nyolcvan német és osztrák-magyar alattvalót foglalkoztatott azzal a céllal, hogy a Nagy-Britanniával ellenséges, hazájuk amerikai diplomatái után kémkedjenek. Tevékenységéért 1918-ban a Szent Mihály és Szent György rend lovagjává ütötték.
Colin Simpson (1931-2017) brit oknyomozó újságíró 1972-es, a LUSITANIA elsüllyesztése címen 1979-ben magyarul is megjelent könyvében azt állítja, hogy a brit kormány szándékosan tette ki veszélynek a LUSITANIA-t azt remélve, hogy a hajó elleni német tengeralattjáró-támadás háborúba sodorhatja az Egyesült Államokat az antant oldalán. Könyvében feltűnik egy bizonyos dr. Ritter-Rettegh, mint Gaunt „ügynöke, akit rábeszélt, hogy dolgozzék az osztrák-magyar nagykövetségnek”. A vegyészként működő doktort a LUSITANIA elsüllyesztését követően kihallgatták, s Colin Simpson idézi a doktor eskü alatt tett nyilatkozatát, melyben azt vallotta, hogy négy nappal a LUSITANIA kifutása előtt a brit hírszerző arról érdeklődött tőle, hogy milyen hatással jár, ha a lőgyapot (a robbanószergyártás egyik alapanyaga) tengervízzel érintkezik.
A doktor elmondta, hogy kétféle lőgyapot van, a cellulóznitrát-alapú és a piroxilin. Előbbit a tengervíz nem befolyásolja, az utóbbi azonban vizet szív fel, s a benne lévő szabad kénsav a tengervízben lévő brómmal, jóddal és konyhasóval reagálva hirtelen robbanást idéz elő. A doktor megkérdezte, hogy miért fontos ez, a brit tengerészeti hírszerzés amerikai főnöke azonban, ahelyett, hogy kitérő választ adott volna, teljes nyíltsággal azt felelte, hogy „Azt kérték tőlünk, hogy pár napon belül küldjünk egyik leggyorsabb gőzösünkkel hatszáz tonna lőgyapotot, amit a Dupont Lőporgyártó Társaságtól vásárolunk”. A doktor a vallomásában arra is kitért, hogy „Látogatásom alatt (Gaunt) több táviratot küldött. Ezeket a szomszéd szobában diktálta le, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam, beszélgetésünk témájára vonatkoznak” – vagyis Gaunt nyomatékosította, hogy a pár nap múlva induló szállítmány stabil cellulóz-nitrát helyett akár instabil piroxilint is tartalmazhat. A doktor vallomása végül arra is kitért, hogy Gaunt a véleményét kérte „annak a hajtóanyagnak a jellegéről, amelyet a német kormány tengeralattjárókhoz használ”.
A doktor a vallomásában ugyanakkor azt is elmondta, hogy az április 26-i találkozón pénzt kapott a brit hírszerzéstől (két csekken összesen 40 dollárt). Abból, hogy a doktor fontosnak tartotta megemlíteni ezt a körülmény, néhányan arra következtetnek, hogy a vallomás esetleg csak porhintés volt azzal a céllal, hogy a britek ellen hangolja az amerikai közvéleményt, amely erősen felháborodott a LUSITANIA semleges amerikai utasainak halálán. Az amerikai J. Kant Layton „Összeesküvés a tengeren” c. 2016-ban megjelent könyvében egyenesen úgy véli, hogy maga a doktor találta ki a történetet, hogy megélhetési gondjain úrrá lehessen és pénzhez jusson. Véleménye alátámasztására idézi a washingtoni osztrák-magyar nagykövetség egyik levelét, melynek címzettje a szekszárdi születésű, s az USA-ba 1912-ben kivándorolt Pirnitzer Gyula – a Trans-Atlantic Trust Co. bank (a Magyar Általános Központi Bank által 1912-ben alapított és 1918-ig fennállt amerikai pénzintézet) vezérigazgatója, feladója pedig Erich Zwiedinek von Seidenhorst báró, az Osztrák-Magyar Monarchia washingtoni ügyvivője volt.
Az 1915. július 19-én kelt levél válasz Pirnitzer megelőző levelére, amelyben a magyar bankár dr. Ritter-Rettegh után érdeklődött, mivel ő találkozót kért tőle, ezért előzetesen tájékozódni kívánt róla. Levelében az ügyvivő beszámolt róla, hogy a doktor több állítólagos katonai jelentőséggel bíró találmányát kínálta eladásra, ám „azok olyan hasznavehetetlennek bizonyultak, hogy a követség úgy látta jónak, ha hagyja, hogy tegyen velük a kedve szerint”. Az ügyvivő arról is beszámolt, hogy a doktor azt állította, hogy „a birtokában van egy valahonnan Delaware-ból közvetlenül a LUSITANIA-ra szóló hajóraklevél másolata”, amely igazolja, hogy a britek robbanóanyagokat szállítottak a LUSITANIA és más hajók fedélzetén. „E másolat a leghihetetlenebb kalandos utat tette meg és rendszerint egy olyan táskában volt, amelyet pénzeszközök hiányában biztosítékként kellett hátrahagyni egy szállodában. E bizonyítéknak egyáltalán nem volt hiteles megjelenése, akárcsak az általa megnevezett különféle tanúknak. Ritter azt állította, hogy egyikük kész vallomást tenni arról, hogy a robbanóanyag-szállítmányokat a wilmingtoni brit katonai attasé felügyelete alatt csomagolták, az ohiói Fermontban. Csakhogy az ügyvédi irodánk rájött, hogy az állítólagos tanú egyáltalán nem is járt Fermontban. Mivel az egész hazugságnak tűnt, a nagykövetség vonakodott jelentést tenni róla a Külügyminisztériumnak, a német nagykövetet viszont értesítettük arról, hogy készen állunk ejteni az ügyet.” Zwiedinek arra is emlékeztetett, hogy a doktor a LUSITANIA fedélzetén szállított lőgyapottal kapcsolatos nyilatkozatát is felajánlotta a követségnek, ám az egyszerűen elküldte azt az Egyesült Államok Külügyminisztériumának, jelezve, hogy „semmiféle garanciát nem vállal Ritter megbízhatóságára és jellemére” nézve, hiszen Von Rettegh „25 dollárt igyekezett kicsalni Grivicic konzultól is”. Ezért végül azt a véleményt alakították ki róla, hogy „a maga által fabrikált nyilatkozatokkal újra és újra megkísérli fontos emberként feltüntetni magát, hol a britek, hol a saját hatóságaink, hol a németek előtt” nyilvánvalóan azért, hogy némi pénzt csaljon ki tőlük.
1915. december 1-én a doktort végül letartóztatták. A New York Times másnap beszámolt az esetről: „Charles Dewoody, a szövetségi kormány különleges nyomozója, akit ma azért küldtek ki a washingtoni Igazságügyi Minisztériumból, hogy vizsgálja ki az itt letartóztatott Dr. E. W. Ritter múlt éjjel tett vallomásának hitelességét, amelyben Ritter azt állította, hogy pénzt fogadott el Ernst Ludwig clevelandi osztrák-magyar konzultól azért a beszámolóért, amelyben megosztotta, hogy a LUSITANIA lőgyapotot szállított az elsüllyedése idején. Rittert egy fedezet nélküli 50 dolláros csekk kibocsátásáért tartóztatták le és addig marad őrizetben, amíg a hadianyag-szállítással kapcsolatban tett vallomását kivizsgálják. Charles S. Reed, Ludwig konzul ügyvédje közleményt adott ki, miszerint 400 dollárt fizetett Ritternek a LUSITANIA-jelentésért. Reed azt állítja, hogy a pénzt az ő irodájában adták át, hozzátéve, hogy »Én magam nem tudtam, mit gondoljak a történetről, de Ludwig úr hitelt adott neki és értesítette róla Zwiedenek bárót, a washingtoni osztrák ügyvivőt, aki Cleveland-be utazott és az irodámban találkozott Ritterrel Ludwig úr és az én jelenlétemben. Ez júniusban történt.« Az osztrák-magyar konzulátus később közleményt adott ki beismerve, hogy anyagilag támogatta Rittert az alatt az idő alatt, amíg találmányai hasznosságát kivizsgálták és ő ekkor számolt be a LUSITANIA fedélzetén szállított lőgyapotról, de tagadták, hogy ezt az értesülést megvásárolták volna. Ritter a »folyékony tűz« feltalálójának nevezi magát.”
Layton szerint tehát a fenti levél és újságcikk egyértelművé teszi, hogy a doktor vallomása szükségképpen valótlan hiszen az osztrák-magyar követség sem adott hitelt a szavainak és tagadta, hogy bármikor is fizetett volna az értesüléseiért. Világos: Honnan tudjuk, hogy a doktor nem volt részese egy, a LUSITANIA elsüllyesztésére irányuló brit-osztrák-magyar-német titkosszolgálati akciónak? Onnan, hogy az érintettek tagadják. Tény, hogy Colin Simpson maga sem talált elég bizonyítékot, amit korrekt módon elismert a könyvében, kijelentve, hogy „Rettegh nyilatkozatának hitelességét nem lehet sem bizonyítani, sem cáfolni”. A doktor Gaunt sorhajókapitánnyal való április 26-i találkozójáról tett vallomásának a német tengeralattjáró-üzemanyagokkal kapcsolatos részére utalva azonban megjegyezte: „Április 28-án Gaunt sorhajókapitány feljegyzést írt a német tengeralattjáróknál használt dieselolaj jellegzetességeiről”.

Tény: nem tudni bizonyosan, hogy Dr. E. W. Ritter von Rettegh volt-e az a személy, aki a LUSITANIA indulását megelőző napokban – 1915. április 26. és május 1. között – megosztotta Guy Gaunttól kapott értesüléseit a központi hatalmakkal (ezért ezen értesülések nyomán a német haditengerészet esetleg új parancsot küldhetett az április 24-én útnak indított U20-as tengeralattjárójának), vagy csak egy opportunista bűnöző és piti csaló volt, aki végül eltűnt a feledés homályában.
Tulajdonképpen ki volt ő? Bár a LUSITANIA történetének kutatói rendszeresen hivatkoznak rá, általában németnek, vagy osztráknak tartják, valódi identitására azonban mindeddig nem derült fény. Nevének írásmódja – Rettegh – mindenesetre árulkodó: a kémjáték résztvevőjét eredetileg rettegi Visky Imrének hívták. Azt pedig, amit az életútjáról igazolhatóan tudni lehet, a következőkben foglaltuk össze:
1877-ben született Kolozsváron (az Apafi Mihály által 1663-ban nemesített rettegi Visky családban), nevelkedett református vallás szerint. Nevének írásmódja élete során többször megváltozott, vélhetően az Ausztria-Magyarországon érvényesülő német hatással, illetve az életkörülményei változásaival összefüggésben. Előneve „Rettegh”, vezetékneve „Viski”, „Wiski” és Wisky”, keresztneve „Imre”, „Emmerich”, „Emerich” és „Emerick” formában is ismert.
1884-től végezte elemi iskoláit a Kolozsvári református Kollégium Elemi Iskolájában.
1891-1895 között folytatta középiskolai tanulmányait a Kolozsvári Református Kollégiumban.
1896-tól egyetemi hallgató a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem orvoskarán (gyógyszerészként).
1903. október 15-én elárverezik a vagyonát a házastársával, Lukács Jozefinnel (házasságkötésük időpontja, esetleges gyermekeik száma ismeretlen) felhalmozott jelentős adósságaik miatt.
1908. június 4-én indult Koppenhágából az Egyesült Államokba az S.S. Hellig Olav fedélzetén gyulai Farkas Gyula társaságában. A bevándorlási hivatal nyilvántartása szerint magyar állampolgár és német nemzetiségű (amit utóbb kézzel „magyar”-ra javítottak). Foglalkozásához a „tanár” bejegyzést tették. Névhasználatához a „Dr.” címet nem jegyezték be. Magyarországi családtagot (kapcsolattartót), értesítési címet nem adott meg, ugyanakkor neve mellett a „nős” bejegyzés áll. Ez így – az előzményekre is tekintettel – összességében arra utal, hogy talán nem fejezte be az egyetemi (orvos-vegyészi) tanulmányait, s hogy talán sietve (esetleg megromlott személyes viszonyok közepette) kellett elhagynia Magyarországot.
1915-ben már a Hudson Chemical Co. alkalmazottja. Ettől kezdve a „Dr.”, sőt a lovag (Ritter) címet is használja.
1915. április 26-án Guy Gaunt kérésére a New York-i brit követségre látogat. Guy Gaunt későbbi visszaemlékezésében a „magyar vegyész” megnevezésekor a Karl keresztnevet használja.
1915. december 2-án a munkahelyén történt tűzvésszel összefüggésben letartóztatják. Kihallgatási jegyzőkönyvét – Colin Simpson szerint (bár azt leközölte) – titkosították. A korabeli lapok tudósításai viszont arról számoltak be, hogy a gyanúsított bevallotta, miszerint 400 USD-ért eladta az osztrák-magyar nagykövetségnek (Ernst Ludwig cleveland-i konzulnak) azt az információt, miszerint a Lusitania lőgyapotot szállít. Vegyészi közreműködésének eredményessége nem ismert. Saját maga szerint a „folyékony tűz” nevű anyag (a lángszórók „lövedéke”) és a „láthatatlan tinta” kifejlesztője. Az Egyesült Államok Szabadalmi hivatalának az interneten elérhető adatbázisa azonban sem „Retteg” / „Rettegh”, sem a „ilquid fire” vagy az „invisible ink” keresőszavakra nem adott az 1900-as évek elejéről származó találatot.
1921 szeptemberében újra letartóztatták, csekkhamisításért. 1921 júliusában fedezetlen csekkekkel fizetett egy baltimoore-i hotelben és egy Horvát Antal nevű ékszerésznek, noha heti 300 USD fizetésért foglalkoztatták a Hudson Chemical Co.-nál.
A rettegi Viski család iratai, 1663-tól a 19. századig (Magyar Országos Levéltár; 130 db), 1945-ben elpusztultak. Főleg erdélyi vonatkozásokat tartalmaztak. A család történetéről egyebekben Viski Zsigmond: A rettegi Viski család leszármazása (Zilah, 1898.) c. könyve tudósít. A család tagjai közé tartozik többek közt Ady Endre (Visky Júlia unokája).
A kutatást végezte: Dr. Balogh Tamás. Köszönet illeti Mézes Ádámot a rettegi Visky Imre személyazonosságának tisztázásához szükséges okmányok lelőhelyének azonosításáért.
Források:
Simpson, Colin: A Lusitania elsüllyesztése, Európa Könyvkiadó, 1979, Budapest (Lusitania. Little, Brown and Company, 1972.)
Layton, J. Kent: Conspiracies at Sea Amberley Publishing Limited, 2016.
Wood, M. G. et al. The sinking of the Lusitania: reviewing the evidence, 2002 in.: Science & Justice 42. szám, 173-188. o.
Sanderson, George A. (szerk.) Pirnitzer Gyula és Erwin Zwiedinek von Seidenhorst levelezése, in.: United States Congressional Serial Set, 7598. kötet, 2878. o., 2880-2881. o., 2884. o., 2953. o., https://books.google.hu/books?id=eNxGAQAAIAAJ&pg=PA2880&lpg=PA2880&dq=Erich+Zwiedinek+von+Seidenhorst&source=bl&ots=0zzjyzBhxa&sig=ACfU3U0OpYZL70-3UBgJEbT7gb_tOIr5wg&hl=hu&sa=X&ved=2ahUKEwjQybj9ssno
AhUrmYsKHdMGBswQ6AEwA3oECAsQQw#v=onepage&q=Erich%20Zwiedinek%20von%20Seidenhorst&f=false
Józan Lajos: Református lelkész ősök és lelkész rokonok – Száz éve halt meg Ady Endre (1877. XI. 22. –1919. I. 27.) in.: Kárpátalja 2019. január 27. 939. szám https://karpataljalap.net/2019/01/27/reformatus-lelkesz-osok-es-lelkesz-rokonok
Nagy Iván (szerk.): Johann Siebmacher’s grosse und allgemeine Wappenbuch – Magyarország, Horvát-Szalvónia és Erdély nagy címerkönyve. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Siebmacher-siebmacher-wappenbuch-1/der-adel-von-siebenburgen-erdely-AC44/edelleute-niederer-adel-BA76/viski-de-rettegh-DC35/
Sz.n.: A Kolozsvári Evangélikus Református Kollégium Értesítője az 1885. évről., 52. o. https://library.hungaricana.hu/hu/view/Kolozsvar_16597_ev_ref_16625_1885/?pg=53&layout=s
Bodor Antal (szerk.): Kolozsvári Egyetemi Lapok, I. évf. 2. szám, 1897. október 15. 31. o. http://univ.bibl.u-szeged.hu/17604/1/kolozsvari_001_002.pdf
Sz.n.: A Budapesti Közlöny Hivatalos Értesítője, Budapesti Közlöny, 1903. november (37. évfolyam, 251-275. szám) 1903-11-05 / 254. szám, https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/BudapestiKozlony_1903_11/?query=%22viski%20imre%22%20AND%20kolozsv%C3%A1r&pg=23&layout=s
Delano, Anthony: Guy Gaunt: The boy from Ballarat who talked America into the Great War, Australian Scholarly Publishing, 2016. 149. o. https://books.google.hu/books?id=zkUfDQAAQBAJ&pg=PA319&lpg=PA319&dq=Ritter+Rettegh&source=bl&ots=Him5dFIxU9&sig=9yjjci_ZNzUh2CevR54NC283720&hl=hu&sa=X&ved=2ahUKEwi8jK3L0J7dAhUJblAKHWYXBQwQ6AEwAnoECAgQAQ#v=onepage&q=Rettegh&f=false
Perloff, James: False falg at Sea – The Lusitania, Woodrow Wilson, and the Deceptions that Dragged America into World War I., https://jamesperloff.com/2014/05/21/false-flag-at-sea/
Sz.n.: Accuses Austrian Consul – Ludwig paid him for Lusitania Guncotton affidavit, Ritter Says; in.: The New York Times 1915. december 3. https://timesmachine.nytimes.com/timesmachine/1915/12/03/106733408.pdf
Sz.n.: Dr. E.W. Ritter, 1 negative : glass ; 5 x 7 in. or smaller., George Grantham Bain Collection, Bain News Service, Library of Congress, Prints and Photographs Division, Washington, D.C. 20540 USA, https://www.flickr.com/photos/library_of_congress/9420524649/#comment72157634912055623
Sz.n.: Doctor Wanted here as forger jumps his bond, in.: The Washington Times, 1921. szeptember 25., 26. o., https://chroniclingamerica.loc.gov/lccn/sn84026749/
1921-09-25/ed-1/seq-26/